Az idei válogatás egyik legtöbb kérdést felvető sajátossága az előadások egy részének extrém hosszúsága, illetve rövidsége volt.

Megújult vezetés köszöntötte a‭ ‬2012-es Theatertreffent:‭ ‬a találkozót‭ ‬2003‭ ‬óta irányító‭ ‬és tavaly leköszönő Iris Laufenberg helyét Yvonne Büdenhölzer vette‭ ‬át,‭ ‬míg a programnak otthont adó Berliner Festspiele intendánsa Joachim Sartorius távozásával Thomas Oberender lett.‭ ‬Komolyabb koncepcionális‭ ‬és szemléletbeli‭
változások‭ ‬- egyelőre‭ ‬- nem követték e váltást,‭ ‬persze ezt inkább majd az elkövetkező‭ ‬évek alapján‭ ‬ítélhetjük majd meg.
Waste your time‭!

Az idei válogatás egyik legtöbb kérdést felvető sajátossága az előadások egy részének extrém hosszúsága,‭ ‬illetve rövidsége volt.‭ ‬A majd‭ ‬ötórás‭ ‬Platonov mellett láthattunk egy nyolcórás‭ ‬Faust I+II-t,‭ ‬és a‭ ‬John‭ ‬Gabriel Borkman akár tizenkét‭ ‬óráig is elhúzódhat,‭ ‬míg‭ ‬a másik oldalon a‭ ‬Kill your Darlings‭!‬ Streets of Berladelphia‭ ‬és a‭ ‬Before Your Very Eyes nem‭ ‬éri el a másfél‭ ‬órát sem.‭ ‬A fesztivál beszélgetésein persze elsősorban a‭ ‬hosszú előadásokat‭ ‬érintették.‭ ‬Rögtön hozzá kell‭ ‬azonban tenni,‭ ‬hogy az egyes produkciók során egészen másként tapasztalható meg az idő folyása.‭ ‬A‭ ‬Platonovot egyetlen szünettel,‭ ‬míg a‭ ‬Faustot hárommal játsszák‭; ‬az első a háromórás első rész után következik,‭ ‬jó egy‭ ‬órán keresztül tart,‭ ‬és ezalatt a büfében külön‭ ‬étel-ital várja a közönséget.‭ ‬A‭ ‬John Gabriel Borkman viszont szünet nélkül zajlik,‭ ‬ám a néző bármikor elhagyhatja a nézőteret,‭ ‬és bármikor vissza is térhet oda,‭ ‬azaz ez utóbbi elsősorban abban különbözik az első kettőtől,‭ ‬hogy nincs szigorúan koreografált‭ ‬és‭ ‬mindenki számára kötelezően‭ ‬érvényes lefolyása.‭ ‬Ez‭ ‬egyébként a nézőktől függetlenül magára az előadásra is‭ ‬érvényes:‭ ‬a‭ ‬John Gabriel Borkman estéről estére radikálisan változik.‭ ‬Az‭ ‬általam látott napon azzal‭ ‬kezdődött,‭ ‬hogy az egyik színész,‭ ‬aki a nézőtérről‭ ‬csak kivetítőn volt látható,‭ ‬elkezdett hosszasan számolni.‭ ‬Ez legfeljebb negyedóráig volt‭ ‬érdekes,‭ ‬utána azonban‭ ‬- a színész gesztusaitól‭ ‬és beszédmódjától függően‭ ‬- a legkülönbözőbb:‭ ‬„humoros‭”‬,‭ ‬„unalmas‭”‬,‭ ‬„siralmas‭”‬,‭ ‬„fárasztó,‭ ‬egy-egy pillanatra mégis lebilincselő‭”‬,‭ ‬„megmosolyogtató‭”‬,‭ ‬később az‭ ‬„idegesítő,‭ ‬ám mindvégig szuggesztív‭”‬ stb.‭ ‬jelzőkkel‭ ‬írhattuk le.‭ ‬Mindeközben a néző is a legkülönbözőbb‭ ‬állapotokat‭ ‬élte‭ ‬át‭ ‬- már egy‭ ‬óra elteltével is,‭ ‬de aki még‭ ‬öt‭ ‬óra után sem tartott több-kevesebb szünetet,‭ ‬az egészen biztosan,‭ ‬bár ilyen valószínűleg nemigen akadt.‭ ‬A délután‭ ‬négy‭ ‬órakor kezdődő előadás ugyanis este kilencig‭ ‬leginkább számolással‭ ‬telt,‭ ‬s csak ezután ment fel a függöny,‭ ‬ekkor lehetett megpillantani először a díszleteket,‭ ‬és kezdődött több-kevesebb esemény a színpadon.‭ ‬A maradék hét‭ ‬órában még később is‭ ‬előfordultak‭ ‬„eseménytelenebb‭”‬ szakaszok‭ ‬- a számoláshoz például‭ ‬újra‭ ‬és‭ ‬újra visszatért a színész,‭ ‬míg hajnali négykor‭ ‬5200‭ ‬felé közeledve végül elhalt a hangja.
