Anger Zsolt rendezése csakugyan a minőségi színjátszás és a közönségsiker receptjeit párosítja.

“Oscart akarsz? Irány a fogyatékos-téma!” – tartotta egy időben a mondás Hollywoodban. Az 1988-as Rain Man is – az Arany Medvéken és Golden Globe-okon túl – négy csilivili Oscart hozott a film alkotóinak. (A legjobb rendezésért Barry Levinson örülhetett, míg a legjobb férfi főszereplőnek járó aranyszobrocskát Dustin Hoffman állíthatta vitrinbe.) De a nézők is jól jártak, mert megkönnyezhették és szívükbe zárhatták a csapott vállal totyogó Raymond Babbitet, aki sportalsója után nanázik, és csak fogpiszkálóval hajlandó palacsintát enni, viszont memóriája dollárszázezreket hozhat a Las Vegas-i kártyaasztaloknál. S bár nem kétséges, hogy a filmtörténet leghíresebb autista-történetében Hollywood (végül minden számítást igazoló) üzletet szimatolt, de egyúttal a mozigyár felül is múlta önmagát. Nézők tízmilliói szembesültek az autizmussal, s ez még akkor is figyelemre méltó társadalmi hatás, ha a kordába szorított, fogyasztható formát tekintjük, hisz a film természetesen szép, kerek emberi drámát kreált, elengedhetetlen hepienddel. De miért is kellene a szerencsés végkifejletről lemondani, ha valami azzal áll a lábán? A dramaturgia ügyesen alakította a szálakat, így a fura figura mellé szeretni való csirkefogót is kaptunk: Charlie Babbitet Tom Cruise alakításában. ő volt az autista életvidám öccse, aki minden felületes arroganciája és elmélyült pénzsóvársága ellenére végül mégis elfogadja a másságot; kettejük viszonya megnyugtatóan kikerekedett, s ezzel tulajdonképpen a kollektív lelkifurdalás alól is feloldozást nyert a nézősereg, mely (azóta is) nap nap után, tudomást se véve megy el a másmilyenek mellett. Nagy és jogos siker volt tehát a mozi, nem is érteni, hogy ilyen későn érte csak el a filmek színházi reneszánszának divatja: Ronald Bass és Barry Morrow művéből az elsősorban forgatókönyvíróként ismert Dan Gordon készítette el a színpadi változatot a 2008-as West End-i debütálásra. Onnan pedig hozzánk az állami támogatásoktól független és minőségi produkciókkal immár több ízben előrukkoló Orlai Produkciós Iroda mene-dzselésében érkezett.

Kulka János és Nagy Ervin (Charlie Babbit) Koncz Zsuzsa felvétele

Ma már az autizmus nálunk sem tabu, bár gyanítom, hogy sokunk csupán felszínes tudással rendelkezik a jelenségről. Elkelt tehát az Autisták Országos Szövetsége által osztogatott kis szórólap a színlap mellé. A kettőt gyorsan át lehetett futni még előadás előtt a Belvárosi Színház kissé hivalkodó előcsarnokában: Orlai Tibor producer összehozta a kínálkozó „árukapcsolást”. De ami ennél is fontosabb, összehozta azt a minőségi gárdát is, amellyel az Esőember nem a gagyi feneketlen kanyonjába hull, hanem a színvonalas szórakoztatás – nálunk filmes és színházi téren sikerrel ritkán meghódított – csúcsait igyekszik bevenni.

