Kurátorokat, fesztiválválogatókat, kritikusokat, újságírókat kérdeztünk meg: mit gondolnak a látottakról. 

2013 márciusának elején egy nyolcnapos, külföldi színházi szakembereknek szóló magyar szemlét, úgynevezett Hungarian showcase-t szervezett a Színházi Kritikusok Céhe. A programban 20 budapesti (7 kőszínházi, 13 független) előadás mutatkozott be. Több mint 120 külföldi látogatott el Budapestre 30 országból. A tengeren túli vendégek a hosszabb programra, az európaiak egy rövidebb, 3-4 napos összeállításra jöttek. Kurátorokat, fesztiválválogatókat, kritikusokat, újságírókat kérdeztünk meg: mit gondolnak a látottakról.

AENNE QUIÑONES

Aenne Quiñones. Thomas Werner felvétele

Aenne Quiñones. Thomas Werner felvétele

Dramaturg és kurátor, jelenleg a berlini Hebbel am Ufer (HAU) művészeti igazgatója. Dramaturgként dolgozott René Pollesch mellett a Volksbühne kamaraszínházában, a Praterben, később magán a Volksbühnén is. Számos fesztivál fűződik a nevéhez, például az 1996-ban indított „reich und berühmt” (‘gazdag és híres’) fesztivál és a dortmundi FAVORITEN (‘kedvencek’). Sok olyan fiatal és kezdő rendezőt mutatott meg a berlini közönségnek, akiknek a munkássága később meghatározó lett a német színházi életben. A kortárs színházi formák és a különböző művészeti ágak ötvözésének lehetőségei érdeklik.

– A HAU decemberben román fesztivált tartott, melynek keretében romániai és moldáviai független társulatok mutatkoztak be a berlini közönségnek. Ha jól tudom, magyar fesztivált is terveznek.
– Igen, többek között ezért is jöttem a showcase-re. Nagyon szeretnénk jobban láthatóvá tenni Európának ezt a részét Berlinben, mert szerintem nagyon tanulságos az a szemszög, amit a közép- és kelet-európai művészek képviselnek.
– Látott korábban magyar társulatokat?
– Mundruczóén kívül nem. Vele a kezdetektől fogva együtt dolgozunk, és koprodukciós partnere leszünk annak az előadásnak is, melyet szeptemberben fog bemutatni. Érdekes, hogy a lengyel színház sokkal ismertebb Németországban, pedig elképesztő teljesítmények vannak Magyarországon is. Nemcsak a rendezők munkája, hanem a színészi teljesítmény is lenyűgöző. Azt hiszem, rettentő nehéz lenne Németországban a magyarokhoz hasonló színészeket találni.
– Általában véve elégedett volt a válogatással?
– A showcase kitűnő lehetőség volt arra, hogy rálátást kapjunk a magyar színházi életre. Nagyon szomorú lenne, ha a politikai akarat nem támogatná ezt a szcénát, hiszen ezek a társulatok képviselik vagy képviselhetnék a magyar színházat külföldön. Ha a politikusok szerint ez nem fontos, akkor egyszerűen nem értenek a munkájukhoz.
– Ki tud valamit emelni?
– Nagyon sok jó előadást láttam, de amit kiemelnék, az leginkább a Jurányi-ház koncepciója. Szerencsés közeget és jó atmoszférát teremt ez a projekt, mert megadja a társulatoknak a lehetőséget arra, hogy kísérletezzenek, és kipróbálják ötleteiket. Nagyon fontos lenne, hogy a művészek ne csak olyasmin dolgozzanak, amiből valami késztermék lesz, hogy ne legyen mindig kényszer a bemutató.
– Van valami, ami összeköti az ön által látott előadásokat?
-Talán az, hogy ezek az előadások „generációs problémáknak” tűnnek. Olyan, a harmincas éveikben járó művészek hozták létre őket, akik a szocialista időkben nőttek fel, és fiatalként élték meg a rendszerváltást, a hirtelen jött fejlődés és a friss levegő éveit. Majd most, huszonnégy évvel később azt tapasztalják, hogy az akkoriban hangoztatott értékek, például a nyitottság és az európaiság, nem úgy működnek, ahogy elképzelték. Tehát megint nagy változások előtt állunk. Nagyon érdekes volt látni, hogy a művészek hogyan reflektálnak minderre a jelenlegi politikai helyzetben. A problémák, amiket felvetnek, nemcsak Magyarországra vonatkoztathatóak, hanem abból a szempontból is relevánsak, ami egész Európában és általában a demokráciával történik. Ez a korosztály teljesen másfajta pozícióból gondolkodik, mint a náluk idősebb vagy fiatalabb generációk, és az ő perspektívájuk segíthet megtalálni a megfelelő válaszokat és a következő lépéseket.
– Vagyis ebben az esetben nagyobb a generációs szakadék?
– Ez az országtól függ – attól, hogy a rendszerváltás után hogyan szocializálódtak az emberek, milyen eszközöket sajátítottak el a mindennapok kezelésére. Kelet-Németországban ez egészen más módon történt, mint például Magyarországon, és ez most, a rendszerváltás után huszonnégy évvel látszik igazán.
– A showcase több vendége is egyetértett abban, hogy az a színház, amit itt láttak, társadalmilag nagyon elkötelezett és politikus. Ön szerint milyen témák érdeklik leginkább az alkotókat?
– Az, hogy ki vagy – hogy hogyan lehet elhelyezni a nemzeti identitás kérdéseit Európán, vagyis az európaiságon belül, és hogyan szervezheti magát újra a társadalom a szocializmus bukása után. A rendszerváltás traumaszerű változást jelentett, hiszen semmilyen eszközt nem lehetett átmenteni a múltból. Viszont az a generáció, amely a szocializmust is megtapasztalta, és a rendszerváltást is átélte, teljesen más perspektívából tekint a jelenre, ami akkor válik fontossá, amikor – és szerintem nagyon hamarosan – újabb óriási változások fognak bekövetkezni. Az ipari forradalom után a hisztéria terjedt el, a mostani életkörülmények pedig a kiégésnek és a stressznek kedveznek. Az emberek egyszerűen nem fogják bírni az állandó rohanást sem: vagy összeomlik a rendszer, vagy teljesen átalakul az ember, hogy jobban bele tudjon illeszkedni ebbe az életstílusba. A Keleti Blokk országai átéltek már egy óriási változást, és ezért jobban fel vannak vértezve a jelen kihívásaira, ami viszont már nem pusztán a Kelet és a Nyugat viszonylatában érinti Európát. Korunk ellentmondásai sokkal láthatóbbak itt, mint Németországban, és az általam látott előadások véleményem szerint erre a helyzetre reflektálnak, meglehetősen intelligens módon.
A magyar színháznak ez a szegmense kétségkívül nehéz helyzetben van, de ez a konfliktusokkal teli közeg lehetővé tesz egy különleges látásmódot – vagy ahogy Pintér Béla mondta az egyik beszélgetésen: az előző kormány pénzt adott, a mostani pedig témákat.
– Némelyik előadás olyannyira beágyazódik a magyar kontextusba, hogy nagyon megnehezíti a megértést…
– Ez igaz, de épp ettől válik érdekessé: jól szemléltetik a jelenlegi állapotot. Semmi értelme nem lenne egy showcase-en olyan előadásokat nézni, melyek Németországban is elkészülhettek volna. Sokat segítettek a bevezető beszélgetések is, bár olykor épp arra világítottak rá, hogy milyen nehéz megtalálni a közös nyelvet. Már a szocializmus és a kommunizmus is teljesen mást jelent Európán belül, hát még arról mennyire eltérőek – a kontinenseken átívelve – a vélemények, hogy hogyan lehet például a szabadságról beszélni.

