Nem lenne meglepő, ha az önfényezés (vagy fényeződés) valójában egy performansz lenne...

Schilling Árpád / Koncz Zsuzsa felvétele

Akinek kezébe került a Magyar Narancs 2010. augusztus 12-i száma, talán -hozzám hasonlóan – csodálkozva vett észre benne egy Schilling Árpáddal (ismeretlen riporter által) készített, fizetett hirdetésként megjelent interjút. Mind a jelenség, mind a konkrét szöveg elgondolkodtató.
Az interjú – annak rendje és módja szerint – három szerkezeti elemből épül fel: bevezetőből, kérdésekből és válaszokból. Bár az interjú alapvető célja a válaszok megismerése, ez a beszélgetés alapvetően nem ezek miatt érdekes – Schilling nagyjából ugyanazt mondja el benne a Krétakör pálfordulásáról és jelenlegi projektjeiről, amit a közelmúltban több helyen is (így például az fn.hu-n és a hvg.hu-n olvasható riportokban). A bevezető bekezdés és a kérdések azonban annál érdekesebbek: Schilling sokszínűségének gyors elemzése és bizonyos kulcsszavak (úgymint rajongók, siker stb.) egyértelműen sztárként ábrázolják a művészt. Tekintve, hogy nem szokványos interjúról, hanem fizetett hirdetésről van szó, úgy tűnik, mintha a valódi cél, a hidden agenda Schilling piedesztálra emelése volna. Mondani sem kell, hogy sem a sztárolással, sem a piedesztállal nem lenne baj, ha az egyértelműen kívülről származna – Schilling tehetsége minden elismerést megérdemel. (Hogy a hirdetést feltehetően a hetilap szomszédos oldalán megjelenő bank finanszírozta, nemigen változtat a lényegen – nehezen képzelhető el, hogy az interjú tartalma és megjelenése eltérjen a Krétakör szándékaitól.)
Az elmúlt években a színházak egyre több figyelmet fordítanak marketingre; város-, média- és Internet-szerte egyre gyakrabban találkozhatunk színházi előadások hirdetéseivel. Személyikultusz-építésre azonban – bár az sem ördögtől való dolog – a színházi világban nálunk ritkán van példa. Nem lenne meglepő, ha az önfényezés (vagy fényeződés) valójában egy performansz lenne, Schillingtől ugyanis az új Krétakör létrejötte óta nem idegen (sőt, inkább jellemző rá), hogy mintegy önvizsgálatként saját magát helyezi egy színházi esemény középpontjába – legyen szó a Párizs környéki pőreségről és földön csúszásról, vagy A szabadulóművész apológiája című projekt egyes önvallomásairól. Jelen helyzetben azonban az önvizsgálat annyira sem áll fenn, mint a fent már említett Figyelő-interjú esetében, amelyben Schilling épp A szabadulóművész sikertelenségéről beszél.
Míg az átalakulás után Schilling a Krétakörről mint kibővülő alkotóműhelyről beszélt, az utóbbi időben egyre inkább projekteket menedzselő cégként aposztrofálja. A kettő természetesen nem zárja ki egymást, mégis figyelemre méltó ez a hangsúlyeltolódás, különösképp azért, mert a Krétakör jelenlegi projektjei igen komoly társadalomterápiás célokat tűznek ki. A szóban forgó interjú éppen azért tűnik feleslegesnek, mert nem segíti annak a színházi-szociológiai célnak az elérését, amire a Krétakör törekszik – jelenlegi projektjeik ugyanis nem a nagyvárosi értelmiséghez, hanem falusi közösségekhez szólnak.
Valószínű, hogy az interjú a régi (talán inkább Krétakör-, mint Schilling-) rajongók előtti láthatatlanságot próbálja felszámolni – részben talán sikeresen, hiszen ha eltekintünk a benne rejlő (talán szándékolatlan) kultuszépítéstől, akkor az egész értékelhető az elkövetkező Krétakör-események potenciális közönségének előkészítéseként is. Mégis, az összhatás nagyon hasonlít a régi Krétakör által is adaptált Szorokin-regény, A jég végére, ahol a misztikus ember- és közösséggyógyító csodaszert, a jeget, jól felépített branddé változtatva árulja világszerte a gyógyír titkát ismerő kiválasztottak csoportja.
Talán lesz egyszer népterápiás Krétakör webshop is.
Legyen.
Csak nehogy elrontsák a PR-ját.

2010. augusztus 26.

Facebook Comments