Anger Zsolt rendezése csakugyan a minőségi színjátszás és a közönségsiker receptjeit párosítja. Nem a film hangulatát erőlteti, hanem az intimebb viszonyok kialakítására fokuszál. Ehhez Sebő Rózsa kissé kopár és egyhangú díszletével egyenes vonalú belső tereket kínál, amit mobil és alakítható világítótestek vidámítanak meg időnként pár színes felülettel. De kort ravaszul nem sugalmaz a tér, nincs se mai, se nyolcvanas évekbeli retró hangulata az elhelyezett tárgyaknak sem, bár Cselényi Nóra ruhái inkább mainak tűnnek, mint a film korából valóknak. (Szellemes tisztelgés mégis akad: például Charlie mobilja a hajdani Star Wars-mánia jegyében R2D2-hangon csipog.) A filmbeli látványt sikeresen iktatja ki már Dan Gordon sűrített szövege is, hiszen őt sem a miliő izgatja elsősorban, hanem a testvérpár alakuló kapcsolata. Zöldi Gergely feltehetően nemcsak fordította, hanem a szükséges dramaturgiai változtatásokat is végrehajtotta az írott anyagon, s bár nem tudom, az övé vagy Gordoné-e az érdem, mindenesetre a színházzá adaptálás iskolapéldájaként a lehető legkevesebb szereplővel és gyorsan pergő jelenetekkel sikerül zökkenők, különösebb csetlés-botlások nélkül végighaladni a történeten. Sok minden elmarad a műfaj sajátosságai miatt, de az egészből semmi sem hiányzik, nem lesz homályosabb vagy zavarosabb a sztori kontextusa. Anger az anyag tempóját segíti azzal is, hogy színészeit engedi szabadon alkotni, ám a felszabadult játék olykor csapongóvá válik. Charlie és Raymond kettőseiben időnként csak pufognak a poénok, különösebb cél nélkül, sem a drámát, sem az érzelmek kibomlását nem segítve, így ezek a részek a bulvár felé húznak. Más lenne a helyzet, ha a két összecsapó világkép abszurditása vagy groteszksége csúcsosodna a viccek mögött, de ez a háttér hiányzik. Valós és kielemzett emberi viszonyoknak azért nem maradunk híján a viccelődések közt sem, és egyszer csak letisztult pillanatba csendesül az iram, amikor Charlie számára kiderül, hogy gyermekkora Rain Manje Raymond volt. Nagy Ervin csődör Charlie-ja elcsitul, s bár Kulka autistájának mimika-motorja leállíthatatlanul pörög tovább, érezni a kettejük közt születő kapcsolatot, ahogy a kétfajta, ellentétes, de egyaránt érvényes látásmód, habitus és érzelem mégiscsak találkozhat.


Cseh Judit (Susan) és Kulka János (Raymond Babbit) Koncz Zsuzsa felvétele

Kulka János és Nagy Ervin párosa remekül működik, s az előadás azon ritka alkalmak sorába illeszkedik, mikor a színészi játék – bár nem olyan egységes, mint egy összeszokott társulatban – végre emel, nem pedig rombol egy nem művészszínházi babérokra törő, hanem vállaltan széles közönségnek szánt produkcióban. Raymond ziccerszerepe Kulka Jánosé, aki nem is kótyavetyéli el a lehetőséget, kidolgozott és ritmusban tartott alakítása kiegyensúlyozott parádé. Autistája roppant meleg tekintetű, szerethető felnőtt gyerek; nem esettanulmány, hanem szuverén és csak bizonyos szemszögből nézve sajátos emberi lény, a maga gyarlóságaival. Nagy Ervin energiától duzzadó Charlie-jából viszont még éppen az emberi színek hiányoznak. Remek az arrogáns yuppie, de olykor egy-egy poén kedvéért kissé túlhangsúlyozott, és kevésbé érzékeny, kevésbé sokoldalú a karakter. Mintha még csak a harsány aranyifjú színei volnának meg, de a fura bátyjához, utált apjához és legfőképp Susanhoz való viszonya nem lenne teljesen tisztázva, maradnak még feltáratlan rétegek. Pedig utóbbiban Cseh Judit partner is lenne, hiszen még a nyúlfarknyi szerepben is sikerül bemutatnia a testvérpár mellett zajló kis személyes tragédiáját Charlie-val, és felvillantani az érzelmi biztonságra való kiéhezettség stációit. Garas Dezsőnek (és Kézdy Györgynek váltásban) Dr. Bruener szintén kevés játéklehetőséget kínál, de a hűvös és higgadt, zord és mégis megértő professzor minden epizódjában remekel. Urbanovits Krisztina is pompás személyiségeket játszik több apró epizódszerepben, kevés kapaszkodóból állít össze élvezetes kis életszeleteket; Simicz Sándornak viszont ezúttal nem sikerül egyik figuráját sem valódi élettel felragyogtatnia. Az előadásnak azonban ez már csak kevéssé tudna ártani; ami az anyagban rejlik, felszínre kerül: végre egy piacképes minőséggel, ha úgy tetszik, egy klasszikus értelemben vett „jó estével” kecsegtető színház.

Dan Gordon: Esőember
(Orlai Produkciós Iroda – Belvárosi Színház)

Fordította: Zöldi Gergely. Díszlet: Sebő Rózsa. Jelmez: Cselényi Nóra. Producer: Orlai Tibor. Rendező: Anger Zsolt.
Szereplők: Cseh Judit, Garas Dezső/Kézdy György, Kulka János, Nagy Ervin, Simicz Sándor, Urbanovits Krisztina.

Facebook Comments