A két „felvonás" gyakorlatilag két önálló, cím nélküli egyfelvonásos, amely sem gondolati, sem tematikai, sem (mozgás)stílusbeli rokonságban nem áll egymással.

Ludwig van Beethoven szerzeményei kötik össze a Szegedi Kortárs Balett Unisono című estjének két egyfelvonásosát. Bár helyesebb, ha úgy fogalmazunk: mindkét koreográfia alatt a német zeneszerző muzsikája szól. A címben előrevetített együtthangzás szimpla ígéret marad, az „univerzum lakói” viszont ezt nélkülözve is gond nélkül összeborulnak a 9. szimfónia kórusfináléja alatt.
Tudom, botorság címadás okozta bonyodalmakkal traktálni az olvasót, de ezúttal megkerülhetetlen. A Youtube-on felfedezett olasz Mauro Astolfi és a társulatvezető Juronics Tamás koreográfiája ugyanis a közös cím okán azt sugallja, mintha egy darab két felvonásáról, egy téma közös kibontásáról lenne szó, de ez nem így van. A két „felvonás” gyakorlatilag két önálló, cím nélküli egyfelvonásos, amely sem gondolati, sem tematikai, sem (mozgás)stílusbeli rokonságban nem áll egymással. Ezzel persze önmagában semmi probléma sincs, így viszont értelmezhetetlenné válik a közös cím.
A kortárs balett halad a korral. Legalábbis a széles körben elterjedt videomegosztó portálok használatát illetően, amelyek a szegedi példa alapján immáron vendégkoreográfus-becserkészésre is alkalmassá váltak. Felmegy a művészeti vezető a hálóra, legott barangol egy kicsit, s pár perc múlva már meg is világosodik afelől, kivel szándékozik a közeljövőben együtt dolgozni. Még némi papírmunka meg gázsiegyeztetés – és máris postázhatja a repülőjegyet a megadott címre.

Csetényi Vencel, Szarvas Krisztina és Horváth M. Gergő Pintér Leo felvétele

Bizonyára nem viccelném el a dolgot, ha a római Spellbound Dance Company társulatvezetője és koreográfusa jó választás lett volna a Szegedi Kortárs Balett számára, de nem így történt. Beethoven kamaraműveire készített koreográfiája hamisítatlan retro-élmény. Jó, nem a hatvanas évekig röpít vissza bennünket, csak a nyolcvanasokig, ám ezzel együtt is szürke, átlagos darabocska. Ekkor árasztották el főleg a kelet-európai balettszínpadot ilyen enervált, egyfajta neoklasszikus stíluskaptafára készült tucatkoreográfiák, amelyek persze valahol mind a tőlük fényévekre levő európai zászlóshajó, a Holland Táncszínház, azon belül is leginkább Jirˇí Kylián és Hans van Manen szinte kivétel nélkül páratlan formaérzékenységű balettjeit próbálták leutánozni – mondanom se kell: a kevésnél is kevesebb sikerrel -, és amelyekből idehaza nekünk is bőven kijutott az akkori Táncfórum szervezésében. Szóval, ez volt az az időszak, amikor a kelet-európai (kis)koreográfusok zöme bizony nem tudta eldönteni, hogy most szimfonikus balettet komponáljon-e, vagy történetmesélőset, ezért öszvér módon összekombinálta a kettőt, a néző feje meg belecsendült, ha a kezdetben léhán felvázolt szereplőviszonyokat a továbbiakban is követni akarta.

