Témájában mindkét darab londoni kötődésű, s fajsúlyos referenciákat hordoz a város lakóiról, múltjáról, jelenéről és jövőjéről.

A londoni nyár végi-ősz eleji szezonban két ősbemutatót tartottak. A helyi kritikák mindkét előadást karnivalisztikusnak, felforgatónak írták le. Témájában mindkét darab londoni kötődésű, s fajsúlyos referenciákat hordoz a város lakóiról, múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Műfajuk és a cselekmény idejének tekintetében azonban mégis erősen különböznek: míg az egyik mintha bohókásan a múltba utalná az összes lényeges kérdésre adható választ, a másik valamifajta apokaliptikusan ambivalens jövőt vizionál.
Nell Leyshon Bedlam (Őrültekháza) című darabját már csak azért is fokozott kritikai érdeklődés övezte, mert a korai modern darabokra specializálódott Globe Színház (reneszánsz kori „előéletét” is beleszámítva) több mint négyszáz éve nem adta elő női szerző művét. A 2005-ben a Comfort Me With Apples (Vigasztalj almával) című darabjával a legígéretesebb drámaíró kitüntetését elnyerő, regényeket, drámákat és rádiójátékokat író Leyshon elmondása szerint régóta szeretett volna írni a nagy múltú, kegyetlen módszereiről hírhedtté vált londoni Bethlem Kórházról, az 1247-ben alapított „őrültekházáról”. A cselekményt a XVIII. századba helyezte, a központi motívumot pedig az a korabeli történelmi tény szolgáltatja, mely szerint a londoniak pénzért bármikor bemehettek, és megbámulhatták az „emberi állatkertet”. Adottak tehát a bolondokháza – kukkolás – színház hármas egybejátszásának értelmezési és játék-lehetőségei (a kórház nevéből származó bedlam szó ráadásul ricsajt, zenebonát, káoszt jelent), de sajnos kiaknázatlanok maradtak.
Az ok talán a mindenáron erőltetett műfaji keret: a szerző olyan komédiát akart írni, ami egyben „tisztelettel közeledik az őrültekhez”. Műfajában a restauráció kori vígjáték hagyományát látszik követni, tulajdonképpen sikeresen: a közönség sokat nevet. A cselekmény mellékszálakból tevődik össze. A Bedlamot inkább bevételi forrásnak, mint kórháznak tekintő doktor Carew (Jason Baughan) és félbolond fia, Matthew (Joseph Timms) kegyetlenül bánnak a betegekkel, ám megérkezik az emberséges doktor Maynard (Phil Cheadle), aki végül nemcsak a pácienseket menti meg, de Carew elhanyagolt feleségének (Barbara Marten) szívét is elnyeri. Mindeközben – a komikus felforgatás szabályainak megfele- lően – persze kiderül, hogy aki bent van, sokkal normálisabb, mint aki kint van, ezért aztán az előadás végére a jegyesét régóta váró letargikus May (Rose Leslie) és a gyermeke elszakítása miatt bánkódó Stella (Lorna Stuart) meggyógyul és kiszabadul, a páciensek kiszolgáltatottságát kihasználók pedig rendre megbűnhődnek.
Jessica Swale rendezőnek nem kellett túl sokat bajlódnia az ötleteléssel, az ilyen téma, szereplők és cselekmény szinte magától tud működni a színpadon. Ki tudja, milyen szerzői-rendezői együttműködés következtében azonban az előadásban az elmeháborodottság az marad, ami ellen a darab elvileg tiltakozna: nevetség tárgya, szórakozás forrása, komikus sablon. A produkció általában véve nem tud túllépni a saját maga szabta történelmi kereteken: ezt egyrészt a korhűségre törekvés – a színpadkép és a díszletezés is William Hogarth Az aranyifjú útja című metszetsorozatát idézi (1735) -, másrészt talán a tér teszi. Sokat lehet vitatkozni azon, hogy a Globe élő színház-e, vagy inkább múzeum és turistaattrakció. A Bedlam inkább az utóbbit látszik igazolni: tőlünk távol álló, elidegenített dolgokon mulatunk, ellentmondásmentes érzelmekkel, és legfeljebb a hiányérzettől komorulhatunk el.
A műsorfüzetben ígért „fekete komédiának” nyomát sem érezni, hiszen az őrültség mint téma önmagában sem az irónia, sem a szarkazmus érzékeltetéséhez nem elégséges. A színészek rendre kijátsszák az ismerősnek tűnő gegeket, poénokat, helyzet- és jellemkomikumot: az egymás után leselkedést, a közönség alkohollal való leköpködését, a kergetőzést, a pajzánságot és hasonlókat. A zene (Olly Fox munkája) is vidám, és belesimul az összképbe. Összességében kevéssé érthető tehát, hova lett a szerző és a színészek – sok helyütt hivatkozott – kutatómunkájának és a Bethlem Kórházban való tapasztalatgyűjtésének gyümölcse, mert az értelmezés és a prezentálás kicsit egyoldalúra sikeredett.
