...nem gondolnám, hogy blöff, mint ahogy nem nevezném se jó, se rossz színháznak sem.

Szabó-Székely Ármin és Szabó Réka / Koncz Zsuzsa felvétele

Verbális agresszió helyett békés párnacsata. Politikai porhintés helyett alternatív szlogenkommandó. Tekintélyelvűség helyett civil kurázsi. Utcakő helyett (szó)virág. Ilyen és ehhez hasonló ellentétpárokkal lehetne körülírni a Tünet Együttes Propaganda! című előadásának több hete zajló intenzív, látványosan marketingelt felvezető kampányát, amely a politikai közbeszéd kreatív újragondolásából fakadt. Lájkolod? – kérdezték az alkotók blogon, videón, rádióban, tévében, úton-útfélen. Van abban valami biztató, ha egy (alkotó)közösség egy nemes cél érdekében ilyen kreatívan és hatékonyan tudja mobilizálni a háttérországát.
A politikus felvezetéshez képest némileg éles kanyart vesz az előadás. A rendezésért felelős osztrák-holland művészduó, Frans Poelstra és Robert Steijn (a united sorry formáció) speciális színházat kínál speciális antennával rendelkező nézőknek – majdhogynem politikamentesen. A hazai kortárs színházi közegben is meglehetősen radikálisnak számító darab a civil létezést, a hosszú csendeket, a semmitmondónak tűnő részleteket, a szövegek elvont, privát világát, nem átélhető személyességét egy levegős, szinte üres térből tükrözteti vissza (tervező: Szirtes Attila). Néhány mikrofon, párnák, technikusi dobozok, egy monitor, a színpad fölött „szárnyasoltárszerűen” nyitott felirat, a rendezői jobbon színes párnákkal bevackolt zenész-sarok. A darab kétnyelvű, angol és magyar; nincs színházias keret, a szereplők civilen, civil ruhában civil térből lépnek be a színpadra, és megpróbálnak a lehető legtermészetesebben, civil ember módjára viselkedni. De vannak „koreografált”, „játszott” részek is bőven, a rendezés e kettőt ötvözi, a gesztus markánsan konceptualista.
Az előadás nem rejti el szem elől a mellékes, az összekötő, átvezető részeket, úgymond nem szépíti meg a színházat: a játékosok képesek hosszú-hosszú másodpercekig akár a mikrofonok beállításával pepecselni. A zenét (a hangicsálást) a játszók szolgáltatják – Gőz István, Kövesdi László, Szabó Réka, Szabó-Székely Ármin, Szász Dániel, Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre -, tudás helyett belső rezonanciával, kívülről hallgatva néha kissé fülhasogatón. Történet nincs, se lineáris, se görbe, se semmilyen, csak halványan derengő kiindulási pont: „szabadbeszédet”, akit Vadas Zsófia Tamara „személyesít meg” almazöld lepel alatt mikrofonba szuszogva-nyögdécselve a padlón, „megfojtja” a „propaganda”, ezért a többiek fehér párnákra fektetve „felravatalozzák”, s minden résztvevő „gyászbeszédet” mond felette (amely – mint minden gyászbeszéd – természetesen nem a halottról, hanem a „szónokról” szól). Így lesz a „gyászbeszédekből” privát hit- és színvallás. A beszéd, a mozgás, a színpadi létezés reflektálatlan, minden, ami történik, mellérendelő jellegű, hagyományos módon megközelíteni lehetetlen, így nézve zavaros, taszító és unalmas. Mert nem színházi sémák, hanem a felmutatás gesztusa működteti.

S bár lehet, hogy egyedül maradok vele: nem gondolnám, hogy blöff, mint ahogy nem nevezném se jó, se rossz színháznak sem. Vele kapcsolatban számomra ugyanis érvényüket vesztik a minőségi kategóriák.
Kicsit olyan az előadás, mintha az ember más tudatállapotba lépne át, vagy hipnózis alá került volna, és lebegne a nézőtéri széke fölött a félhomályban tapogatózva, esetleg egy beavatottakból álló fura közösség meditatív, rituális létezését próbálna bő nyolcvan percben kilesni. Lassú színház – ahogy az alkotók fogalmaznak, és ez olyannyira igaz, hogy a mindennapokban oly ritkán adódó relaxációs állapotnál is lassabbra, komótosabbra veszi a tempót, ez pedig könyörtelenül azzal jár, hogy a jelentéktelen dolgok felerősödnek, a részletekre erős fény vetül.
Persze minden értelemben furcsa, bizarr dolog viszontlátni a színpadon a puszta civil létezést. Színpadra helyezni azt és úgy, ami hétköznapi, civil, snassz, ergo semmitmondó. Megfigyelni üresnek látszó szöszmötöléseket, hallgatni konyhafilozófiát, szembesülni szürreális képzelgésekkel, abszurd álmokkal. Ami így, a külső szemlélő számára kitéve, azért tűnik irritálóan porhanyósnak és súlytalannak, mert nem tud hozzá személyesen kötődni. Ezek mások történetei, nem a mieink. Szimpla, kétdimenziós, a néző számára sokszor érdektelen álmok, önvallomások, érzések. Ám egyszerűsége és valóságközelsége révén különös hatása is lesz a felmutatásnak, mert az emberben öntudatlanul is feltolulnak hasonló privát élmények, vagy elkezd önmagában ezek után kutatni. És így paradoxmód mégiscsak megtörténik a szembesülés önmagunkkal, mi több elképzelhetjük, milyen is lenne az, ha mi most felállnak a helyünkről, lebattyognánk a színpadra és elmondanánk a mi privát történeteinket, álmainkat. A mi fapadosainkat. Nem utolsósorban pedig ismételten ráeszmélhet az ember arra, hogy a színház általában mennyire manipulatív, illuzionista, mű világ, hiszen a néző – szinte automatikusan – a természetes, civil létezést érzi nem színpadra illőnek, míg a „megjátszottat”, a „színészkedőst” természetesnek.
Nem lesz könnyű az előadásnak megszeretetnie magát a közönséggel, az már biztos, de annyit talán elér, hogy bogarat ültet a fejekbe.

Propaganda! ( united sorry – Tünet Együttes)
Rendező: united sorry (Frans Poelstra, Robert Steijn). Fény és tér: Szirtes Attila.
Grafika: Laki Eszter. A rendező munkatársa: Szabó-Székely Ármin.
Szereplők: Gőz István, Kövesdi László, Szabó Réka, Szabó-Székely Ármin, Szász Dániel, Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2011. február 24.

Facebook Comments