Első osztályú építőelemekből rakott csalódás a Nemzeti Szent Johannája...

Kétdimenziós papír tyúkhad sorakozik a színpadon. Hangjuk is van, konzerv. Nagy Zsolt mint Robert de Baudricourt a színpad elején, a tyúkok közt ordibál, mert nincs tojás. Intézőjeként Váncsa Gábor a teljesen csupasz tér másik végéről szabadkozik. Rutinjáték a térrel.  Egyelőre a hanggal is: Nagy Zsolt hangosabb. Aztán Bánfalvi Eszter hangja szól a kulisszák mögül, Johannája előtt kinyílik a súlyos vaskapu, de még mielőtt beléphetne, rácsapódik.  Végül mégis bejön, hátulról erős ellenfényben. A jelenet tetőpontján, mikor épp torkaszakadtából győzködi a várkapitányt igazáról, a Johannán kívüli világ hevenyészetten elsötétül, s a Szűz a rávetülő erős fény által transzcendentálódik. Kissé.

Bánfalvi Eszter Johannája egyszerű falusi lány. Értelmes, de nem lángelme, határozott, de nem szuggesztív. És ami a legfontosabb: kissé esetlen. No, nem karikaturisztikus esetlenségről van szó: éppen úgy tudja átbillenteni feje fölött a nehéz kard súlypontját, hogy ne nevessünk gyengeségén, hanem szimpatizáljunk erőlködésével. Johanna ember. Ember, akinek valami sugall valamit – méghozzá többnyire olyat, ami aztán bekövetkezik. Ennek ellenére azonban nagysága relatív marad, csakis az egyes ember, nem pedig a világ szemszögéből lesz naggyá. Elismerése a mindenkori hatalmi gépezet(ek)et alkotó embereknek van kiszolgáltatva; Johanna egyszerű bábu – ráadásul nem is igazán nagyformátumú.

Ennyit mond az előadás – meg persze azt, hogy a világi és egyházi hatalmak képviselői különböző mértékben bölcsek és önzőek, hogy a nacionalizmus rossz, és hogy az ember, függetlenül attól, hogy a történelemhez vagy az univerzumhoz mérik: kicsi. De nagyon nehezen jutunk el idáig. Mert hiába jó a textus – Nádasdy Ádám fordítása igazán remekül mondható szöveg -, ha nem ér el a nézőhöz. Jól tudjuk, hogy a Nemzeti nem-adottságai között első helyen áll az akusztika: miért kell hát a díszlettelen hodályszínpadon a közönségnek háttal beszéltetni a színészeket?

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Miért kell úgy bánni a térrel, hogy ne jöjjön ki belőle a hang? Miért nem egyértelmű, hogy nem működhet egy előadás, ha a közönség jelentős részéhez nem csak a hangszínek, de a hangok sem jutnak el? Hiába így a legtöbb színészi munka, ha csak vélni lehet, nem pedig érezni Fodor Tamás Cauchonjának  mindent elsöprő józanságát, Kulka János Warwickjának eltökéltségét, Bodrogi Gyula érsekének mennydörgését…

A Nemzeti Színház bemutatója azt az érzetet kelti, mintha kapkodás szülte volna. Sem a látvány, sem a kevés, mégis sokféle eszköz nem alkot sem egységet, sem mesterséges káoszt. Esetlegesnek tűnik, hogy miért van az egyik jelenetben valódi asztal, míg a másikban a csodaszínpad-gépezet kiemelkedő darabja válik azzá. Az apró gallyakból rakott kicsiny máglya szimbolikáját agyonnyomja a kilencvenes évek animációs hangulatára emlékeztető minőségben vetített háttértűz. Az időnként felbukkanó laptopok az egyébként eszközszegény környezetben túl hangsúlyosak lesznek, holott valódi hasznuk csak egy-két hevenyészett tréfa. Hiányzik a mindent összefogó, látványon, hangsúlyokon, karaktereken átívelő, világos koncepció – enélkül semmi sem kerül a helyére: hiába lehetne az előadás egyik legfontosabb pillanata László Zsolt inkvizítorának a tárgyalást előkészítő monológja, ha értelmetlenül didaktikusan kell a közönséghez beszélnie, miközben színpadi hallgatósága éppen a háta mögött van.

Apropó, az a bizonyos hallgatóság: feltehetően anyagi megfontolásból lelkes, ámde per definitionem amatőr statisztériát verbuváltak az előadásra, akik nyilván nagyon jól tudnának tömeget alkotni, ha nem kellene nekik igen pontosan mozogni (vagy nem mozogni). Mivel azonban éppen ezt: a mérnöki pontossággal tervezett koreográfiát kellene végrehajtaniuk, nem tudják elvégezni a feladatot, helyette éppen a legsúlyosabb jelenetet nehezítik tovább – feleslegesen.

Első osztályú építőelemekből rakott csalódás a Nemzeti Szent Johannája – ritka, hogy ennyi színészi energia vesszen el egy színpadon.

G. B. Shaw: Szent Johanna

Dramaturg: Vörös Róbert. Díszlet: Alföldi Róbert. Jelmez: Nagy Fruzsina. Rendezte: Alföldi Róbert.

Szereplők: Nagy Zsolt, Váncsa Gábor e.h., Bánfalvi Eszter, Fehér Tibor, Bodrogi Gyula, Marton Róbert, Szatory Dávid, Szarvas József, Földi Ádám, Szabó Kimmel Tamás, Kulka János, Znamenák István, Fodor Tamás m.v., László Zsolt, Ducsai Ábel.

Nemzeti Színház, 2011. szeptember 30.

Facebook Comments