Most egy nagyon más ízlésű ember kapta meg a színházat, akivel én folyamatosan vitatkoztam az igazgatásom alatt.

– Két nappal ezelőtt született Egerben döntés az új igazgató személyéről. Holnapután már nem te vagy az igazgató. Hogyan gyorsult fel ennyire a váltás?
– Az én mandátumom 2011 júliusának végéig szólt eredetileg, de közös megegyezéssel válunk el egymástól, az új igazgatót február 1-jével nevezik ki.
– Ki kezdeményezte a közös megegyezést?
– Az önkormányzat, azaz a megyei közgyűlés elnöke javasolta. Az egri színház ötven-ötven százalékban megyei és városi finanszírozású, de a megye a fenntartó. A közgyűlés elnöke azt mondta, hogy ő nem hisz egy olyan átfedéses időszakban, amikor még a régi igazgató vezeti az intézményt, de már kinevezték az újat is, mert ez konfliktusokra ad alkalmat, ezért azt ajánlotta, hogy váljunk el. Az elnök már a közgyűlésre, amely kinevezte az új igazgatót, magával vitte a közös megegyezés lehetőségét; ez volt az egyik napirendi pont. Én abban az esetben tudtam elfogadni a közös megegyezést, ha az a két produkció, amit terveztünk, az eredeti szerződési feltételekkel valósul meg.
– Valójában tehát most még a te évadod megy végig.
– Igen, én pedig fel vagyok már mentve.
– Morálisan hogy értékeled, hogy tíz év után az önkormányzat azt ajánlja fel, hogy közös megegyezéssel távozz?
– Ebből én nem csinálok érzelmi kérdést. Az lepett volna meg, ha másképp történik.
– Szerinted az önkormányzat hogyan értékeli a te tíz egri évedet?

Csizmadia Tibor. Schiller Kata felvétele

– Akik nem ismerik az általunk létrehozott színházat, valószínűleg azt mondják, hogy most minél előbb a mi emberünk jöjjön, elvégre én az előző szocialista vezetés alatt kaptam a megbízásom, csak a városnál történt váltás a két ciklus alatt.
– Ezek szerint akkor még kaptál támogatást egy FIDESZ-es városvezetéstől is.
– Igen. De a mostanitól már nem, ahogy a megyétől sem. Lehet, hogy voltak színházba járó képviselők, de nem ez a jellemző.
– Ha nem csinálsz is belőle érzelmi kérdést, mi most mégiscsak azért beszélgetünk, mert lezárult tíz év. Te adtál valamit a városnak, a megyének, a normális elvárás az volna, ha a munkádat értékelné a fenntartó is. Megdöbbentő, hogy ennyire ne legyen jelentősége annak, mit tesz bele az ember a közösbe…
– Én ezt nem gondoltam így végig. Lehet, hogy ez alkati kérdés is. Azt hiszem, a helyi közönség nagyobb része szerette ezt a színházat, amit mi képviseltünk. Nyilván voltak olyanok, akik megijedtek Zsótér stílusától vagy Máté Gábor karakteres gesztusaitól, vagy politikai értelmezést tulajdonítottak olyan előadásoknak, amelyekben semmi politika nem volt. Én, úgymond, egy szocialista időszakot csináltam végig, néhány vezető döntése alapján. Most viszont úgy látom, országos tendencia, hogy aki ezt az időszakot végigcsinálta, azt le kell cserélni – függetlenül attól, hogy milyen minőséget hozott létre. Bizonyos értelemben még büszke is lehetek magamra, hogy ilyen fontos nekik, hogy lecseréljenek.
– Szerinted ez be fog gyűrűzni a fővárosba is?