SHEN LIN

Shen Lin. Szarka Zoltán felvétele

Shen Lin. Szarka Zoltán felvétele

A Kínai Nemzeti Színművészeti Akadémia professzora, drámaíró és rendező, egy színházi szaklap, a The Drama Journal főszerkesztője. Az európai színházat kutatja.

– Miért tartotta fontosnak, hogy eljöjjön a showcase-re?
– Egyrészt személyes kapcsolatok, másrészt a Kína és Magyarország közötti kulturális kötődések miatt. Magyarország történelme ugyanis évtizedekig meghatározó volt a kínai értelmiségi számára. 1956-ban a Kínai Kommunista Pártnak például fontos szerepe volt abban, hogy nem vonták ki Magyarországról a szovjet csapatokat. Hiszen míg a külön utas kínai politika akkoriban támogatott bizonyos Szovjetunió-ellenes törekvéseket, az ’56-os forradalom antikommunista színezete megrémisztette.
Petőfi Sándort is jól ismerik Kínában, szinte mindenki ismeri legalább egy versét, a Szabadság, szerelem címűt. Petőfi forradalmi költeményei jól illeszkedtek a Kínát modernizáló akaró értelmiségiek gondolataiba.
– Elégedett a válogatással?
– Kitűnő és bátor a válogatás, és ezt úgy állíthatom, hogy már sok showcase-en vettem részt, sőt magam is rendeztem néhányat Kínában. Lebilincselő előadásokat láttunk, melyek még sokáig ellátják a nézőt gondolkodnivalóval.
– Van valami közös az ön által látott előadásokban?
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le általában a magyar színházra nézve, de a válogatás előadásai alapján fontos törekvésnek látom a társadalmi elkötelezettséget.
– Ez közel áll az ön színházeszményéhez?
– Szerintem csak ez a fajta, „földhözragadt” színház működik. Amikor a színész áll a színpadon, szemtől szemben a közönséggel, nem mesélhet álmokról vagy a valóság szempontjából irreleváns dolgokról. Nem hiszek az univerzális színházban, mert egy előadásnak aktuálisnak kell lennie, hiszen az élet mindig új jelenségeket produkál, és új problémákat vet fel. Számomra örömteli volt látni, hogy a magyar rendezőknek az a fontos, hogy itt és most milyen hatással lesznek a közönségre. A János király például egyáltalán nem népszerű darab, sosem láttam még színpadon, az Örkény Színház előadásában mégis lebilincselő, érvényes és rendkívül szórakoztató tudott lenni, mert a rendezés olyan kérdéseket, problémákat világított meg a politikáról és a demokráciáról, amik itt és most érdekesek. Ugyanezt gondolom a Korijolánuszról, amit szintén ritkán játszanak, mert rossz darabnak tartják, pedig ebben az előadásban – még ha vannak is vele kapcsolatban kifogásaim – teljesen releváns kérdések vannak.
Visszatérve az előadások jellemzésére, a színészi játék rendkívül erőteljes, már-már brutális, mint például a Szégyenben, ami egyébként nem az én műfajom, de a színészek játéka kétségkívül elismerésre méltó. Megfoghatatlan számomra ez a fajta színészi játék, nem tudom sem az orosz, sem a német stílushoz kötni, talán a kettőből ötvözi azt, ami jó bennük. A férfi színészeknek kitűnő humorérzékük van, és egy pillanat alatt fordítják át a tragédiát komédiává. A színésznők pedig nagyon fegyelmezettek és elkötelezettek a művészet iránt, erre kevés példát találni Kínában.
Sokatmondóak a díszletek és a színpadi világítás is. Ez utóbbira legjobb példa az Ulysses nappalija, ahol többek között a világításnak köszönhetően intim lett a tér, anélkül, hogy ez tolakodó lett volna: egyszerűen otthon éreztük magunkat az előadásban.

