...hogyan nyaljuk önvédelmi okokból az uralkodó seggét?

Legutoljára Mohácsiék Szentivánéjiében hallottuk, hogy egy uralkodó esetleg bezárná a színházakat. Most meg itt ez a Vádli Társulat, akik arról beszélnek, hogy egyes uralkodók, egyes papi személyek nyomására betiltották a Tartuffe-öt.

Molière halott? Amikor Fodor Tamás Molière-ét, ezt a színpadhoz halála pillanatában is mitikus szálakkal kötődő színházi embert kiterítik és bíborpalásttal fedik be, az ikonikus alak még egyszer röhögve felül. Valahogy úgy, mint Stoppard vérengző színésze a Rosencrantz és Guildensternben. A halottak ezen kelljfeljancsi-effektusa persze nem csak színházi, de karneváli gondolat is. Ha viszont Bulgakov drámájában ültetik fel a halottat, akkor még másra is gondolunk. És ha ráadásul Szikszai Rémusz még egy, a darabbeli Molière-re terhelő bizonyítékot, egy levelet is eléget a színen, amelynek ha állaga most (sajnos) meg is semmisül, de tartalma igenis fennmarad, akkor az jut eszünkbe, hogy: kézirat nem ég el. Ez a Molière, a nagy, akinek életét később annyian dolgozták fel (csak egy pár név közülük: Goldoni, Bulgakov, George Sand, Mnouchkine, Robert Wilson, Laurent Tirard), ez az ember életében udvari művész volt. Ami azt jelenti, hogy a múlékony szempontok is kellőképp foglalkoztatták: olyasmi például, hogy kortársai közül kit tegyen nevetségessé. Kinek az alakját mintázza meg Tartuffe alakjában. Hogyan ismerjenek magukra egészen konkrét papok és márkik, szalonok kényeskedő urai és hölgyei különböző nevetséges figurákban, és hogyan tiltották be ezért bizonyos műveit. És hogy vajon hogyan biztosítsa magának Molière ezt a szinte korlátlanul szabad kritikus hozzáállást? Konkrétan szólva, hogyan nyaljuk önvédelmi okokból az uralkodó seggét?
Az idén a POSZT-on vendégeskedő jó hírű litván rendező, Rimas Tuminas fejtegeti egy interjúban, hogy számára a pillanatnyi ügyek nem, csupán az örök kérdések érdekesek. Nyilván egyetérthetünk abban, hogy a csak a pillanatnak íródott kéziratok jól égnek. De azért elgondolkodtató, hogy a kettő mintha sosem zárta volna ki egymást: azaz nagy írókat, így Molière-t és Bulgakovot egyaránt foglalkoztatták éghető problémák is, éppen ezek miatt tiltották be műveiket, noha nem ezek miatt ütköznek nehézségekbe ma azok, akik irataikat megpróbálják elfüstölni. Szikszai Rémusz második rendezése is olyan drámát visz színre, ami ezzel a problémával küzd: éghető ügyekről beszámolni, de egészében mégis megmaradni éghetetlennek.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Az előadás halhatatlan érdeme a Caligulához, Szikszai előző rendezéséhez hasonlóan a ritka erősen összeválogatott színészekben rejlik. A darabot 1995-ben Tompa Gábor is megrendezte, az az előadás a mostani rendezés előképének is mondható; mind a kétszintes színpadkép, mind egyes konkrét megvalósítások, mint például a király és a hamiskártyás között futkározó kártyavivő apród esetében. De a színészi játék mindkét esetben egészen másképpen értelmezi a szerepeket. Molière első kedvesét, a Tompa-rendezéssel szemben most egy vonzó jelenségre, Kerekes Évára osztották, aki tragikus tirádák helyett, elrejtve fájdalmát leginkább csak kacarászik, új, sejtelmesebb módon ábrázolva Madeleine, a kivert kutyaként kirúgott színésznő alakját. A király Nagypál Gábor ismét az intelligens, autonóm és morális alapállású uralkodó szerepkörét kapta, alakításában sok a humor, sok a játék. Kovács Krisztián udvarlási jelenete szinte forr, sajátos és megejtő látni a mindig borzas, vad hősszerelmest az inkvizíció előtt jófiús, lenyalt hajjal. A színtársulat elfajzottsága és az álszent félelem a színészléttől indokolja, hogy az egyik színésznő alakja queer szereppé lesz – a csodás Bercsényi Péter alakításában. Meg kell állapítani, hogy Fodor Tamás igen nagy színész, megnyugvás látni, hogy a beteg és öreg Molière-rel szemben frissen és energetikusan mozog.