– Talán nem. Máté Gábor és Bálint András kinevezését az új fővárosi közgyűlés nem kifogásolta. Ez jelezhet olyan szándékot, hogy a folyamatosságot biztosítani kell. Most azonban az anyagi feltételek, az egész színházról való gondolkodás megváltozott. A fővárosi színházaktól folyamatosan pénzt vonnak el, és ha egy vezetőt ezzel olyan színvonalcsökkentésre kényszerítenek, hogy színháza szinte működésképtelenné válik, akkor le is mondhat. Én is folyamatosan ezekkel az elvonásokkal szembesültem, az önkormányzat színezetétől függetlenül folyton szűkítették a mozgásteremet, gyakran nagyon komoly harc volt a költségvetés kialakításakor. Szolnok, Kaposvár színházával kell összehasonlítani a színház támogatását, és nem egyéb intézményekkel, iskolákkal, múzeumokkal, könyvtárakkal.

Csizmadia Tibor. Schiller Kata felvétele

– Ez a tíz év olyan ívet rajzol meg, amely – mivel Blaskó Balázsnak más elképzelései vannak – a csúcson szakad meg. Eger mintha most élné fénykorát, talán még több tartalék is lett volna benne, bár állítólag egy társulat élete nyolc-tíz év. Te mikor döntöttél arról, hogy nem pályázol többet?
– Egy társulat életében több periódus van. Amikor elkezdtem, úgy gondoltam, három év alatt juthatunk a csúcsra. És valóban, a kezdéshez képest a második-harmadik év nagyon sikeres volt. Már az első igazgatói ciklus után döntenem kellett, hogyan tovább. Bár én genetikailag kódoltan nyugtalan ember vagyok – hat évet töltöttem Szolnokon, ötöt a Budapesti Kamaraszínháznál -, mégis úgy éreztem, még csak félúton vagyunk. Minden külső nyomás nélkül úgy gondoltam, pályáznom kell, mert van még ebben tartalék, és eléggé magától értetődően kaptam meg ismét a színházat.
– Volt akkor vetélytársad?
– Számottevő nem. De már akkor gondoltam, hogy egy harmadik periódust talán nem fogok végigcsinálni. Hiszen onnantól egy újabb ötéves ciklus kezdődhet. És akkor az már tizenöt, húsz év. Érted, amire gondolok?
– Értem is, meg nem is. Kaposvár és a Katona hosszú ciklusok.
– De nem biztos, hogy igazuk van. Nem vonom kétségbe az ott létrejött értékeket, akik belül vannak, azoknak jó is, de nyilván sok megoldatlan feszültség is halmozódott fel.
– Végül is belső vagy inkább külső döntés volt, hogy nem pályáztál?
– Végig azt éreztem, hogy nem akarok még egy ciklust. Életvezetési szempontból is nagyon nehéz, Pesten van a házunk, hetente kétszer jövök az egyetemi óráim miatt, itt is próbálunk lakni, ott is, a gyerekünk Egerben jár iskolába… De talán a fontosabb inkább az volt, hogy semmi olyasmi nem történt, ami ezt a „nem akarok”-ot visszafordította volna. Az önkormányzat vezetőinek is megmondtam már két évvel ezelőtt, és a társulat is tudta. Ezzel együtt tettük a dolgunkat, megalakult a tánctagozat, ami újabb lökést adott a munkának, az iskolai programunk is erősödött, Zsótér Sándor is odaszerződött. Tovább tudtunk lépni, fejlődni ez alatt az időszak alatt is. Ugyanakkor egy vidéki színház húszat-harmincat tud egy produkcióból eljátszani. Állandó bemutatókényszer van, és ez egy mókuskerék. Van sikerélmény, de tulajdonképpen még sincs. Olyan nincs, hogy három-négy évig vigyünk egy előadást, mert egyszerűen elfogy a néző. A Pestről Egerbe látogatók nem tudják megtölteni a nézőteret.
– Ez viszont az egész rendszer hibája. Hiába jelenik meg egy érték Egerben, ha azt nem látják Szolnokon vagy Zalaegerszegen, vagy Pesten sorozatban, akkor az nem tud életben maradni. Hogy a jelentős előadások nem tudnak sokáig menni, azért nagy baj, mert ezek is tesznek egy színházat naggyá, akár nemzetközileg is ismertté. Talán csak Debrecen vagy a kolozsvári színház tudja évekig műsoron tartani darabjait.
