Fodor Tamás rendezőként és Teiresziasz alakítójaként is jegyzi a Stúdió „K" előadását.

A Bakkhánsnők Euripidész talán legtöbbet vitatott drámája. Tekintették az „istentagadó költő”-vád döntő bizonyítékának, hiszen a tragédia egy kegyetlen, bosszúálló isten mindent és mindenkit elpusztító, Thébai elleni tébolyáról szól, ugyanakkor hosszú évszázadokon át mint a legmélyebb, legigazabb istenhit dokumentumát is értékelték, mondván, a dráma főhőse, Dionüszosz az istenségét tagadó hitetlenek megtérítésén, a bűnös halandóknak az istenhithez való (vissza)vezetésén fáradozó drámai hős. Ez utóbbi értelmezés egy időben egészen odáig mehet, hogy úgy tartották, a XI-XII. század tájára datált, ismeretlen szerzőjű Christus Patiens („A Szenvedő Krisztus”) című, latin nyelvű tragédia nem más, mint a Bakkhánsnők átdolgozása (helyenként szó szerinti fordítása!), s annak bizonyítéka, hogy Euripidész Dionüszosz alakjában mintegy megérezte, költői zsenialitással – vagy az istentől való elhívottság-ihletettség állapotában – megjósolta a messsiás, mi több, egyenesen a megváltó Krisztus eljövetelét.

Fodor Tamás (Teiresziasz) és Kézdy György (Kadmosz) / Schiller Kata felvétele

A fenti, filológiai adatok rendkívül izgalmasak lehetnek egy szaktudós számára, s komoly, tudományos Bakkhánsnők-elemzés ma elképzelhetetlen a kutatás fenti eredményeinek figyelmen kívül hagyásával. A színházcsináló művésznek mindez azonban legfeljebb – de azért hadd tegyem hozzá: jó esetben – az előadás létrehozásához tartozó háttéranyag, s persze nem kell behatóan foglalkoznia olyan teóriákkal, mint az istentagadó versus elszánt istenhívő Euripidész. A színrevitelt alapvetően meghatározó kérdésekre azonban – amilyen például az, hogy kit tekintsünk a dráma főhősének és/vagy tragikus hősének: Dionüszoszt vagy az ellene lázadó Pentheuszt – mindenképpen válaszolnia kell.
Egyik első meghatározó színházi emlékem a Bakkhánsnők Ruszt József rendezte, kaposvári előadása (1975): Rajhona Ádám (Pentheusz) és Trokán Péter (Dionüszosz), Olsavszky Éva (Agaué) és Lukáts Andor (Pásztor-Hírnök) játéka, a szín egészét befonó, függőleges kötél-háló, amelyben mint pókháló halálos szorításában vergődő, kiszolgáltatott lepke kúszik egyre feljebb és feljebb a halálra ítélt Pentheusz – mindez, s maga a hátborzongató, kifürkészhetetlen és kegyetlen isteni akarat győzedelmeskedésére kijátszott történet számomra mind a mai napig a Bakkhánsnők rejtélyének egyik lehetséges, érvényes megfejtése. 2001-2002-ben Zsótér Sándor a Kamrában radikálisan vad, merész szimbólumokban tobzódó, kitünő előadást rendezett Euripidész tragédiájából (Getting horny címen pedig nemzetközi workshop keretében egy másik, szintén izgalmas változatot is elkészített a Bakkhánsnőkből).
Fodor Tamás rendezőként és Teiresziasz alakítójaként is jegyzi a Stúdió „K” előadását. Mind a rendezés, mind az alakítás a megszokott, magas színvonalú, míves munka. Mindössze a cím félrevezető: a Téboly Thébában mintha arra utalna, hogy itt valamiféle vidám, de legalábbis könnyed, játékos Bakkhánsnők-elemzés eredményét kapjuk (az viszont mindenképpen javítandó elírás, hogy a színlap szatírjátéknak jelöli az előadás műfaját: ennek az antik drámai műfajnak több, itt nem részletezendő kritériuma van, ezek egyikének sem felel meg a Stúdió „K” előadása). A címbéli szójáték tehát – amelyet személy szerint az előadás leggyengébb ötletének tartok – könnyed szórakozást ígér, miként az is, hogy a játék az előcsarnokban egy kifejezetten szellemesen kivitelezett, báb-istenek által tartott „gyorstalpaló” mitológiai leckével kezdődik (Lukianosz: Istenek párbeszédeiből vett szövegek felhasználásával – egyébként várom a pillanatot, amikor e méltatlanul elfeledett, pontosabban a színház által soha fel nem fedezett görög szerző remek jeleneteit, párbeszédeit valaki egész estés előadássá formálja -, amelyből megismerhetjük a thébai királyi család igencsak bonyolult történetét). Majd elkezdődik, immár a parányi színházteremben, Dionüszosz (Nagypál Gábor) és Pentheusz (Gulyás Attila) Euripidész tragédiáján alapuló, Szeredás András által írt, több antik (és nem antik) szerző műveit is felhasználó drámája. Minden ellenkező – szöveg-, díszlet- és jelmez- – jelzés ellenére az előadás nagyon görög és nagyon véresen tragikus, Euripidész dominál. Ez egyáltalán nem baj – legfeljebb az eredeti humorának szinte teljes eltűnését bántam mindvégig. Nagypál Gábor mintegy a rendező pozíciójából, a nézőtéren ülve irányítja a cselekményt, majd egy adott ponton „beszáll” a játékba maga is. Ez a mára