Az extrém hosszú előadások mögötti szándékot többféleképpen is‭ ‬értelmezték a beszélgetések során.‭ ‬Az alkotók‭ ‬- köztük Nicolas Stemann,‭ ‬a‭ ‬Faust rendezője‭ ‬- elsősorban azzal‭ ‬érveltek,‭ ‬hogy az idő nagyvonalú kezelése‭ ‬által ezek kritikusan viszonyulnak a‭ ‬nyugati társadalom hétköznapjaihoz,‭ ‬ahol a munka-‭ ‬és a‭ ‬szabad idő‭ ‬- így a színházra szánt idő is‭! ‬- szigorúan kontrollált‭ ‬és beosztott.‭ ‬A‭ ‬Faust‭ ‬így szándékai szerint olyan‭ ‬előadás kíván lenni,‭ ‬melyre legalább egy fél,‭ ‬de inkább egy egész napot kell szánnia a nézőnek.‭ ‬Ezen idő azonban nem kizárólag‭ ‬„feszült műélvezettel‭”‬ telik,‭ ‬hanem az evés-ivást,‭ ‬a könnyebb szórakozást,‭ ‬a közösségi‭ ‬életet is magában foglalja.‭ ‬E gesztussal az előadás megidézi a színház antik gyökereit‭; ‬igaz,‭ ‬arról‭ ‬már eléggé megoszlottak a vélemények,‭ ‬hogy ez‭ ‬mennyire lehet csupán illúzió a mai társadalomban.
Ez a gesztus erőteljesen‭ ‬érződik a‭ ‬John Gabriel Borkman mögött is,‭ ‬de azon túl,‭ ‬hogy ez nyitott előadás,‭ ‬azaz a közönség maga dönt arról,‭ ‬mikor‭ ‬és mennyit néz belőle,‭ ‬itt az is kérdéses,‭ ‬hogy miként reagál az eseménytelen pillanatokra‭ (‬órákra‭!)‬,‭ ‬hogy feltalálja-e ezekben magát,‭ ‬s hogy miként tolerálja,‭ ‬hogy az idejét rabolják.‭ ‬Vajon mit kezd az elvesztegetett idővel‭ ‬és az abból származó feszültséggel a modern társadalomban‭ ‬élő néző,‭ ‬aki ahhoz szokott,‭ ‬hogy a kifizetett jegy‭ ‬áráért cserébe meghatározott idő alatt meghatározott mennyiségű ingerben‭ ‬és‭ ‬élményben részesül‭? ‬S hogy a modern polgári színház‭ (‬és művészet‭) ‬eszményével‭ ‬és hagyományával‭ ‬éppen egy Ibsen-mű előadása kapcsán kénytelen leszámolni,‭ ‬az már csak ironikus kegyelemdöfés.‭
S végül egészen más a‭ ‬Platonov időtapasztalata:‭ ‬az egyetlen szünettel zajló‭ ‬ötórás előadás lassú tempója a realista-naturalista rendezésnek köszönhetően még inkább kidomborodik.‭ ‬A legapróbb részletekig gondosan kidolgozott produkció inkább egyfajta szemlélődő nézőt igényel,‭ ‬és azzal kísérletezik,‭ ‬vajon a mai ember‭ ‬át tudja-e adni magát egy tökéletesen visszafogott színészi játékkal,‭ ‬rendkívül finom eszközökkel‭ ‬és‭ ‬éppen csak folydogáló tempóval operáló előadásnak,‭ ‬mely a nyolcórás‭ ‬Fausttal‭ ‬összehasonlítva jóval nagyobb odafigyelést‭ ‬és koncentrációt igényel.

Újabb trendek a német színházban:‭
a független szféra‭ ‬és a nemzetközi‭
koprodukciók előtérbe kerülése

Az idő‭ ‬és az előadáshossz mellett azonban olyan tapasztalatokkal is szolgált az idei találkozó,‭ ‬melyek‭ ‬már a német színház változásaihoz kapcsolhatók,‭ ‬mint például a független szféra előretörése,‭ ‬ami a fesztivál szintén‭ ‬élénken vitatott témája volt.‭ ‬Míg ugyanis a Theatertreffen programját jó negyven‭ ‬évig az intézményes városi színházi struktúra‭ ‬(Stadttheaterstruktur‭)‬ produktumai határozták meg,‭ ‬addig az elmúlt néhány‭ ‬évben egyre több előadást válogattak be a független szférából‭ ‬- tavaly három,‭ ‬az idén ugyancsak három előadás jelzi az alternatív színtér megerősödését:‭ ‬a‭ ‬John Gabriel Borkman,‭ ‬a‭ ‬Before Your Very Eyes‭ ‬és a‭ ‬Hate Radio.‭ ‬A kérdés tehát az,‭ ‬vajon kimerülőben van-e az intézményesen támogatott struktúra,‭ ‬vagy más oka van a független szféra iránti‭ ‬érdeklődésnek.
