Gizella paranoiás, egy pszichiátriai intézet betege.

Fehér csempével borított magas kórházi fal, rajta négy ablak. Hallani a folyosó zaját, a nyüzsgést, kiabálást, recsegést, csapkodást. De csak halkan. Mintha belül… Az ablakok jobbfelsőbbikében Gizella ül; mozdulataiban, gondolataiban, fejében, egyszóval: őbenne pedig a Lény lapul.

Gizella paranoiás, egy pszichiátriai intézet betege. Hogy az a bizonyos szerinte benne lakó – aki szerinte nem csak szerinte benne lakó, hanem bizonyosan benne lakó – csak őt irányítja, vagy mindenkit elér egy-egy karja, mondhatni, mindegy. Gizella szorong, kényszeresen cselekszik, éppen úgy, ahogy a klinika többi betege is. Ugyanúgy fél, ahogy az ágyban fekvő gyerekek, akik a mécses fényében a kancsó árnyékáról próbálják eldönteni, hogy bagoly-e vagy maga a Homokember, és ugyanolyan eksztatikusan mozog, akárcsak a klinikán dolgozó, rutinjukba révedő orvosok. A Csáth Géza írásaiból dolgozó Dömötör András rendező ezekből a párhuzamokból építi fel színpadi álomkollázsát: azzal játszik, hogy szembeállítsa a ránézésre pszichotikus betegeket a ránézésre egészséges emberekkel. Pontos terv szerint halad az ijesztő elmebajtól a bergsoni értelemben vett gépiesség okozta komikumon és a hétköznapi, egyetemes félelmeken át a karinthyista abszurdig, amelyben aztán a Csáth-alteregók legcsáthabbika élve boncolván saját magát, megszabadul (és ezzel az egész Emberiséget megváltja) az Idő terhétől.
Ahogy a történet, úgy maga az előadás is sajátos perspektívából mutatja be a lélek tudományát: jelenetről jelenetre egyre komikusabbá válik az orvoslás – erre a tizenkilencedik század végének diagnosztikai és terápiás módszerei, pontosabban annak erősen karikaturizált változatai bőségesen adnak is lehetőséget. Ennek megfelelően az elhangzó tudományos szövegek is tudományoskodó hangsúlyokat kapnak, mely hangsúlyoktól tartalmuk irrelevánssá, mennyiségük pedig a kelleténél többé válik. Bár kétséges, hogy megállhatja-e helyét a vád, miszerint egy napló alapján készült produkció túlbeszélné a mondandóját, elgondolkodtató, hogy a többinél mennyivel erőteljesebb hatást (felfogást, megértést) váltanak ki a többször is elhangzó mondatok.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Ám a dramaturg helyenként érezhető hiányáért bőségesen kárpótol a színészi munka. A Szabadkai Népszínház társulata – mely a Thália Színházzal közösen hozta létre a produkciót, hogy aztán párhuzamosan játsszák az itteni Arizona Stúdióban és az ottani Jadran Színpadon – úgy dolgozik, hogy attól igazán örömteli lesz állandó jellegű budapesti jelenlétük. G. Erdélyi Hermina elmebeteg nője az első pillanattól az utolsóig minden porcikájában pszichotikus. Nem is az önkéntelen kéz- és arcrándulásai, deszkamerev, feszült pózai, hanem ezek sokfélesége és hihetetlen tempójú, mégis érzékeny váltogatása alakításának legfőbb erénye. Az orvos Csáthot játszó Pálfi Ervin nem hagy kétséget a felől, hogy a doktor maga is áldozat: méghozzá saját precízségéé, elemző- és rendszerező kényszeréé – és persze a betegeié. Pálfi hangszeres tudása nagy hasznára válik az előadásnak; nem csak a zongora billentyűin játszott dallamok, de a közben igen jó érzékkel mondott szövegrészek is hozzájárulnak az erőteljes zeneiséghez. A további négy szereplő (A, B, C és D) mindegyike több figurát is alakít – jellemzően orvost és beteget is. Talán Szőke Attila képezi a legfélelmetesebb átmenetet a két világ között: tekintetének, testtartásának apró változásáról látszik, hogy hol torzul karaktere. Kovács Nemes Andor többek között hatalmas, együgyű, nyalókázó ápolóként és saját fejét az ájulásig a falba verő betegként is jó arányérzékkel szórakoztat. Ralbovszki Csaba lenyalt hajú betegéből mindenkinél jobban sugárzik az őrület, Pesitz Mónika a nyitóképben az észveszejtően lassú mozgású páciensével nyújtja a legemlékezetesebbet.

Dömötör András nehezen feldolgozható, az aránytévesztésekre kifejezetten érzékeny alapanyaghoz nyúlt. Bár a színlap merülést ígér, az Egy elmebeteg nő naplója a Csáth-naplónak éppen az érzelmi mélységeit és borzalmát emeli ki a legkevésbé – ami korántsem lenne baj, ha nem éppen a színlap ígérné az ellenkezőjét. Dömötör saját rendezői stílusának végtelenül abszurd világképére formálja a pszichiátriai intézmény világát, amiből nagyon szerethető, minden pillanatában élvezhető előadás, de nem mélyen emberi minőség születik.

Egy elmebeteg nő naplója (A Szabadkai Népszínház és a Thália Színház közös produkciója)
Díszletterv: Aleksandar Senković m.v. Jelmezterv: Janovics Erika m.v. Zeneszerző: Verebes Ernő m.v. Rendezte: Dömötör András m.v.
Szereplők: G. Erdélyi Hermina, Pálfi Ervin, Szőke Attila, Ralbovszki Csaba, Kovács Nemes Andor, Pesitz Mónika.

Thália Színház, Arizona Stúdió 2011. május 25.