Lovas Dániel, Nagypál Gábor (Dionüszosz), Homonnai Katalin, Spilák Lajos és Hannus Zoltán / Schiller Kata felvétele

erősen lestrapált, már-már közhellyé vált gesztus (hogy a színész közülünk lép a színre, mintegy sugallva, hogy mi is bármikor megtehetnénk ugyanezt, pedig hát…) itt kitűnően működik, elsősorban Nagypál Gábornak az isteni cinizmust egy mai hús-vér rendező portréjával, karikatúrájával leheletfinoman elegyítő játékának köszönhetően. Ez a Dionüszosz kész forgatókönyvből dolgozik, ma Pentheusz megsemmisítése a műsor, de jól érezzük, hogy talán már este tovább kell állnia, hiszen más színházakban is várják vendégrendezésre. Sajnos a Pentheuszt alakító Gulyás Attila csak a megőrülést követő, telitalálatként működő, női ruhába bújt, egyszerre férfias és nőies transzvesztitaként válik méltó partnerévé Nagypál Dionüszoszának – a jelmezek Németh Ilona munkái, ritkán látható, egységes remeklések, kezdve Teiresziasz csokornyakkendős hivatalnokától egészen a Kar (a thébai nép) meghatározhatatlan (sivatagi?!) burnuszaiig, rongyoknak álcázott köpenyeiig és Pentheusz fent említett, magas bőrcsizmás, domina-perverziót vizionáló öltözetéig. Ugyanakkor hatásos, elgondolkodtató értelmezés, hogy ez a Pentheusz nem is őrül meg: mintegy természetes folyamat végén, titkos vágyainak napfényre kerülésével jut el király-identitásának feladásáig, a nővé válás felvállalásáig.
Az előadás legszebb pillanata Nyakó Julié. Agaué kijózanodása a Bakkhánsnők-előadások egyik legkényesebb pontja: a felismerési jelenet, amikor az anyának rá kell döbbennie, hogy bakkháns-őrületében saját fiát gyilkolta meg, s most az „oroszlánvadászatról” megtérve Pentheusz letépett fejét tartja kezében, csábít a szélsőséges érzelemkitörés, a hisztéria színpadon mindig hálás, hatásos megjelenítésére. Nyakó Julinak csak arckifejezése változik: a bakkháns-tűz, az őrült lobogás lassan eltűnik szeméből, sőt, mintha szemének színe is megváltozna: fekete-barnából gyász-szürkébe vált – megrázó pillanat.
A többiek – Kézdy György (Kadmosz), Hannus Zoltán, Horváth Zsuzsa, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Spilák Lajos (Kar) – a Stúdió „K”-ban megszokott, egyenletesen magas színvonalon vesznek részt a játékban; különösen szép, pontos a zenei aláfestés (Spilák Lajos munkája): ezen a mindenféle, rituális és profán tárggyal zsúfolt színpadon nincs hangszer, mégis minden – ülőhely, kerti csap, oszlop, fűrész, lámpa, kocsi stb. – hangszerré válik, válhat: elvarázsolódhat, ha éppen erre ihleti a szereplőket az életü(n)ket irányító irracionalitás, elegánsabb nevén: Dionüszosz.

Téboly Thébában. Szatírjáték Euripidész Bakkhánsnők című tragédiája után (Stúdió „K”)

A szövegkönyvet Lukianosz, Nonnosz és más görög költők szövegeinek felhasználásával írta: Szeredás András. Zene: Spilák Lajos. Fény, hang: Nagy L. Tamás. Díszlet: Szegő György. Jelmez: Németh Ilona. Rendező: Fodor Tamás.
Szereplők: Kézdy György m. v., Nyakó Juli, Gulyás Attila, Fodor Tamás, Nagypál Gábor, Hannus Zoltán, Horváth Zsuzsa, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Spilák Lajos.

Facebook Comments