– Pontosan, az egész rendszer hibája. Rendkívüli helyzetek kellenek ahhoz, hogy egy darabot megmutassunk másutt, és mi ezeket a helyzeteket kerestük is. Az Alizt vagy A párnaembert bemutattuk a Katonában, volt egy-két kooperációnk is, szintén a Katonával és Tatabányával. Az utóbbi két évben a munkánk valóban kiteljesedett, de ez nem oldotta meg a problémákat. Én is felhalmoztam nehézségeket; például nem tudtam teljesen kicserélni a társulatot, mert nem küldhettem el azokat az embereket, akiknek az egzisztenciája Egerhez és a színházhoz kötődik. Az, hogy egy társulaton belül is több társulat, több csoport van, nem baj, hiszen azért dolgoznak itt különböző rendezők, Zsótér, Máté, Szegvári vagy akár én is, hogy köréjük szerveződjenek az egyes csoportok.
– Mit nem sikerült még megoldanod?

Csizmadia Tibor. Schiller Kata felvétele

– Mivel mi az egri és a Heves megyei közönségnek játszunk, mindig azzal kellett számolnunk, hogy ők tartják el a színházat. Miközben mi a nemzetközi porondra is ki akartunk lépni, ami a pályázatomban is fontos programpont volt. De valójában ez nem sikerült. Valamennyit turnéztunk a Quartet nemzetközi fesztivál keretében, ami saját kezdeményezésünk volt, négy ország kooperációja. De nem úgy voltunk jelen, ahogy egy showcase-en valaki meglát bennünket, és meghív. Mint említettem, nem is tudtuk életben tartani az előadásokat hosszabb ideig. Érdekes lenne tudni, hogy például a debreceniek, akik sokat járnak külföldre, hányat játszanak ugyanazokból a darabokból otthon. Én ebben az anyagi helyzetben nem tehettem meg, hogy egy előadás felfrissítésére ráfordítom legalább négy próba költségét, ezért sem maradhattak hosszabb ideig életben a produkciók. Bár volt kivétel, amikor egy év után játszottuk újra például A velencei kalmárt, amikor meghívták a plzenˇi fesztiválra.
– Két éve bejelentetted, hogy nem folytatod. Az mennyire befolyásolt, hogy nem is biztos, hogy esélyed lett volna nyerni?
– Ez csak a napokban derült ki, eddig ezzel nem szembesültem. Lehet, hogy valóban nem lett volna esélyem – inkább így fogalmazok, megengedően. Ha viszont ringbe szállok, mindent megmozgattam volna, hogy esélyem legyen.
– Végig arról beszélünk, hogy politikai döntés született Egerben.
– Számomra ez egyértelmű.
– Mit fog ez hozni a jövőben?
– Most egy nagyon más ízlésű ember kapta meg a színházat, akivel én folyamatosan vitatkoztam az igazgatásom alatt. De azt gondoltam, hogy abban a színházban, amit én csináltam, ilyen ízlésnek is lehet létjogosultsága.
– De nem adtál nagyobb teret neki.
– Igazgatásom alatt Blaskó Balázs hat darabot rendezett – ekkor kezdett rendezni -, és minden évben körülbelül két szerepet eljátszott. De azt nem gondoltam, hogy ez lehetne színházunk meghatározó iránya. Egerben, most úgy látjuk, másfajta színház lesz.
– Nem érdemes felsorolni, hány vidéki színházban történt politikai döntés alapján igazgatóváltás. Inkább az a megdöbbentő, hogy olyan emberek, főleg színészek – Crespo Rodrigo, Rázga Miklós, Blaskó Balázs – kerültek színházak élére, akiknek semmilyen színházvezetői tapasztalatuk nincs, és nem láthatjuk a pályázatokat, azokat a szakmai érveket, amelyek személyük mellett szólnak.
– Nem tudom, hogy Crespo Rodrigónak milyen köze van ahhoz a helyhez, amelyet vezet, hacsak az nem, hogy Székesfehérváron játszott, és most a két színház majd együttműködik. Rázga és Blaskó az adott színházban dolgozik, az érv az, hogy ők ismerik a színházat. Blaskó huszonhárom éve van Egerben, sok mindent szervezett, és van egy világlátása, aminek a dominanciáját most érvényesíti.