Milo Rau dokumentarista darabja,‭ ‬a‭ ‬Hate Radio kétségkívül a találkozó egyik legtöbb vitát kiváltó előadása volt.‭ ‬Az International Institute of Political Murder,‭ ‬a Kigali Genocide Memorial Centre‭ ‬és a berlini Hebbel am Ufer koprodukciója az‭ ‬1994-es ruandai népirtást dolgozza fel,‭ ‬amely során fanatikus hutuk három hónap leforgása alatt majd egymillió tuszit mészároltak‭ ‬le.‭ ‬A nacionalista propagandában jelentős szerepe volt‭ ‬az RTLM rádióadónak is,‭ ‬s ennek jár utána Rau darabja.‭ ‬Az előadást dokumentarista jellegű videofelvételek foglalják keretbe:‭ ‬az RTLM azóta elítélt kommentátorainak,‭ ‬Valérie Bemerikinek‭ ‬és Georges Ruggiunak,‭ ‬illetve négy túlélőnek a visszaemlékezéseivel kezdődik színészek tolmácsolásában,‭ ‬s az‭ ‬ő reflexióikkal is‭ ‬ér véget.‭ ‬Közöttük‭ ‬élőben a rádióadó egy napja elevenedik meg:‭ ‬miként buzdították gyilkosságra a kommentátorok a hutu lakosságot,‭ ‬milyen szerepük volt a népirtásban‭; ‬miként jelenítették meg vonzó‭ ‬életstílusként az erőszakot‭ ‬és a gyilkosságot,‭ ‬s miként mutatkozott meg a popzene‭ ‬és a popkultúra erőszak-potenciálja.1
A‭ ‬Hate Radio beválogatását elsősorban a nyelve miatt‭ ‬érte kritika,‭ ‬az előadás ugyanis francia‭ ‬és ruandai‭ ‬(illetve kinyarwanda‭) ‬nyelven folyik mindvégig,‭ ‬a néző‭ ‬így hol német feliratok,‭ ‬hol pedig szinkron segítségével követheti az előadást.‭ ‬A válogatók viszont arra hívták fel a figyelmet,‭ ‬hogy a független szféra előtérbe kerülése mellett,‭ ‬azzal párhuzamosan,‭ ‬azzal‭ ‬összefonódva az utóbbi‭ ‬években erőteljes nyitás‭ ‬érzékelhető a nemzetközi koprodukciókban készülő projektek felé is,‭ ‬melyektől ugyancsak nem lehet eltekinteni a válogatás során,‭ ‬és amelyek nyelve ugyanakkor egyre gyakrabban nem német.
A technikai kérdésen túl azonban számos kétely‭ ‬és probléma fogalmazódott meg a darab tartalmával‭ ‬és esztétikájával kapcsolatban is,‭ ‬mégpedig hogy miként vethető‭ ‬össze a válogatás többi produkciójával egy olyan,‭ ‬meglehetősen sokkoló‭ ‬és megrázó dokumentarista előadás,‭ ‬melynek‭ ‬ősbemutatója Kigaliban,‭ ‬Ruandában,‭ ‬az egykori rádióállomás‭ ‬épületében volt,‭ ‬ahol a közönség az utcán‭ ‬állva foglalt helyet,‭ ‬s‭ ‬így arról a helyről követhette‭ ‬- szintén fejhallgatón keresztül‭ ‬- a‭ ‬„darabot‭”‬,‭ ‬ahol majd húsz‭ ‬évvel korábban egy táskarádió segítségével tehette volna,‭ ‬ha‭ ‬éppen ott‭ ‬és akkor nem kezdődnek brutális vérengzések,‭ ‬részben‭ ‬éppen annak a rádióadónak a részvételével.‭ ‬A ruandai‭ ‬ősbemutató‭ ‬így részben egy olyan feldolgozási folyamat,‭ ‬melynek során mind a közönség,‭ ‬mind a színészek,‭ ‬maguk is túlélők,‭ ‬újra szembesülnek az eseményekkel,‭ ‬újra‭ ‬átélik azokat,‭ ‬még ha nem is saját‭ ‬élettörténetüket játsszák‭ ‬- játsszák‭? ‬- el.‭ ‬Vajon lehetséges-e ezt az előadást Berlinbe importálni,‭ ‬és ami marad belőle a‭ ‬transzport után,‭ ‬az hogyan hat a másik kilenc mellett‭?
Például Vegard Vinge,‭ ‬Ida Müller‭ ‬és Trond Reinholdsten‭ ‬John Gabriel Borkmanja,‭ ‬a jóléti társadalom‭ ‬önnön szórakozási formáinak aláásásával való foglalatoskodása mellett,‭ ‬mely Ruandából nézve kellemes kikapcsolódás.‭ ‬A Vinge‭-‬Müller alkotópáros Ibsen-sagájának negyedik darabja szintén a találkozó egyik,‭ ‬ha‭ ‬nem‭ ‬a‭ ‬legtöbbet vitatott előadása volt.‭ ‬A rendezés‭ ‬meglehetősen szabadon bánik az Ibsen-művel‭ ‬- az‭ ‬általam látott estén konkrétan talán két‭ ‬összefüggő mondat volt fellelhető benne,‭ ‬de egy‭ ‬árva jelenet sem‭ ‬-,‭ ‬a‭ ‬szereplők,‭ ‬a viszonyrendszerek‭ ‬és bizonyos motívumok azonban kétségkívül onnan származnak,‭ ‬igaz,‭ ‬itt teljesen‭ ‬önálló‭ ‬életet kezdenek‭ ‬élni.‭ ‬Erhart magányos‭ ‬gyermekkora,‭ ‬a rettegés‭ ‬és a megfélemlítettség‭ ‬érzése‭ ‬egy erőszakos anya‭ ‬és nagynéni‭ ‬árnyékában,‭ ‬a polgári társadalom elleplezett visszája egy groteszk,‭ ‬karikatúraszerű,‭ ‬parodisztikus ibseni világban‭ ‬ölt testet,‭ ‬melynek létrehozásában nagy szerepük van a kézműves-alapossággal létrehozott bábszínházakra,‭ ‬marionettszínházakra emlékeztető,‭ ‬de egyfajta képregény-esztétikát is megidéző díszleteknek,‭ ‬maszkoknak‭ ‬és jelmezeknek,‭ ‬továbbá a szereplők számítógépes figurákra jellemző mechanikus,‭ ‬darabos mozgásainak,‭ ‬amelyeket nagyon sokszor különböző hangeffektek kísérnek.‭ ‬Dialógusok szinte nincsenek,‭ ‬egy-egy szereplő legfeljebb egy-egy mondat mániákus ismételgetéséig‭ ‬jut.‭ ‬Az eseményeket‭ ‬így legtöbbször Vinge narrálja,‭ ‬aki egyfajta játékmesterként,‭ ‬cirkuszi porondmesterként funkcionál.
