... mi lesz azokkal, akik nem látták a filmet, nem olvasták a regényt?

Az Idők folyamán előadása tele van szépséggel, finomsággal, tehetséggel. Mondhatnám: az előadás szép (mint az élet), csak észre kell venni. De vajon ki tudja az egri Gárdonyi Géza Színház tánctagozata, a Badora Dance Company előadásának értékeit felfedezni?
Próbálom kitörülni az emlékezetemből Az órák című film felvillanó képeit, és igyekszem elfelejteni, hogy olvastam Michael Cunningham hasonló című regényét. Jó sanszom van mindkettőre, hisz hosszú évekkel ezelőtt találkoztam velük. De nincs is szükségem rájuk, mert Barta Dóra első megjelenése fent, a stúdiószínpad zsinórpadlásának látható folyosóján önmagában is beszédes és drámai. Ott, ahol nincs korlát, megáll a szédítő mélységgel szemben, és lassan leül a folyosó szélére. A következő jelenetben már a színpadon látjuk Bartát, krétával aznap öngyilkosságra készülő nőről szóló szöveget ír az oldalfalra. Nem tudom eldönteni, hogy Virginia Woolf szavai kerülnek-e a falra (az ő élete és a Mrs. Dalloway című regénye ihlette a Cunningham-regényt és a filmet), vagy ezek a könyvbéli Mrs. Brown szavai, amint a szállodai szobája magányában öngyilkosságról elmélkedik. Akármi az igazság, az hamar kiderül: az Idők folyamán előadásán a könyvtől és filmtől nem tarthatom távol magam.
A falra írásra egyébként nyilván azért van szükség, mert Feledi János, a darab rendező-koreográfusa érzi-tudja, hogy nem elég csak a színlapon hivatkoznia Az órákra. Mert akkor mi lesz azokkal, akik nem látták a filmet, nem olvasták a regényt? Tovább megyek: ha Barta Dóra nem írná falra, honnan tudnák meg, hogy olyan nőt alakít, aki súlyos depresszióban (talán elmebajban) az öngyilkosság gondolatával foglalkozik? A következő kérdés persze az, hogy muszáj-e a nézőnek azt is tudnia, hogy a Barta alakította nő maga Virginia Woolf. És hogy a Kulcsár Noémi megformálta másik nő egy amerikai családanya (a már említett Mrs. Brown) a múlt század ötvenes éveiből, aki (Woolf hatására, a Mrs. Dalloway-t olvasva) – az írónőhöz hasonlóan – öngyilkos akar lenni, csak nem képes megtenni. Ki lehet-e, és ki kell-e találni, hogy Horváth Zita, a harmadik nőalak (a Cunningham-regény Mrs. Dalloway-ja) a Kulcsár Noémi játszotta hölgy már felnőtt, az AIDS végső stádiumában szenvedő fiúgyermekének egykori szerelme és jelenlegi barátja? Az egyáltalán nem költői kérdésre nem tudom a választ, mert nekem nem kellett kitalálnom semmit, hiszen eleve ismerem valamelyest a szereplők viszonyrendszerét.

Barta Dóra és Feledi János / Gál Gábor felvétele

A három nő egymás után jelenik meg, külön-külön szólóban, majd triót alkotva együtt is táncol, közben Barta amint teheti, újra ír, már nemcsak az oldalfalra, hanem a padlóra is, folytatólagosan vagy felvillanó fénynégyzetbe. Az utóbbi helyre írt szöveg elolvasására esélyünk sincs, az előadás szempontjából már nem is lényeges a tartalma, mert a konkrét, könnyen értelmezhető és diszkréten meg is magyarázott felütés után percekig elvont, hangulatot megjelenítő, cselekményt nem tartalmazó kortárs koreográfiát látunk. Az újabb fordulat Feledi színre lépésével jön el. Itt újra konkréttá válik az eseménysor: Horváth Zita „vigasztalólag” táncol a láthatóan testi és lelki kínok közt szenvedő Feledivel.

Már az előadás első negyedórájában kiderül: nagyon nehéz koreográfiával konkrét tartalmat megjeleníteni úgy, hogy közben az elvont, hangulati-érzelmi szál artisztikuma ne szenvedjen csorbát. Például felesleges konkretizálásnak gondolom, hogy a Kulcsár játszotta nő terhességét jókora kitömött has jelzi. A sok-sok írás sem tűnik igazán jó ötletnek, bár kétségtelen, hogy értékes, metaforikus áthallásokra teremt lehetőséget: például az előadás végén „vízben-szavakban” merül el az öngyilkos Barta-Woolf alak.
A némi dramaturgiai nehézkességért és a nem mindig szerencsésen megtalált színpadi kifejezőeszközökért először Barta és Feledi első kettőse kárpótol. Feledi a haldokló szerepéből kilépve a Halál szerepét ölti fel, sötét öltönyt visel, fején harisnyaálarcra emlékeztető halotti maszk van. A rövid kettős koreográfiailag és előadóilag is valódi kis remeklés: értelmileg és érzelmileg is jókor jól illeszkedik a „történetbe”, Barta és Feledi ihletetten, mély átéléssel tolmácsolja. Hasonló kiemelkedő koreográfiai csúcspont Feledi későbbi „halálos” variációja. A kettős után egy darabig megint elvont síkon folytatódik az előadás, de kognitív észlelésnek címzett konkrétumok is újra megjelennek: például áldozatként körberajzolják a falnál ülő Feledit, és Barta darabvégi öngyilkosságakor a sötétben kövek becsapódása és vízcsobogás hallatszik (Woolf mielőtt vízbe vetette magát, zsebeit kövekkel tömte teli).
A Idők folyamán fontos előadás. Több tétje van. Értékes, színvonalas kísérlet arra, hogy alkotói-előadói differenciált, gazdag művészi-intellektuális tartalmat jelenítsenek meg táncnyelven, keresgéljék az ehhez kínálkozó színpadi eszközöket. És nem lehet eléggé hangsúlyozni annak jelentőségét sem, hogy Magyarországon, egy vidéki városban saját erőből – ha nem is makulátlan remekmű, de – európai színvonalú kortárstánc-előadás született meg.

Idők folyamán (Badora Dance Company)
Zene: montázs. Díszlet: Minorics Krisztián. Dramaturg: Lisztóczky Hajnal. Produkciós asszisztens: Lázár Rita, Ménes Rita. Rendező-koreográfus: Feledi János.
Előadja: Barta Dóra, Kulcsár Noémi, Horváth Zita, Feledi János.

Gárdonyi Géza Színház, Eger, 2010. december 8.

Facebook Comments