– Blaskó Balázs „klasszikus nemzeti népszínházat” ígért.
– Ezek lózungok…
– Neked is volt ilyen?
– A népszínház – vidéken nem nagyon lehet mást csinálni, ezt én is kifejtettem korábban a pályázatomban, mert a sokműfajúságot fontosnak tartom. Bár nem a francia értelemben gondoljuk mi a népszínházat…
– Elég tehát annyi az igazgatáshoz, hogy valaki vidéki színházban színész legyen?
– Messze vezetnek a gyökerek. Egyrészt a színésznek van arca, aki rá szavaz, tudja, hogy kire voksol. Másrészt természetesen a büfében jobban lehet tudni, hogyan kell vezetni egy színházat, mint az igazgatói irodában, így az elégedetlenség kitermeli azt a színésztípust, aki a saját sorsát akarja a kezébe venni. Harmadrészt ma a rendezők nem altruista alapállással viszonyulnak a színházhoz, inkább a saját produkcióikban, nem társulatokban gondolkoznak, nem akarnak vezetni. Az is hatással lehet erre, hogy az igazgatók nem szerződtetnek rendezőket, én ezt hibának tartom. Én hiszek abban, hogy fontos az állandó rendező a színházban, de ez kezd kiveszni.
– Értem ezeket az érveket, de mégsem olyan formátumú színészekről beszélünk, akiknek a művészi teljesítménye garancia a vezetés minőségére.
– Kicsit olyan ez, mint a celebek élete, akik leginkább arra fordítják energiájukat, hogy celebek legyenek, nem valaminek, egy minőségnek a létrehozására. Ők pedig a politikai kapcsolatok építésére áldozzák az energiát, és nem a művészi teljesítményre.
– Több minőségedben is – mint a színházi törvény egyik előkészítője, színigazgató, a Magyar Színházi Társaság elnöke – lehet elképzelésed, mitől lenne az igazgatóválasztási folyamat demokratikusabb, hogyan maradhatna a politika távol tőle. Milyen volna egy jobb rendszer?
– Az Előadó-művészeti Törvény előkészítésében az egyik legnagyobb gondot az jelentette, hogy a készülő szöveg folyamatosan ütközött azzal a kétharmados önkormányzati törvénnyel, amely azt mondja ki, hogy az általuk központi normatívákból fenntartott intézmények vezetőit ők nevezik ki. Amíg az önkormányzati törvény ilyen, addig ez így marad. Mi meg a pályázatokat bíráló szakmai bizottság összetételét szúrtuk el. Ez egy kilenctagú bizottság, amelyből mindössze négyen képviselik ténylegesen és függetlenül a szakmát; a többi öt függő viszonyban van: a minisztérium, a szakszervezet, a közalkalmazotti tanács képviselője és a két önkormányzati hivatalnok is, aki vagy politikus, vagy politikai akaratot testesít meg, tehát nem tisztán szakmai delegáltak. Amikor a szakmai bizottság véleményére hivatkoznak, az egyáltalán nem egy független szakmai vélemény. Az egyik ellentmondást úgy lehetne áthidalni – amiben én egyébként hiszek, de nem sikerült keresztülverni -, hogy a fenntartó kulturális bizottsága és a színházi szakemberek együttesen hallgassák meg a jelölteket, pályázókat.
– Most hogy van?
– Most különböző szintek vannak. Van a „szakmai meghallgatás”, aztán városnál a kulturális, megyénél a művelődési bizottság már a politika által erősen befolyásolt meghallgatása, amely utóbbi már előterjeszti a döntést a közgyűlés felé. Ezután jön a közgyűlés. Egészségesebb volna, ha a két bizottság, a szakmai és a kulturális együtt tudná meghallgatni a jelölteket: a szakemberek kérdéseket tehetnének fel, amit figyelemmel kísérne a politikus, a kulturális bizottság képviselője is. Akkor világossá válna a pályázó leírt mondatai mögötti tartalom. Ha egy szakember elolvas egy pályázatot, markáns képe alakul ki róla, a múlt, a teljesítmény, az elképzelések, a tervek alapján. Egy politikusnak nem ezek a szempontjai.