Az ibseni szálakon túl azonban számos egyéb esemény is történik a színpadon:‭ ‬háború,‭ ‬katonai megszállás,‭ ‬tömeges gyilkosság‭ ‬és vérfürdő‭ ‬- természetesen elképesztő mennyiségű vérrel‭ ‬-,‭ ‬az‭ ‬ezekhez fűzött asszociációk pedig Wagnertől‭ ‬(Az istenek alkonya‭)‬ egészen Breivik tavaly nyári‭ ‬ámokfutásáig terjedtek.‭ ‬Wagner egyébként nem véletlenül jutott sokak eszébe:‭ ‬az előadás leginkább tőle kölcsönöz‭ ‬- igaz,‭ ‬rajta kívül a paletta Mozarttól az A-háig terjed‭ ‬-,‭ ‬egyes jelenetek konkrét Wagner-operákra is utalnak,‭ ‬illetve‭ ‬amennyiben valamiféle‭ ‬összművészeti elgondolások is meghúzódnak az előadás mögött,‭ ‬úgy megint csak Wagner‭ ‬árnya lebeg felette.
Vinge,‭ ‬Müller‭ ‬és Reinholdsten azonban korántsem‭ ‬éri be ennyivel:‭ ‬az eseményeket nem korlátozzák a színpadra,‭ ‬a díszletek közé,‭ ‬hanem időről időre a nézőteret,‭ ‬az előteret,‭ ‬a nézőtérre vezető folyosókat is bevonják a játéktérbe.‭ ‬Vinge jó félórás‭ ‬ámokfutásának a nézőtéri panelok‭ ‬és burkolatok látják a kárát,‭ ‬az előadás elején hosszan számoló színész a nézőtéri bejárat melletti kis szobában‭ ‬ülve‭ ‬élőben is követhető néhány‭ ‬üvegablakon keresztül,‭ ‬míg a nézőtéren csak kivetítőn keresztül látható.‭ ‬A színpad‭ ‬és a nézőtér‭ ‬határainak elmosásán túl az előadás performatív karaktere is erőteljesebben nyilvánul meg‭ ‬- egyesek szerint a számolás aznap este azért tartott több mint‭ ‬öt‭ ‬órán‭ ‬át,‭ ‬mert egy feldühödött néző két‭ ‬óra után rá akarta borítani a számoló színészre a szoba válaszfalát‭ ‬-,‭ ‬ám a közönség inzultálása ezzel együtt is bizonyos határokon belül marad.‭ ‬Amikor Vinge dühödten darabokra trancsírozza a nézőtér burkolatát,‭ ‬a közvetlen közelében‭ ‬ülők meg-megrezzennek,‭ ‬ám végül senki nem sérül.‭ ‬Amikor a szájába kezd vizelni,‭ ‬néhányan menekülőre fogják körülötte,‭ ‬ám végül a helyükön maradtak is szárazon megússzák.‭ ‬Amikor az egyik jelenet legyilkolt tömegét felszólítja,‭ ‬hogy szeretkezzen a közönséggel,‭ ‬senki nem kerül közelebbi kontaktusba a színészekkel,‭ ‬legfeljebb a testüket borító festékkel.‭ ‬S bár látjuk Vingét ecsettel az‭ ‬ánuszában képet festeni,‭ ‬a szeméremszőrzetét leborotválni,‭ ‬a provokáció e gesztusai is inkább parodisztikusak.‭
A fentiekkel ellentétben az‭ ‬1994‭ ‬óta működő Gob Squad brit‭-‬német alkotócsoport‭ ‬Before Your Very Eyes című előadását már jóval kevesebb vita‭ ‬övezte.‭ ‬Igaz,‭ ‬nem kísérletező,‭ ‬hanem sokkal inkább jól‭ ‬összerakott,‭ ‬feszes tempójú‭ ‬és szórakoztató előadásról van szó,‭ ‬mely a technikai lehetőségek kreatív alkalmazásával‭ (‬kivetítő-‭ ‬és kamerahasználat‭) ‬is mindvégig leköti a nézőt.‭ ‬A rövid,‭ ‬hetvenperces darab elsősorban azzal hívta fel magára a figyelmet,‭ ‬hogy szereplői gyerekek voltak,‭ ‬s az‭ ‬ő perspektívájukon‭ ‬keresztül jelenik meg az idő múlása.‭ ‬Az‭ ‬előadás elején hét tizenéves videofelvételről két‭ ‬évvel korábbi‭ ‬önmagával szembesül:‭ ‬mik voltak számukra fontosak,‭ ‬miként gondolkodtak a világról,‭ ‬és milyen elvárásaik voltak az‭ ‬élettől‭? ‬A felvételek már két‭ ‬év távlatából is megmosolyogtatók,‭ ‬a következőkben pedig azt próbálják meg elképzelni,‭ ‬hogyan alakul az‭ ‬életük‭ ‬20-30‭ ‬vagy‭ ‬éppen‭ ‬50‭ ‬év múlva,‭ ‬vajon mi valósul meg az elképzeléseikből,‭ ‬s vajon hogyan fogják majd akkor látni egykori‭ ‬önmagukat.‭ ‬Az előadás bája a fentiek mellett humorából,‭ ‬finoman ironikus zenehasználatából‭ ‬és a fiatal színészek profi játékából is fakadt.
