A Tavaszi Fesztiválon a Nemzeti Színházba hozott Shakespeare-előadás mentes a „skót reality-show" konvencióitól...

Tizenketten játsszák a Macbethet Declan Donnellan rendezésében, a Cheek by Jowl néven közismert nemzetközi brand tagjai, heten nevesített szereplők, öten névtelenek: vészbanyák, katonák, nemesek. Üres színpad, fekete tér (a tervező az állandó munkatárs Nick Ormerod), csak kétoldalt, a takarásba nyúlva állnak falécekből összerótt panelek, és időnként ugyanilyen fazsámolyokat hoznak oldalról középre a színészek. Hangeffekt vagy bejátszott zene sincs, alkalomadtán az egyik szereplő hegedül, egy másik dobol, valamelyikük jajszót vagy madárhangot rikolt, sóhajokat, nyögéseket hallat, vagy a természet és a természetfölötti lények akusztikáját idézi meg. Talán kétszer csapatostul énekelnek. Fekete nadrágot, inget, ruhát, bakancsot viselnek, nem öltöznek át akkor sem, ha erre való utalás van a szövegben, nincs hálóköntös vagy ünnepi öltözet, király, nemes, katona egyformát hord. Korona vagy más tárgy sincs, étel, ital, pohár, tányér vagy ilyesmi. Nincs se páncél, se kard; evés, ivás, küzdelem, bajvívás, gyilkolás egyaránt pantomimikus jelzés.
A Tavaszi Fesztiválon a Nemzeti Színházba hozott Shakespeare-előadás mentes a „skót reality-show” konvencióitól, a vizenyős horrortól és a füstköd-revütől is. Semmi dagály, maszatolás vagy satírozás. Minden kontúr éles, minden látvány puritán, minden ritmus egzakt.
Az elején Macbeth (Will Keen) és Banquo (Ryan Kiggell) a rivaldánál állnak, és a hangokra figyelnek. A hangok mögöttük szólnak, a „csapat” – ilyenkor mindenkiből csoportszínész lesz – szétszórva áll, nem válnak külön egyénekre, felváltva mondják a boszorkányok szövegét, és szolgáltatják a transzcendens kísértetsusogást. A két megszólított fölfelé, a levegőbe bámul, kutató tekintetükkel fürkészik a levegőt: a megkísértés a semmiből, az anyagtalan világból jön, „akár a lehellet, átolvad a szélbe”, ahogy Macbeth mondja (Szabó Lőrinc fordításában). Belső késztetés? Képzelet? Az „emberi háttér” suttogó propagandája? Nem tudni, de nem is lényeges. Mindenesetre „humán erőforrás” állítja elő, híján van a technikának. Nincs levegőben lebegő tőr, csak a semmi van, de Will Keen kecses csuklómozdulattal láttatja, ahogy Macbeth folyamatosan utánanyúl, és el akarja kapni.
Donnellan megcseréli az első két jelenetet. Amikor a vészbanyák jönnek, Duncan már kimondta a halált az áruló Cawdor fejére, s azt, hogy a címe Macbethre száll. Nem az ezoterikus jóslat teljesedik be, a légből kapott hír a valóság sugallata. Üzenet légipostán.
Macbeth és a Lady (Anastasia Hille) dialógjai koreografált „kettősök”, szinte pantomimek. Valóságos táncos mozdulatokkal, egymást alig érintve lépdelnek, járkálnak, izgalmi állapotban kerülgetik egymást. Olyan, mintha lelkileg felspannolt, a születő terv érzelmi-érzéki hevületétől táplált pas de deux-t táncolnának. Később is megmarad köztük a mozdulatokkal jelzett fizikális kapocs, amely lelki hullámzásukat, indulati interferenciájukat kíséri. Hol a Lady esik eufóriába és Macbeth depresszióba, hol fordítva. Eltérő emocionális hullámhosszon léteznek. Amikor Macbeth összeomlik, a Lady ujjongva-ugrálva igyekszik elterelni a vendégek figyelmét; máskor Macbeth az, aki nyugalmat erőltetve magára, takargatja a Lady hisztériáját.