– De azt nem lehetne elérni, hogy a szakmai javaslat kötelező érvényű legyen. Hogyan tudod meggyőzni a politikusokat, hogy nekik érdekük legyen a szakmai vélemény figyelembevétele?
– Volt egy jó tapasztalatom Tatabányán, a korábbi igazgatóválasztás során. Sok pályázó volt, kilenc vagy tizenegy. Ott Ascher Tamás, Takács Kati és én voltunk a felkért szakértők, akik meghallgattuk a pályázókat. Semmi mást nem csináltunk, csak kérdéseket tettünk fel, nem volt bombázás vagy prejudikálás. Végül az derült ki, hogy Harsányi Sulyom László a legalkalmasabb a vezetésre, szakmailag, emberileg, és ez mindenki számára egyértelmű volt, beleértve a politikust is.
– És talán bármennyire cinikus a politika, akadnának olyan szakemberek, akik fölötte állnak annak, hogy bármely politikai oldalhoz legyenek köthetők. Ennek lehet szerepe?
– Most élesebb helyzet van, mint három éve, ilyen még nem volt az utóbbi húsz év történelmében. A mostani politikai vezetés olyan radikálisan egy irányba mozdította el a feltételeket, hogy aki most színházvezető akar lenni, tudja, hogy a központi politikai irányításhoz kell közel lennie, mert csak ez lehet hatással a helyi döntéshozókra is, akik így felsőbb utasítást kapnak.
– Van, aki szerint egy vidéki bábszínház vezetői posztjához is politikai kapcsolat kell.

Csizmadia Tibor. Schiller Kata felvétele

– Én ezt egyelőre nem látom, de lehet.
– És ebből a mostani helyzetből hogyan lehet majd kilépni?
– Tudatos, egyirányú, könyörtelen helyzet ez. Sokáig fog tartani, és maradandó nyomot hagy. Cizellálhatjuk, de mégiscsak ezt gondolom. Dolgozni kell rajta, nem tudok jobbat.
– Visszatérve a folyamatra, amelynek demokratikussá tételén dolgozni kell, mennyire segítene a pályázatok és meghallgatások nyilvánossága?
– Nem segítene. Most egy többféle szinten értelmezett nyilvánosság van. A pályázó nyilvánosságra hozhatja a pályázatát, ugyanakkor nyilatkozatot kell tennie arról, hogy hozzájárul-e ahhoz, hogy harmadik személlyel közöljék a pályázatát, és sokan nem járulnak hozzá. Az ülések elvileg nyilvánosak lennének, a szakmai jegyzőkönyveket nyilvánosságra hozzák, ám azok persze nem szó szerintiek.
– Nem segítene a pályázatok nyilvánossága? Ha tudnánk, kinek milyen elképzelése van?
– Nem segítene jobbá tenni a folyamatot. Vajon megakadályozná-e ez bármiben a politikát? Esetleg lenne némi szégyenérzete, semmi több. A politika azonban nem a szégyenről szól.
– Inkább csak arccal egy olyan világ felé fordulva kérdezem, amelyben demokratikusabb folyamatok zajlanak.
– Akkor majd lehet újra beszélni ezekről a dolgokról. Most nem lehet.
– Amikor Schwajda György kaposvári pályázata nyilvánosságra került, megdöbbentő volt.
– A mai napig nem értem, hogyan történhetett, hiszen dolgoztam Schwajdával, ismertem. Mintha egy első vázlat lett volna az a szöveg, amiben alanyt és állítmányt sem egyeztettek.
– A Színházi Társaság elnökeként azonban nyilván az a dolgod, hogy jobbá, szakmaibbá tedd a folyamatokat.