‎
Az intézményes szféra

S még ha a találkozó diszkussziói sok esetben a független szféra‭ ‬ünneplése körül forogtak is,‭ ‬a hét kőszínházi előadást szemlélve korántsem‭ ‬állítható,‭ ‬hogy‭ ‬az intézményes szféra egyhangúbb,‭ ‬színtelenebb‭ ‬vagy kevésbé kísérletező lenne.‭ ‬Igaz,‭ ‬az sem,‭ ‬hogy garantálna egy bizonyos minőséget.‭
Meglehetősen sok kritika‭ ‬érte például Karin Henkel leszbikus fantáziákat kergető‭ ‬Macbethjét Jana Schulzcal a címszerepben a Münchner Kammerspiele‭ ‬előadásában,‭ ‬pedig az alapgondolat nem eleve halva született.‭ ‬Igaz,‭ ‬a nemi szerepek felcserélésével való játék‭ ‬- pláne Shakespeare-nél‭ ‬- önmagában nem kimondottan originális‭ ‬ötlet,‭ ‬de nem is ezzel volt a probléma.‭ ‬Ellenben nem igazán‭ ‬érződött,‭ ‬hogy alaposan‭ ‬és‭ ‬átgondoltan ki lett volna dolgozva,‭ ‬a minimális kreativitást is mellőző díszlet‭ ‬és a mérhetetlenül gyenge színészi játék pedig nemhogy kitöltötte,‭ ‬inkább tovább mélyítette a hézagokat.
Ugyancsak keveseket hozott lázba a bonni Ibsen-előadás,‭ ‬A nép ellensége.‭ ‬Lukas Langhoff rendezése‭ ‬leginkább egy számos‭ ‬- s még csak nem is a legaktuálisabb‭! ‬- trendet meglovagoló biztonsági játék egy‭ ‬francia-szenegáli színes bőrű színésszel,‭ ‬Falilou Seckkel a‭ ‬főszerepben‭ ‬- amire a rasszizmus‭ ‬és a posztkolonializmus kérdéseivel foglalkozó diskurzusok pró‭ ‬és kontra egyaránt rögtön rá is haraptak‭ ‬-,‭ ‬élőben játszott,‭ ‬nagy népszerűségnek‭ ‬örvendő zenével‭ (‬Tocotronic‭)‬,‭ ‬társadalomkritikai problémák megpendítésével.‭ ‬Végül még az NDK iránti nosztalgia csatasorba‭ ‬állítása sem marad el.‭ ‬Az előadást‭ ‬átgondolatlan,‭ ‬összetákolt-barkácsolt‭ ‬fércműnek bélyegző kritikák leginkább azért‭ ‬érdekesek,‭ ‬mert felvetik a kérdést,‭ ‬vajon a posztdramatikus színház válik-e egyre inkább elégtelenné,‭ ‬vagy csak eredetibb‭ ‬ötleteket igényel a bejáratott klisék helyett.