Szikszai még arra is figyel, hogy az udvart a szereposztással is tükrözhesse a színtársulat, hiszen Molière éppen erről a szféráról írja darabjait, és a dráma tükörszerkezete is erre épít. A drámaíró élete a színpadon zajlik, drámáiban élete témái is megíródnak. A szerepkettőzések legerőteljesebben a bolond (Tóth József) szerepkörében érvényesülnek, akinek sorai között számos tömör, kifejező szövegbetoldást is szerepel, mint például „ballibertinus, nekropedofil, buzi.” Egyébként is jellemző erre a színdarabra, hogy sok sorából lehetne szállóige, mint például a „Vétkeztem atyám. Paráználkodtam, hazudtam és színésznő voltam sok éven át.” De éppígy jó a sok játék és betoldás a társulat részéről is, lásd a „Du barry csirkemell” megjegyzést a szerelmes aggastyán froclizására. A sziporkák egyébként érvényesek arra a regényre is, amelyet Bulgakov Molière életéből írt, és amelynek fejezetei eleinte sorra felkiáltással érnek véget, s amely alapos háttéranyagul szolgált a színdarabhoz.
A színpadkép technikailag jól működik, mégis hagy egy csipetnyi kívánnivalót maga után. A jól mozdítható, variálható fogasok, lógó kosztümök túlságosan könnyen adódó megjelenítései a „színház a színházban” tematikának, és az ebből adódó összes szimbólumnak; ami pedig ennél nagyobb probléma, hogy a jelmezek maguk nincsenek is igazán kihasználva. De szellemesek az uralkodó arcát ábrázoló képek, melyek nemes egyszerűséggel kizárólag Nagypál Gábor képmását mutatják, viszont sokszoros példányban.
A „színház a színházban” struktúra, a tükröző szerkezet legfontosabb szembenállása Molière és a Napkirály között feszül. Hiszen utóbbitól függ előbbi szabadszájúsága: a jóérzésű zsarnok mégiscsak zsarnok, vagyis olyasféle kontrollt képvisel, aki… Egy: saját magát már nem engedi kritizálni, tehát annak fejében, hogy Molière mindenkit nevetségessé tehet, ezt az egy valakit tiszteletben kell tartania. Kettő: a zsarnok bármikor az ellen fordulhat, aki egészen odáig (sikeresen) a talpát nyalta. Nem kifizetődő tehát egyetlen embertől függni, akkor sem, ha látszólag sikerült az „egyetlen” kegyeibe férkőznünk.
De Molière nemcsak talpnyaló – bár az is -, de egyúttal művész is: amin azt értem, hogy századában a világ már túljutott azon a paradigmaváltáson, hogy kézművesnek tekintse a festőt, íródeáknak a regényírót. A művészet ekkorra már autonóm, és mintha eggyel magasabb szférához tartozna, mint a földi uralkodó. Már a Molière-ét megelőző évszázadot is jól jellemezte a mendemonda V. Károlyról, aki visszaadta Tiziano leejtett ecsetjét. Igaz, hogy életében Pilátus nagyobb úrnak tűnt, mint Krisztus, úgy talán a Napkirály is hatalmasabb volt uralkodása alatt Molière-nél, de kérdés, melyikükre emlékeznek inkább holtában. Halálakor még talán megfeledkeztek a drámaíróról, aki a Bulgakov-regény szerint azzal a rezignált, magányos, feketehumorú bon mot-val köszönt el ettől a világtól, hogy „Világosságot! (…) És parmezán sajtot.” De – és erre a Mester és Margaritából is ismerős gondolatra int bennünket Szikszai Rémuszék előadása – ebben a mai korban, ahol a hatalmasságok leejtett papírzsebkendőjéért kénytelenek hajlongani a Tizianók, „az, aki a földet kormányozta, önmagát tartotta halhatatlannak, de ebben, azt hiszem, tévedett.”

Mihail Bulgakov: Képmutatók cselszövése (Vádli Alkalmi Színházi Társulás – Füge Produkció)
Fordította: Elbert János. Jelmez: Papp Janó. Díszlet: Szikszai Rémusz. Maszkok: Varga Járó Ilona. Fény: Marvel Miklós. Rendezőasszisztens: Gyulai Eszter. Produkciós vezető: Kulcsár Viktória. Rendező: Szikszai Rémusz.
Szereplők: Fodor Tamás, Kerekes Éva, Sárközi Nagy Ilona, Bercsényi Péter, Király Attila, Kovácsa Krisztián, Nagypál Gábor, Tamási Zoltán, Némedi Árpád, Tóth József.

Szkéné Színház, 2012. június. 29.

 

Facebook Comments