Will Keen (Macbeth) és Anastasia Hille (Lady Macbeth). Koncz Zsuzsa felvétele

Nincs naturális erőszak, atrocitás és vér. A meggyilkolt Duncant (David Collings) ugyanúgy két kísérője vezeti be a karjánál fogva, mint ahogy életében tették – a király ugyanis vak. Holtában már nincs rajta fekete szemüveg, és magányosan áll, amikor beszélnek róla, akárha látnák őt. Mint Banquót, aki szellemalakként szintén nem különbözik élő önmagától. Először nincs is jelen testileg, csak az egyik fazsámolyra fölülről eső éles fény jelzi a hűlt helyét. Másodszor megjelenik, de csupán egy fénykopf emeli ki a fejét a színpad mélyén, majd ahogy előrejön, már életnagyságban és halálstigma nélkül járkál. A halott király is kisétál, amikor már nincs szükség a jelenlétére. A gyilkosságok akrobatikusan kidolgozott, sűrített pantomimek. Gyilkos és áldozat távolságot tart, nem érinti egymást. Lady Macduff egy fazsámolyra hanyatlik, és a láthatatlan döfés után pár másodpercig remeg a teste. Macbeth hátába hatalmas – képzeletbeli – kardot szúrnak, és minden egyes mozdulatba beleráng, ahogy szakaszosan „kihúzzák”. Minden pontos időzítéssel, gyorsan és – ha lehet így mondani – artisztikusan megy végbe.
A kecses, könnyed, kifejező mozgásstilizáció végigkíséri az előadást. Macbeth és a Lady mímes mozdulatokkal vacsoráznak. Macbeth, miközben ellenségei likvidálásáról beszél, családi pózba rendezi a Macduff családot, férj és feleség (David Caves és Kelly Hotten) egymás vállára teszi a kezét, a fiuk is beáll a képbe. A színészcsoport empátiája vagy antipátiája is széles skálán, de gyors lefutású, határozott, egységes gesztusokban nyilvánul meg. Ha „nincsenek jelen”, az oldalsó panelek mellett állnak más-más pózban, feltétlenül érintik a lécet, mozdulatlanok, de tartásuk viszonyt, legtöbbször idegenkedést, félelmet, sőt rémületet jelez. Pillanatok alatt avatkoznak be a játékba, diadalmasan hujjogatnak, alattvalóként körbetérdelik, karjukkal érintik akármelyik királyt vagy vezért, lefogják a családját az első apátia után őrjöngve gyászoló Macduffot, faléces zsámolyaikat magasra emelve ellépdelnek az alvajáró Lady elől, hogy aztán ugyanebből a mozgásból „átalakuljanak” a birnami erdővé.
Egyetlen jelenet rí ki az előadásból, ahogy magából a drámából is: a Kapus clown-epizódja. Középre gördítik az egyik oldalsó panelt, kiderül, hogy keskeny fabódé. Valójában naturálisan felszerelt mai porta, kaputelefonnal, funkcionáló szerkentyűkkel, rádióból hallatszó popslágerrel, divatlapot olvasó, csiricsáré mai ruhát viselő, közönségesen trampli portásnővel (a Lady Macduffot is játszó Kelly Hotten alakítja), aki nyeles fémkereső detektorral tapogatja végig részegen a bekéredzkedőket, elsősorban a nemi szervük táján. Ez a szándékosan stílusidegen komikus betét, amely egyébként eszközeit tekintve ugyanolyan célratörően szűkszavú, puritán és szakszerű, mint az összes többi jelenet, rávilágít a mesterrendezés tökéletes esztétikai biztonságára és kivételes nívójára.
A zömök, tar fejű, mokány Macbeth és a vékony, szőke, naiva alkatú, de kislányosan is erőteljes Lady nem morális megítélés tárgyai az előadásban. Nem „jók” vagy „roszszak”, nem bűnösek és bűnhődők, hanem önmaguk. Magukban hordják a sorsukat, amit kérlelhetetlenül végigjárnak. Nem tartanak igényt sem az ítéletünkre, sem a szánalmunkra, sem a megbocsátásunkra. Vállalják egymást jóban és rosszban. A Lady ültében hal meg, Macbeth nem a harckészültség őrjöngő hevében parentálja el, hanem halkan, kezével megérintve búcsúzik tőle.
A végén a halott Lady bejön puhán, és lefekszik férje holtteste mellé, fejét annak karjára hajtva. A kietlen csendre sötétül le a színpad.
Lakonikus, energikus és halál pontos, kétórás előadás.

Facebook Comments