A szintén Münchenből‭ ‬érkező‭ ‬Megtisztulva/Szomj/4.48‭ ‬pszichózis fogadtatása is vegyes volt,‭ ‬ám fel sem merülhetett,‭ ‬hogy fércmunka.‭ ‬Johan Simons‭ ‬Sarah Kane utolsó három darabját kapcsolta‭ ‬össze egyetlen előadássá,‭ ‬így próbálva‭ ‬érzékeltetni azt a folyamatot,‭ ‬melynek során Kane folyamatosan válik meg a‭ ‬színház legalapvetőbb elemeitől‭ ‬- a cselekménytől,‭ ‬a jelenetektől,‭ ‬a dialógusoktól s végül a figuráktól is‭ ‬-,‭ ‬hogy végül csak a‭ ‬nyelv‭ ‬és a képek maradjanak.‭ ‬Simons a‭ ‬Megtisztulva rendezésében gyermeki‭ ‬- vagy inkább‭ ‬infantilis‭? ‬- nézőpontból,‭ ‬naivitással‭ ‬és rácsodálkozással,‭ ‬nem ritkán humorral szemléli az‭ ‬erőszak kérdését,‭ ‬a‭ ‬Szomjban‭ ‬már eltűnnek a valóságra vonatkoztatható referenciák,‭ ‬s elsősorban a szöveg zeneiségét próbálja kiemelni a hangzása‭ ‬által,‭ ‬míg a‭ ‬4.48‭ ‬pszichózisban végül‭ ‬egy kamarazenekar kerül a‭ ‬színpadra,‭ ‬s kíséri a Sandra Hüller egészen kivételes előadásában megszólaló,‭ ‬jórészt lírai monológot.‭ ‬A letisztult,‭ ‬minimalista színpadi világ‭ ‬és színészi játék elsősorban a Kane-recepció tekintetében‭ ‬érdekes,‭ ‬amennyiben‭ ‬- talán nem először,‭ ‬de ezúttal radikálisan‭ ‬- elkanyarodik a sokkoló,‭ ‬az erőszakot a középpontba‭ ‬állító rendezésektől.‭ ‬A‭ ‬három darab ily módon való‭ ‬összekapcsolása ugyanakkor nem volt problémamentes.‭ ‬Egyrészt az előadás lüktetését tekintve‭ ‬- az első két darabot‭ ‬magába foglaló,‭ ‬meglehetősen vontatott‭ ‬és kevésbé‭ ‬érdekfeszítő első felvonást‭ (‬amelyet az egyik előadáson egy nézői közbekiabálás‭ ‬és taps is alaposan kizökkentett‭) ‬rendkívül briliáns,‭ ‬magával ragadó második felvonás követte‭ ‬-; másrészt a trilógiává‭ ‬összekapcsolt három darab‭ ‬- de legalábbis az első kettő‭ ‬- nagyrészt elvesztette arculatát,‭ ‬illetve szinte teljesen nélkülözte a drámaiságot.
Rendkívül‭ ‬érdekes tapasztalatnak bizonyult Alvis Hermanis‭ ‬Platonovja‭ ‬a bécsi Akademietheater előadásában.‭ ‬Hermanis tökéletes realista-naturalista rendezése‭ ‬- a maga‭ ‬öt‭ ‬órájával‭ ‬- tulajdonképpen meglehetősen‭ ‬álmosító‭ ‬és erőteljes figyelmet igénylő‭ ‬előadás,‭ ‬gondolatilag nem sok kihívással,‭ ‬de‭…‬ A színpadon egy tökéletes XIX.‭ ‬század végi orosz szalon pompázik.‭ ‬A kertből madárcsicsergés‭ ‬- később kakaskukorékolás‭ ‬- hallatszik,‭ ‬a déli napfény finoman világít‭ ‬át az‭ ‬üvegablakokon.‭ ‬A szalonba‭ ‬lépő figurákon ugyancsak korhű ruhák.‭ ‬Egyes jelenetek párhuzamosan zajlanak a tér több pontján,‭ ‬a háttérben‭ ‬állandóan egy-egy cseléd szöszmötöl‭ ‬- korántsem látványosan,‭ ‬éppen csak végzi a dolgát:‭ ‬terít‭ ‬és leszed‭ ‬-,‭ ‬mindeközben a színészek még csak egy kósza pillantást sem vetnek a közönség sorai felé.‭ ‬Az események‭ ‬éppen abban a tempóban zajlanak,‭ ‬ahogyan ma‭ ‬elképzelhetjük a korabeli Oroszországot.‭ ‬Hermanis előadása‭ ‬olyannyira pontos‭ ‬és a legapróbb‭ ‬részletekig kidolgozott,‭ ‬a színpadot‭ ‬és a nézőteret elválasztó negyedik fal oly szilárdan‭ ‬áll,‭ ‬hogy ehhez hasonlót nem gyakran láthatunk‭ ‬színpadokon‭ ‬- én speciel még‭ ‬soha‭ ‬nem láttam,‭ ‬s valószínűleg a német közönség sem.‭ ‬Ott,‭ ‬ahol rendezőgenerációk‭ ‬évtizedeken‭ ‬át dolgoztak azon,‭ ‬hogy azt a bizonyos falat elbontsák,‭ ‬s a mai napig‭ ‬ódzkodnak a helyreállításától,‭ ‬ott Hermanisnak ezzel a gesztussal mégis sikerül teljesen elvarázsolnia a nézőket.