– Igen, ám a Társaság befolyásolási képessége egyre kisebb hatásfokú. A Társaság eddig, mondjuk így, reprezentatív szervezete volt a színházi szakmának, bár én azt gondolom, hogy most is az. Eddig velünk kommunikáltak a hivatalok, a politikusok. Most a politika nem a Színházi Társasággal vitatja meg a problémákat.
– A Társaság elkezdett marginalizálódni, létrejött egy konkurens szervezet, a Magyar Teátrumi Társaság, amely most politikailag előnyösebb helyzetben van. De azért a Színházi Társaság maga is hozzájárult a marginalizálódásához azzal, hogy nem volt elég markáns a jelenléte, a tevékenysége, a kommunikációja.
– Mivel én négy éve vagyok tagja az elnökségnek, ezt kissé másképp látom. Kétségtelen, hogy amikor valamilyen ügyben egy markáns állásfoglalást kell kiadni, akkor a demokrácia csatornáin átfuttatva minden átlagolódik, és nem lesz olyan karakteres, mintha én a saját véleményemet mondanám. A túl sok egyeztetéstől a markáns vélemény – minden ellenkező akarat ellenére is – végül túl finommá válik.
– Te ilyen Színházi Társaságra vágytál?
– Mivel én vagyok az elnöke, bizonyos értelemben az én jellemző jegyeimet is viseli. Lehet, hogy nem ilyen ember kell a Társaság élére, mint amilyen én vagyok, aki mindenfajta impulzust begyűjt, és összesíti őket, hanem egy napi indulatokkal létező valaki, aki legfeljebb bocsánatot kér később azoktól, akik helyett nyilatkozik, hogy nem egészen így gondolta.
– Te nem vagy sem agresszív, sem konfliktuskereső.
– Valóban. Én inkább háttérmunkás vagyok, rendezőként is a színészek sikeréért dolgozom.
– Vajon most ki tudna egy sikeres Színházi Társaságot vezetni? Az, aki dárdával megy előre, vagy aki inkább a kompromisszumokat keresi, és higgadtabban kommunikál?
– Látom a saját korlátaimat, amelyek rávetülnek talán a Társaságra is, és látom, hogy a Magyar Teátrumi Társaság tagjai, és elsősorban Vidnyánszky Attila nagyon markáns véleményeket képviselnek. Én más alkat vagyok. De a világ nem olyan most, mint én, most sokkal inkább dárdával kell menni előre, és az sem igen fontos, hogy kit sebesítünk meg.
– Meg hogy kiket is képviselünk valójában, kik állnak a hátunk mögött.
– Szerintem ha én képviselek valakiket, kötelességem meghallani őket, s ettől átlagolódnak a vélemények. Ezek, mondjuk így, a demokrácia rossz szabályai.
– Most elég nehéz jól kitalálni ezt a szervezetet. Mert van, aki azt várja el, hogy markánsabb legyen, mások meg éppen azt kívánnák, hogy minden hangot és véleményt integráljon.
– A Társaság erejét nemcsak az adja, hogy számos színház a tagja, de a szakmai szervezetek, a kritikusoktól a dramaturgokig, színészekig, tervezőkig mind a tagjaink, és az ő életük a szakmáról szól, nem a politikáról. Ezeknek a szakmáknak az ereje abban van, hogy ők pusztán szakmák. A színházak viszont folyamatosan a politikával ütköznek.
– Vezető szerepben vagy a színházban és a Társaságban, mégis két teljesen különböző vezetői helyzet ez. Igazgatóként komoly sikereket értél el, a Társaságban azonban te magad is érzed, hogy nem sikerült változtatni.
– Ez pontos. Lehet, hogy az egyikre alkalmas vagyok, a másikra nem.
– Az elmúlt időszakban kevés színházvezető bukkant fel. Alföldi Róbertre, Mácsai Pálra, rád is azt mondhatnánk: nekik mindenképpen színházat kell vezetniük. Sokan azonban nem is akarnak.
