Inkább egy szociálpszichológiai kísérletre hasonlít, de persze nem az.

Az Anamnesisben Bodó Viktor a magyar társadalom egy jellemző szeletén, az egészségügy működésén (vagy inkább működésképtelenségén) keresztül mutatta meg, hogy tele vagyunk a mostani előadás címében jelzett social errorokkal. Ezúttal azonban nem elsősorban a magyar társadalomról, hanem általában a társadalmak, közösségek működéséről (vagy inkább működésképtelenségéről) van szó. Az Európai Színházak Uniójának felkérésére született, nemzetközi koprodukcióban megvalósított program öt ország között vándorol, mégpedig úgy, hogy van tíz állandó szereplő, a befogadó színházban pedig mindig csatlakoznak hozzájuk helyi színészek is. Minden bemutatót egy rövid, néhány napos adaptációs időszak előz meg, ez alatt kell az újaknak belerázódniuk a közös játékba, és az adott országra jellemző részeket is beépítenek az előadásba. Amelyben egyébként vannak állandó jelenetek, de változó, improvizációval kitöltött részek is.
A keretjáték szerint a színészek valamiféle valóságshow szereplői, akik a címben jelzett, Az utolsó ember címért küzdenek a kiesés ellen – most éppen Budapesten. Nagyjából velünk egy időben érkeznek, csak mi a nézőtérre, ők a színpadra. Kisebb-nagyobb csoportokra oszlanak, beszélgetnek vagy éppen minket nézegetnek, aztán csatlakozik hozzájuk a három új is, részleges kívülállásukat a ruhaszínek is jelzik: ami a többieken fekete, az rajtuk fehér, és fordítva. Nem is sikerül teljesen beilleszkedniük, és ebben a kívülállásban éppen az a furcsa, hogy itt a helyiek lesznek az idegenek a máshonnan érkezettekkel szemben.
Az egész úgy kezdődik el, hogy nem tud elkezdődni, mert mindenki mást akar, össze-vissza beszél és ötletel, a káosz egyre nő, egy idő után agresszióba megy át, és amikor már mindenki vágyik valamiféle rendezettségre, és valakire, aki megmondja, mi is legyen – megkapják, hogy aztán éppen attól kóduljanak. Vagyis az előadás az emberi együttélés különböző verzióit veti fel és veti el, mutatja működésképtelennek a teljes szervezetlenségtől a totális szervezettségig, kiegészítve az 1984 című Orwell-regényből ismert, „a Nagy Testvér mindent lát” effektussal.

Fotók: Znamenák István

Előadásnak persze csak jobb híján nevezhető, amit látunk, inkább egy szociálpszichológiai kísérletre hasonlít, de persze nem az, hiszen a színészek eljátsszák a különböző viselkedésformákat, részben kötött, részben improvizatív módon. Ha a felsőbb hang azt mondja, akkor táncolnak, versenyeznek vagy éppen fóliába tekerik egymást (kapnak hozzá jó tanácsot is, hogy a miértekkel ne fárasszák az agyukat), dolgoznak és úgy tesznek, mintha a gépies, embertelen munka még örömet is okozna nekik, mert ez az elvárás, és mert a többiek is úgy tesznek. Vagyis a tömegvonzás törvénye szerint mennek a többiek után, még ha mindig akad is egy-két kivétel, akit aztán ki is vetnek maguk közül. A magyar viszonyokat konkrétan egyetlen abszurd jelenet idézi: a központilag szervezett pártaláló programokra utalva kempingsátrak hullnak az égből, amelyekben a Nagy Testvér felszólítására mindenki azonnali utódgyártásba kezd. De a többi jelenetben is bőven találunk olyat, ami itthonról is ismerős. Néhányszor a nézőket is bevonják a történésekbe: például színpadra hívják a nőket, akik közül a bátrabbak átélhetik, milyen is a Nemzeti színpadáról hallgatni a mostanság estéről estére visszatérő állótapsot, amit a férfiaktól kapnak.

Székeken kívül más díszlet alig van, viszont – ha már valóságshow – kamerával követik a színészeket, és gyakran használnak kivetítést is, így láthatunk részleteket afrikai menekülttáborból, felvonulásokról, tüntetésekről és utcai zavargásokról. Csupa tömegjelenetről, ahol az a bizonyos tömegvonzás érvényesül.
A budapesti előadás annyiban eltér a többitől, hogy az állandó csapat és a csatlakozók is egy nyelven beszélnek (majd Kolozsváron is ez lesz a helyzet), egy színházi közegből kerülnek ki, a magyar valóságot is egyformán ismerik, így valószínűleg több a közös pont és könnyebb a közös munka is, mindenesetre a nemzetisek csak szerepük szerint ütnek ki a többiek közül.

Az előadás azt mutatja meg, ami nem működik, a miértekre nem keresi a választ. Felvetései mégsem érdektelenek, hiszen a saját magán- és közéleti működésünk olyan mechanizmusait tudatosítja, amelyeket a szociálpszichológia régóta ismer, a mindennapokban mégsem gondolunk rájuk. A Social error nem átütő erejű, de fontos és érdekes kísérlet minderre.

Social error – The last man in Budapest (Szputnyik Hajózási Társaság – Schauspielhaus Graz – Staatstheater Mainz – Kolozsvári Állami Magyar Színház – Centraltheater Leipzig – Fondazione Teatro Due Parma – Nemzeti Színház)
Dramaturgok: Róbert Júlia, Veres Anna, Turai Tamás. Jelmez és díszlet: Balázs Juli. Világításterv: Bányai Tamás. Zeneszerző, hangtechnika: Keresztes Gábor.
Operatőr: Bálint Dániel. Rendezőasszisztens: Pass Andrea. Rendezte: Bodó Viktor.
Játsszák: Fábián Gábor, Hajduk Károly, Hámori Gabriella, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Koblicska Lőte, Kurta Niké, Lajos András, Pető Kata, Szabó Zoltán, valamint a Nemzeti Színház előadásaiban: Bánfalvi Eszter, Makranczi Zalán, Hevér Gábor.

Nemzeti Színház, 2013. május 25.