Egészen más eszközökkel‭ ‬és stílusban,‭ ‬de ugyanezt teszi‭ ‬A spanyol légy‭ (‬Die spanische Fliege,‭ ‬pontosabban Herbert Fritsch rendezésében:‭ ‬Die‭ [‬s]panische Fliege‭)‬,‭ ‬ami a zseniális színészi játéknak köszönhetően két‭ ‬óra fergeteges szórakozás‭ ‬- s ez részben a Theaterpreis Berlin idei díjazottjának,‭ ‬Sophie‭ ‬Roisnak is köszönhető.‭ ‬Franz‭ ‬Arnold‭ ‬és Ernst Bach majd száz‭ ‬éve bemutatott bohózatának a középpontjában egy nyárspolgári környezetben játszódó házasságtörés‭ ‬áll,‭ ‬amit a köztiszteletnek‭ ‬örvendő férj huszonöt‭ ‬éven keresztül sikeresen titkolt szigorú erkölcsű felesége előtt.‭ ‬A huszonöt‭ ‬évvel korábban szőnyeg alá söpört‭ ‬ügy most stílusosan onnan is bukkan elő‭ ‬újra,‭ ‬egészen pontosan egy,‭ ‬a színpadot teljes egészében beborító hatalmas perzsaszőnyeg ráncaiból,‭ ‬redőiből,‭ ‬gyűrődéseiből.‭ ‬Innen lépnek színpadra a szereplők,‭ ‬innen kerülnek napvilágra‭ ‬újabb‭ ‬és‭ ‬újabb múltbeli titkok,‭ ‬ezek szülik a félreértéseket,‭ ‬és bennük keverednek‭ ‬össze végképp kibogozhatatlanul a történet szálai is.‭ ‬A két‭ ‬óriási gyűrődés a színpad hátterében egy trambulint rejt magában,‭ ‬így aztán ki-ki a maga módján‭ ‬- a redőkön‭ ‬átugorva vagy‭ ‬éppen azokat megmászva,‭ ‬egy szaltó vagy egyéb akrobatikus mutatvány kíséretében‭ ‬- bukkan fel.‭ ‬A színészi játék egésze‭ ‬- a mozgás,‭ ‬a gesztusok,‭ ‬a mimika,‭ ‬a beszédmód‭ ‬- erősen stilizált,‭ ‬eltúlzott,‭ ‬groteszk,‭ ‬mint ahogy Fritsch két tavalyi darabjában is,‭ ‬s ehhez illeszkednek‭ ‬az‭ ‬élénk színű kosztümök,‭ ‬a feltűnő parókák‭ ‬és a‭ ‬maszkszerű sminkek.‭ ‬Fritsch rendezése a századelő nyárspolgári világának harsány karikatúráját rajzolja meg,‭ ‬melyben‭ ‬- bármily banálisan hangozzék is‭ ‬- a tisztesség‭ ‬és a becsület‭ ‬álszent homlokzata mögött a figurák nagy részét a pénz‭ ‬és a szexualitás mozgatja.
Ugyancsak a Volksbühne előadása volt a találkozó egyik legizgalmasabb darabja,‭ ‬René Pollesch‭ ‬Kill your‭ ‬Darlings‭! ‬Streets of Berladelphia című,‭ ‬alig hetvenperces előadása.‭ ‬Egyszemélyes monológ Fabian Hinrichsszel‭ ‬- alakításáért megkapta az idei Alfred Kerr-színészdíjat‭ ‬-,‭ ‬akit egy tizenöt fős profi tornászcsapat egészít ki mint a kapitalizmust reprezentáló mozgáskórus.‭ ‬Pollesch Brecht befejezetlenül maradt‭ ‬és a recepcióba csak meglehetősen későn bekerült‭ ‬Fatzer-töredéke‭ ‬(Az egoista Johann Fatzer bukása‭)‬ mentén,‭ ‬illetve egyéb szövegek‭ ‬és utalások felhasználásával‭ ‬(Kurázsi mama,‭ ‬A kommunizmus dicsérete‭) ‬az individualitás lehetőségét‭ ‬és annak a közösséghez való viszonyát vizsgálja a kapitalizmusban.‭ ‬Pollesch rendezésében‭ ‬és Hinrichs előadásában szinte alig-alig dönthető el,‭ ‬hogy az elhangzó‭ ‬„tények‭”‬,‭ ‬problémák,‭ ‬kritikai megjegyzések miként‭ ‬értendők‭ ‬és kezelendők.‭ ‬Humorral‭ ‬és nyugalommal‭? ‬Aggodalommal,‭ ‬dühvel‭ ‬és haraggal‭? ‬Iróniával‭ ‬és cinizmussal‭? ‬A meglehetősen‭ ‬összetett‭ ‬és többrétegű szöveget ráadásul tovább‭ ‬árnyalja a színpadi mozgás‭ (‬a kapitalista kórus‭ ‬akrobatamutatványai‭)‬,‭ ‬a zenehasználat‭ (‬Bruce‭ ‬Springsteentől az Alphaville-en‭ ‬át egészen Michael Jacksonig‭)‬,‭ ‬végleg elbizonytalanítva a nézőt a tekintetben is,‭ ‬hogy hol helyezze el a darabot a puszta szórakoztatás‭ ‬és a politikai színház között.
