Az ezt megelőző pécsi színházi találkozókon a kritikusoké volt a terep...

A Pécsi Nemzeti Színház főbejáratának két oldalán felsorakozó hét-hét fiatal (férfi, nő vegyesen) egy kivételtől eltekintve három-három POSzT-logós lufival várakozik. Az idén ötvenedik születésnapját ünneplő pécsi Bóbita Bábszínház kétemeletnyi magas óriásbábjai már félrehúzódtak a fagylaltos kocsi mellé, átadták a helyüket a köszöntőknek, no meg az előbb-utóbb minden bizonnyal égbe szálló gömböknek. A megnyitók olyan egyformák, alig akad bennünk igazán emlékezetes, feljegyzésre méltó pillanat a tények, számok, köszönetnyilvánítások és színes (bár ha tartalmuk nem vész, fontos) jelzők közt, mint kultúra, tolerancia, béke. A Teátrumi „Társulat” nyilván csak apró nyelvbotlás, ahogy az „ellentétek városa” is, melyeknél jóval komolyabb összerezzenésre ad okot egy kis fehér zsebkutyának a békésen tovahaladó vizsla ellen intézett váratlan és zajos offenzívája, egy frakkos úr közbetapsolása vagy „az idén tizenegyedik születésnapját ünneplő” pécsi színházi találkozó említése. A Király utcán átívelő molinón persze egy iksz van és két vonal, de mi egy év? A rómaiaknál, Várhegyinél, Gaiusnál egyetlen vonalka… De, ne rohanjunk előre a rendszerszolgákig, az egyeduralkodókig, a kortárs magyar dráma Nyílt fórumáig és a Felolvasószínházig.
A Nemzeti Színház művészeinek rövid műsora a Pezsgőáriával veszi kezdetét. Pezsgés indul a két szökőkútban is, egy-egy pár táncos látványos, emelésekben és dőlésekben gazdag fürdőzése nyomán. Meleg van, ha nem is tikkasztó; várakozik a lufi, pezsgőben a buborék, régiben az új 2012/13-as színházi évad – Kukorica Jancsival és Iluskával. Utóbbi ellőttünk is terem, énekel, s noha nehezen értelmezhető az átmenet, az óriásbábokat a váltás nem hogy nem zavarja, de finom, lassú ringatózásba kezdenek a fagylaltos kocsi partján. Iluska végül eltűnik a szökőkútban, fehér ruháját mosni-mosni, onnan próbálja előszólongatni őt kedves Jancsija. A bájos-népies – s a szökőkutaktól némi barokkos – színezetű idillt követően pedig felcsendül a himnusz. Egy megnyitó is értelmezhető zeitstückként, megelőlegezendő az elkövetkező napok szakmai vitáinak és nyílt fórumának építményét.

Tóth László felvétele / forrás: http://www.facebook.com/posztpecs

Páva Zsolt polgármester Pécs városáról beszél, mely képes arra, hogy megoldja a felmerülő problémákat, vitás helyzeteket. Megköszöni Jordán Tamás eddigi munkáját, és üdvözli a fesztivál élén debütáló Stenczer Bélát (ügyvezető igazgató) és Márta Istvánt (művészeti vezető). Változott a tulajdonosi szerkezet, a Magyar Színházi Társasággal azonos tulajdonrészt szerzett a Magyar Teátrumi Társaság. Hogy számokon túl ez mit jelent, arról nem esik szó, de jól érzékelhetni ezt a főtéren, fehérpalástú, a dzsámi zöld kupoláját megtöbbszöröző félgömbszerű sátrak között, ahol a déli melegben megreked az égből törő, aszfaltból visszaverődő hő. POSzT-on belül, műsorszerkezeten belül, műsorújságon belül… Fogalmazhatunk úgy, hogy a fővárosi színházak zömét tömörítő Magyar Színházi Társaság mellé betársult a vidékiek érdekeit képviselő Magyar Teátrumi Társaság.

Mi történt még? Új helyszínek nyíltak: a Kodály Központ és az elképesztően modern, de egyben régi arcát is megőrző gyáregyüttes, a Zsolnay Kulturális Negyed. Meghívást kaptak a nemzetiségi színházak, és a hazai színházművészeti felsőoktatás mellett bemutatkozhatnak a határon túli képzések végzősei is. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a kedvező időjárást méltatja, s a színházi alkotókat, akik mesteremberek gyanánt itt, Pécsett, most megszemlélik portékájuk legjavát. A POSzT ünnep, a színház ünnepe, vagyis a katarzisé. Emlékeztet Schiller jó pár száz évvel ezelőtti Haramiák-bemutatójára, mikor is olyannyira tetőfokára hágott a katarzis, hogy sokan a sírás, ájulás szélére jutottak. „Ránk fér a katarzis”, mindenkire, mert mindannyian „éhesek vagyunk a szépre, jóra, igazságra, éhesek a másik produkciójára”. S ki tudja, talán megélhető egyszer egy „országos, nemzeti katarzis”. A fesztivál díszvendége, Cserhalmi György „éljen Pécs” felkiáltással rövidebbre zárja köszöntőjét, merthogy előtte már minden lényegi dolog elhangzott.
A lufik felszálltak. Körbekerengték – a széljárásnak megfelelően – a teret, majd lassú emelkedéssel egyre parányibbak lettek az égbolton. Magocskáknak tűntek lentről.
Így emelkedtek el a földtől a POSzT versenyprogramjának előadásait követő szakmai beszélgetések is. Valahogy tét nélkülivé váltak, legalábbis ami az első nap alapkarakterét illeti, melyet anekdotázó megértéssel kibélelt baráti beszélgetésként lehetne jellemezni. Az új, választott forma szerint az alkotók (rendező, dramaturg) maguk is beülnek a programot moderáló Lévay Balázs mellé, s egy „konzulenssel” meg egy „opponenssel” kiegészülve vágnak a darab megtárgyalásába. Csak emlékeztetőül: az ezt megelőző pécsi színházi találkozókon a kritikusoké volt a terep, ők szedték ízekre, majd emelték piedesztálra a művet, vagy rángatták néhány lépcsőfokkal lejjebb, s bizony megesett, hogy a kizárólag szakmai kérdésekre koncentráló – s az emberi oldalnak kevesebb teret adó – ülések esztétikai és világnézeti csatatérré alakultak. De ezért talán csak nem kárhoztatható egy kifejezetten szakmabeliek – és persze az érdeklődő közönség – részvételére számító beszélgetés. A Magyar Teátrum hasábjain kibontakozó újkritika jegyében a kritikus konstruktív, alkotó partnere a színháznak. Idén a színházak választhattak, hogy rábízzák-e magukat a szervezők részéről felkért szakemberek bírálataira, vagy saját ügyvédet, alkotó partnert állítanak ügyük mellé. Hogy mennyire gyümölcsöző ez az eljárás, hogy éppúgy kimondásra kerülhet-e a megalapozott szakmai kritika, mint azelőtt, vagy mindent beleng a rosszul értelmezett megértés, mely akaratlanul is félrediagnosztizál, majd kiderül a napról napra folyó, a videofelvétellel a nézői reflexióknak is teret adó vitákon.

Pécs, 2012. június 9.

Facebook Comments