– Lehet, hogy akarnának, csak ezekben a politikai játszmákban nem kívánnak részt venni. Én azonban színházvezetőként szocializálódtam. 1982-ben kerültem Szolnokra, ahol Paál István volt a főrendező, Lengyel Boldizsár az igazgató. Amikor Paál elment, én kerültem főrendezői helyzetbe, ami már akkor fontos szerep volt, mert a főrendező felelt a színház belső életéért. Lengyel Boldizsárt Schwajda követte, én pedig összesen hat évet töltöttem ott, mert összevesztem Schwajdával, nemigen találkoztak az elképzeléseink a színházról. Utána Gaál Erzsivel megpályáztuk a kecskeméti színházat, jó esélyeink voltak, végül mégsem kaptuk meg. Aztán a Budapesti Kamaraszínház művészeti vezetője lettem, jó munkamegosztás volt, és jó társulatot szerződtettünk. Öt év után jöttem el. Ezután lettem szabadúszó. Miközben folyamatosan rendeztem, szinte mindig vezető is voltam, persze ezt magam is kezdeményeztem. Én a társulati helyzetekben éreztem magam otthon. Huszonöt évnyi vezetési gyakorlat ez.
– Most hogyan gondolsz az egri társulatra? Hiszen ezt is te alakítottad ki.
– Ez optikai csalódás. Meghatározó embereket hoztam, de a harminchárom színészből ez mindössze körülbelül egy tucatnyi. Ha valakiért aggódnom kéne, akkor értük, de azért nem aggódom, mert tehetségesek, és tudom, hogy lesz munkájuk.
– Egerben vagy másutt?
– Másutt, bár helyettük nem beszélhetek. Ha egy másik ízlés lesz meghatározó, akkor nyilván ez a társulat életében is változást hoz.
– Magadért aggódsz?
– Nem, sőt. Lehet, hogy megint az alkatomból következik, de a mostani állapotot valamiféle kezdetnek fogom fel. Korábban szabadúszóként jó dolgom volt, jó találkozásaim voltak, sokat dolgoztam a rádióban, a tanítás is ekkor vált fontossá és teljesedett ki, és évente volt legalább két rendezői felkérésem is. Most jobban figyelhetek majd a tanításra. A Színházi Társaság változás előtt áll, meglátjuk, ebben mennyi lesz az én feladatom. A POSZT vezetését is tisztázni kell. Biztos, hogy nem kivonulni akarok. És nagyon jó lesz végre úgy rendezni, hogy nem kell megosztanom a figyelmemet a színházvezetés és a művészi feladat között. Itt most ellentmondok magamnak a vezetés örömeit illetően.
– Rendezőként jobb, ha az ember nem vezetője a színháznak?
– Tulajdonképpen igen. Viszont a körülményeket vezetőként tudod igazán kialakítani és meghatározni: társulatot szervezni, színészi pályákat építeni, arculatot teremteni.
– Milyennek látod az egri korszakot a rendezői pályád szempontjából?
– Nem tudom, nem látok rá. Egyrészt rendezhettem a mániáimat, mert megengedte az igazgató, másrészt meg az igazgató állandóan rám osztotta azokat a feladatokat, amelyeket ő talált ki a műsortervben, de másnak nem tudta odaadni. Többször rendeztem gyerekdarabot és olyan előadást, amiben az egész társulatot foglalkoztattam. Ez a két dolog nem mondott ellent egymásnak. Olyan műsortervet alakítottam ki, amelyből magam is bármely darabot szívesen megrendeztem volna. Nem titok, hogy amikor A nagyratörő trilógiát kitűztem a műsortervbe, több rendezőnek is megmutattam. A második részt is felajánlottam rendezőknek, de végül én vittem színre. Azonban például a stúdióban összesen csak egyszer tudtam rendezni. Mindig voltak fontosabb feladatok.
– Budapesten szeretnél színházat vezetni?
– Most nem látok ilyen helyzetet. Most, amikor arról van szó, hogy mi legyen a József Attila Színházból, hogy legyen-e egyáltalán, nem alkalmas a helyzet, hogy ilyesmiről gondolkodni lehessen.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: TOMPA ANDREA

Facebook Comments