S bár a Theatertreffenen nincs legjobb előadás,‭ ‬rendezés,‭ ‬színész stb.,‭ ‬a‭ ‬3Sat-díjat elnyerő‭ ‬Faust I+II-t nem lehet másként felvezetni,‭ ‬mint hogy minden bizonnyal nemcsak az idei,‭ ‬de az elmúlt‭ ‬évek legnagyobb formátumú produkciója.‭ ‬Nicolas Stemann‭ ‬és a hamburgi Thalia nyolcórás előadása egy‭ ‬évig készült.‭ ‬Stemann számára a legnagyobb kihívást részint a második rész színpadra‭ ‬állítása jelentette‭ ‬- amihez tisztáznia kellett,‭ ‬hogyan viszonyul az az elsőhöz‭ ‬-,‭ ‬részint‭ ‬az,‭ ‬hogy miképpen látjuk ma Faust figuráját.‭ ‬A gigantikus munkát olyan professzorok segítették,‭ ‬mint‭ ‬Gerhard Mack,‭ ‬Christoph Binswanger,‭ ‬Manfred‭ ‬Osten,‭ ‬Gernot Böhme vagy Erwin J.‭ ‬Haeberle,‭ ‬akik természettudományi-kvantumfizikai,‭ ‬közgazdaság-tudományi,‭ ‬kultúrtörténeti,‭ ‬filozófiai‭ ‬és szexuáltudományi szempontból vizsgálták Goethe művét.‭ ‬A legizgalmasabb felismerések arra mutattak rá,‭ ‬miként van‭ ‬jelen Goethe művében az a történelmi folyamat,‭ ‬melynek során az alkímiát felváltja a gazdaság.‭ ‬Miként húzódnak meg‭ ‬- igaz,‭ ‬egy síkváltással‭ ‬- a gazdasági folyamatok mögött a mai napig az egykori alkímia szándékai,‭ ‬amennyiben mindkettő célja az‭ ‬„aranycsinálás‭”‬ révén az idő legyőzése,‭ ‬az‭ ‬örökkévalóság elérése,‭ ‬azaz az emberi határok‭ ‬átlépése.‭ ‬Miként jelennek meg már kétszáz‭ ‬évvel korábban‭ ‬Goethénél a mára globális dimenziókat‭ ‬öltött válság jelei.‭ ‬Stemann legfőbb kérdése tehát,‭ ‬hogy hogyan‭ ‬ítélhető meg ma a minden határt‭ ‬átlépni szándékozó türelmetlen tudásvágy,‭ ‬a fejlődés,‭ ‬a világban tapasztalható gyorsulási folyamatok motorja,‭ ‬amely szüntelen előretörekedve nem látja a maga mögött hagyott‭ ‬áldozatokat‭ ‬és törekvései‭ ‬árát,‭ ‬s amely pillanatnyi‭ ‬és közvetlen céljait követve nem kérdezi,‭ ‬van-e hosszú távú haszna annak,‭ ‬amit tesz.
Az első részt‭ ‬- Faust,‭ ‬Mefisztó‭ ‬és Margit belső monológjaként szemlélve‭ ‬- három részre osztja‭ ‬Stemann,‭ ‬aszerint,‭ ‬hogy melyik harmadban melyikük szerepe a domináns,‭ ‬így minden szerep a darab egy-egy harmadában mindig csak egyetlen színész előadásában kel‭ ‬életre:‭ ‬a darabot Sebastian Rudolph‭ (‬Faust‭) ‬kezdi,‭ ‬második harmadát Philipp Hochmair‭ (‬Mefisztó‭) ‬szájából halljuk,‭ ‬és legvégül Patrycia Ziolkowska‭ ‬(Margit‭) ‬fejezi be.‭ ‬Az első‭ ‬rész abszolút letisztult formavilága‭ ‬a szöveget‭ ‬és annak‭ ‬értelmezését helyezi előtérbe,‭ ‬mégpedig‭ ‬úgy,‭ ‬hogy bizonyos kulcsmondataihoz‭ ‬(„Ó‭ ‬jaj,‭ ‬a filozófiát‭…”‬; „Igy‭ ‬élni már eb sem kivánna‭…”‬; „Kezdetben volt a szó‭…”‬) újra‭ ‬és‭ ‬újra visszatérnek‭ ‬- rákérdezve,‭ ‬elbizonytalanodva,‭ ‬elgondolkodva.‭ ‬Ehhez igazodik a jelzésszerű,‭ ‬minimalista díszlet is.
A második rész viszont már a posztdramatikus‭ ‬színház‭ ‬és a Jelinek-darabokon edződött stemanni esztétika teljes eszköztárát felvonultatja:‭ ‬mielőtt még bármi elkezdődne,‭ ‬a rendező‭ ‬összefoglalja a német‭ (!) ‬közönségnek,‭ ‬mi fog történni a következőkben,‭ ‬majd maga Goethe is színpadra lép.‭ ‬A történet mellett videokivetítőn a‭ ‬Faust-értelmezésekbe is betekinthetünk,‭ ‬míg a színpadon hol a posztdramatikus színház,‭ ‬hol pedig a gazdasági válság kérdéseit feszegetik.‭ ‬A díszlet a dizájnos lakótelepi játszótértől egészen a futurisztikusabb színekig terjed,‭ ‬s mindvégig folyamatosan változik,‭ ‬miközben a Europe‭ ‬The Final‭ ‬Countdownját Händel‭ ‬Lascia ch‭’‬io piangája váltja.‭ ‬Stemann rendezése tökéletesen illeszkedik a két rész recepciótörténeti megítéléséhez is:‭ ‬míg az első rész klasszikusabb,‭ ‬komolyabb‭ ‬és teljesen letisztult formát kap,‭ ‬addig az inkább az avantgárd‭ ‬által‭ ‬értékelt második rész színpadi megvalósítása totálisan‭ ‬eklektikus stílusú.‭ ‬Stemann‭ ‬Faustjában azonban az az igazán lenyűgöző,‭ ‬miként tudja megszólaltatni a német irodalom kétszáz‭ ‬éves klasszikusát,‭ ‬miként tudja a XXI.‭ ‬század elején számunkra aktuálissá‭ ‬és izgalmassá tenni anélkül,‭ ‬hogy bármi módon lebutítaná vagy elsekélyesítené.

—
1‎ ‏A teljes előadás megtalálható az International Institute of Political Murder honlapján:‭ ‬http://international-institute.de/‭?‬p‭=‬345‭ (‬a letöltés ideje:‭ ‬2012.‭ ‬június‭ ‬30.‭)