A másik premier a londoni Nemzeti Színházban Mike Bartlett új darabja, az Earthquakes in London (Földrengések Londonban) volt. A 2010-ben Olivier-díjjal kitüntetett szerző nem számít kezdőnek, több sikeres bemutatót (My Child – Gyermekem, Contradictions – Ellentmondások, Cock -Kakas) tudhat maga mögött különböző színházakban. Jelen darabja a Bedlamhoz hasonlóan szintén a világunkat kívülről és belülről fenyegető őrületet, annak viszonylagosságát és ezen belül az egyénre tett hatását tematizálja; és bár a valóság-referenciák esetlegesebbek és megkérdőjelezhetőbbek, az eredmény mégis impozánsabb.
A cselekmény a három lánytestvér csehovi elvágyódásának reminiszcenciájára épül: mindhárman a saját életükből szeretnének menekülni. Az éppen egy repülőtér-fejlesztési projektben dolgozó környezetpolitikus Sarah (Lia Williams) rossz házasságából és karrierje miatti meghasonlottságából, a várandós Freya (Anna Madeley) az anyaság felelősségéből, Jasmine (Jessica Raine) pedig az alkohol- és drogmámorban töltött tinédzserévekből akarna kitörni. Apjuk, Robert (Bill Paterson), felfedvén, hogy sosem volt képes igazi apai érzelmekre, anyjuk halála után magukra hagyta őket, hogy a Skót felföldön, a globalizációtól megundorodva, a természetvédelemnek szentelhesse életét. London mindeközben egy előre jelzett földrengésre vár, aminek a feszültségét egy furcsán hiperaktív fiú, Peter (Bryony Hannah) Freya életében való felbukkanása teszi még szürreálisabbá. A második felvonásra kiderül, hogy a központi dilemma Freyáé, aki rég nem látott apja tanácsát követve – miszerint minden újabb élet „fáj” a már amúgy is kizsákmányolt földnek – nem szeretné megtartani gyermekét.
Bár a (néhol talán túl naivan tálalt) környezeti motívumok erőteljes hangsúlyozása miatt tekinthetnénk az előadást valamiféle öko-drámaként, találhatók benne biblikus, posztapokaliptikus motívumok is. Amikor Freya gyermekéről – aki az őt rezonőrként végigkísérő Peter halálfejes pulóveréből bújik elő – egy jövőbeli látomásban kiderül, hogy az elkövetkező világ megmentője, egyfajta megváltó lehet, ezt érezhetnénk a valóságtól való teljes elrugaszkodásnak, de a rendezés, az erős dialógusok és az energikus színészi játék mégis képes meggyőzően koherenssé tenni az összképet. Ennek a leghatásosabb eszköze a tér (Miriam Buether terve): a földszinten ülő nézők közötti S-alakú narancssárga kifutó, ami számukra akár bárpultként is funkcionálhat, s a terem két végében fejmagasság feletti függönyözhető kisebb dobozszínpadok. Kapkodhatjuk a fejünket a villódzó neonfényben, miközben a fogyasztói társadalom és a mai London groteszk globálkritikáját nézzük-hallgatjuk. (Például ahogy a Hampstead Heath Parkban napszemüveges, babakocsis egyen-anyukák kórusban áradoznak gyerekneveléssel és jótékonykodással töltött hétköznapjaikról a kétkedő Freyának.)
Az előadás sodrása egy percre sem lankad, de itt, a Bedlammal ellentétben, nem csak valamifajta iróniával kacérkodó őrült-elkeseredett mulatozásról van szó. Egyrészt minden mozzanat túlmutat önmagán: a darab végére a címadó „földrengés” például egyszerre lesz a közelítő fizikai, környezeti és morális világvége, és az egyes emberi sorsok metaforája. Másrészt a hagyományosnak mondható, egyszerű, drámai, párbeszédes jelenetek is képesek a feszültséget megteremteni. Ennek oka lehet a jobb szöveganyag és a klisékben-eszközeikben kevésbé megrögzött színészek – egy olyan aktualizált színjátszás, amely függetleníthető a darab kronotoposzától, az előadásnak otthont adó színháztól, de a technikai hatáselemektől is. Ebből a káoszból végül valami jó született.

A cikk megírását a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj tette lehetővé.