Mauro Astolfi is ezzel bajlódik: mintha cselekményes balettet indítana el, ám a folytatásból kiderül, hogy csupán realisztikus keretbe foglalt szürreális vízióval van dolgunk. Az összehúzott függöny előtt egy férfi olvas karosszékben, s mint képzeletének játéka egy enyelgő, „meztelen” pár hever a lábai előtt, majd miután szétnyílik a függöny, és belépünk egy könyvektől roskadozó könyvtárszobába, már egy másik pár mindennapos érintkezéseit látjuk, szolid gesztusokkal táncban elbeszélve. Ám ekkor Astolfi horrorisztikus hangvételbe csap át: a könyvtárszoba hirtelen felbolydul, a könyvek nagy robajjal a padlóra zuhannak, a hatalmas könyvespolc emeletein pedig szürke ruhás emberalakok gyűrik keresztül magukat. Fejek, karok, lábak, tomporok bukkannak elő a könyvespolc mögötti fekete űrből, lesodorva mindent, ami az útjukban áll, majd földre ereszkednek, s miután kettősökbe, triókba, négyesekbe rendeződve érzékien kitombolták magukat, visszamásznak oda, ahonnan jöttek – a képzelet birodalmába. Közben a munka nélkül maradt táncosok szép csendben visszapakolgatják a könyveket a polcra, hogy az újabb betolakodóknak is legyen mit a földre lökniük. A fények (tervező: Stadler Ferenc) borongós-kísérteties hangulatot festenek, a ruhák (tervező: Molnár Zsuzsa) matt szürkesége, barnasága belevész a földszínű környezetbe. Az egyetlen kirívó pillanat, amikor a zárójelenetben az egyik táncosnő művért ken szét szisztematikusan a testén, komoly drámát sejtetve az inkább csak komolykodóan modoros darab mögött.
S ha már szó esett a nyolcvanas évekről: időutazás Juronics „névtelen” egyfelvonásosa is. A vizuális ötletek, szcenikai megoldások persze már sokkal korszerűbb technikai apparátust feltételeznek, mint akkortájt, maga a darab viszont riasztóan eklektikus teatralitásával a már leszálló ágban levő Markó Iván vezette Győri Balett kései, patetikus, erősen giccsbe hajló szeretetömlengéseinek gesamtkunst darabjait idézi.
A párhuzam nem légből kapott: Markó misztériumszínházának egyik, még széles körű figyelmet kiváltó darabjában, az 1982-ben bemutatott Tabuk és fétisekben vonultak le például úgy a táncosok a közönség közé, hogy közösségteremtő szándékkal megfogták a sorok szélén ülő nézők kezét, mintegy zárva az áramkört színpad és nézőtér között. Nem is az utánérzés lenne itt a legfőbb baj, hanem az, hogy lentről nézve most mindez igen kényszeredettnek hat, és rendkívül kínos perceket okoz, mert az elbeszélésfolyamat nem támasztja alá az olyannyira kívánatos testvériesülést. Markó a Tabukban, úgymond, rendesen „megágyazott” e szertartásos cselekedetnek, az egész előadás a közösségi élmény elvesztésének rítusáról szólt, ahol a táncosok fehér lepelbe öltözött szertartásmesterek voltak, s ha mindehhez hozzávesszük a kort, amelyben az alkotás született, a közönség még némi lázadást is kiolvashatott belőle. Itt azonban erről szó sincs.


Fehér Laura, Finta Gábor, Szarvas Krisztina és Tarnavölgyi Zoltán Pintér Leo felvétele

Egy pillanatig sem kérdés persze, hogy a választott zenemű, Beethoven 9. szimfóniája, annak is politikai himnusszá avanzsált részlete, az Örömóda és Schiller versszövege sarkallta Juronicsot erre a lépésre – mindenesetre igen rosszul tette. Ilyen drámaian fennkölt, szinte mágikusan bombasztikus zeneműrészletnek ugyanis csak ellene dolgozni lehet, alámenni semmiképp. (Ha egyáltalán alkalmas táncszínpadi megjelenítésre.) Táncban, képekben, hatáskeltésben leutánozni, amiről az Örömóda szól, merő félreértés. Művies giccs.
Így aztán nem csoda, ha a koreográfia a második zenei tételtől kezdve már erőteljes gellert kap. Implicite minden színpadi esemény végső soron a nagy összeborulós jelenetet készíti elő az érző szívű, természetbarát jámborok (idegenek?) és a rideg, ezüstruhás lelketlenek (földlakók?) meglehetősen fehér-feketére rajzolt tömege között, s eközben minden létező hatásfokozó színpadi eszköz bevetésre kerül, a szcenika (ismét) új ruhába öltözteti Juronics stramm off balance mozgásvilágát.
Fontos, hogy legyen üzenete egy előadásnak, de a prédikálás, azt hiszem, nem a kortárs művészet feladata.
Ám a déj? vu-érzések Markó felemlegetésével még nem értek véget. Az egy dolog, hogy a koreográfus lazán – és nem először – elcseni Frenáktól a nála elhíresült zakós, kisgatyás, térdvédős összeállítást (a lesérült Czár Gergely helyére egyébként Major László ugrott be a Frenák Pál Társulattól), de hogy az első tétel mozgásvilága is folyton őt idézze, az már bajos. Nem beszélve a Molnár Zsuzsa tervezte, egész embertömeget elnyelni képes hatalmas fehér kubusról, amellyel centire ugyanebben a méretben találkozhattunk már Maurice Béjart Ballet for Life című művében (1997), ha máskor nem, hát a 2006-os Erkel színházi vendégszerepléskor.
Végezetül egy mondat a társulatról: a táncosok iszonyatosan megdolgoztak azért, hogy a Szegedi Kortárs Balett egy látványos propagandaművet amilyen gyorsan csak lehet, átadjon a feledésnek.
Unisono
(Szegedi Kortárs Balett –
Nemzeti Táncszínház,
Művészetek Palotája)

Zene: Ludwig van Beethoven. Díszlet-jelmez: Molnár Zsuzsa. Fény: Stadler Ferenc. Film: Kovács Gábor. Asszisztens: Markovics Ágnes. Koreográfusok: Mauro Astolfi és Juronics Tamás.
Táncolják: Csetényi Vencel, Fehér Laura, Finta Gábor, Hajszán Kitti, Haller János, Horváth M. Gergő, Major László, Palman Kitti, Szarvas Krisztina, Tarnavölgyi Zoltán, Tóth Andrea, Zsadon Flóra.

Facebook Comments