ABDUL KARIM ALI JAWAD

Abdul karim Ali Jawad

Abdul karim Ali Jawad

Még a legvisszafogottabb kifejezéssel élve is az öntudatra ébredő ománi színház „motorja”: drámaíró, rendező, társulatalapító, fesztiválszervező, és jelenleg az Ománi Szultánság Kulturális Minisztériumának színházzal kapcsolatos tanácsadója.

– Tudott valamit korábban a magyar színházról?
– Nem sok mindent, de mivel az egyetemi éveim alatt egy ideig Bukarestben tanultam, volt némi fogalmam a közép-kelet-európai térségről, és azt is tudtam, hogy a magyarországi színházművészetnek komoly, a nemzeti identitásban mélyen gyökerező hagyománya van. Emiatt elég magasak voltak az elvárásaim.
– Megfeleltek az elvárásainak a látott előadások?
– Teljes mértékben. Lenyűgöző az a professzionalitás és intelligencia, amivel színházat csinálnak Magyarországon. Ezen nemcsak a rendezők és a színészek teljesítményét értem – a kisebb részletekre is nagy figyelem jut. Hogy csak egy példát mondjak: fantasztikus, ahogy a János királyban a függönyök segítségével pillanatok alatt lehet helyszínt váltani azon az apró színpadon.
És nagy öröm volt látni, hogy a közönség milyen nagyra értékeli ezt a színvonalas színházat – a nézők tiszteletben tartják a színpadon játszó színészeket, és nagyon feszülten figyelnek: meg akarják érteni, hogy mi történik az előadásban. És akkor is csöndben, fegyelmezetten ülnek, ha érezhetően nem tetszik nekik, amit látnak.
– Milyennek tűnik a magyar színház a showcase alapján?
– Nagy szabadságnak örvendnek az alkotók – ebből arra következtetek, hogy Magyarországon nincs cenzúra. Persze hallottam a művészeket panaszkodni, hogy nem kapnak elegendő támogatást, de szerintem ez manapság az egész világon így van. Szembeötlő volt az is, hogy a szexualitás nem utalások segítségével, hanem nyíltan jelenik meg a színpadon, mindemellett rengeteg az erőszak, sok, általam látott előadásban volt megerőszakolási jelenet. De ahogy jártam-keltem Budapest utcáin, ennek a túlfütött agressziónak nyomát sem láttam.
– Talán azért, mert ezek az előadások inkább az otthonokba kukkantanak be.
– Nem ismerem elég mélyen a mai Magyarországot, tehát nem tudhatom, hogy amit a színházban látok, mennyire tükrözi a társadalmi problémákat, a valóságot. Mindenesetre megdöbbentően hangsúlyos az erőszak jelenléte a színházban.
De ezenkívül nagyfokú változatosság is jellemzi a magyar színházat: legalábbis a showcase válogatásában nagyon sokféle darab volt a történelmi drámáktól kezdve a klasszikusokon át a kortárs szövegekig. Ez gazdag színházi hagyományra utal, és a közönség szerencsés helyzetben van, hogy ennyi minden közül választhat. A magyar közönség pedig láthatóan örül ennek a sokféleségnek és korábban nem látott színházi helyzeteknek. Számomra is kellemes meglepetés volt például az egyik kedvenc darabomat, Alfred Jarry Übü királyát teljesen új megvilágításban látni a Maladype Társulat előadásában: tökéletesen meggyőztek arról, hogy az ő olvasatuk is működik. Az is üdítő volt, hogy a színészek a nézőkkel is végig nagyon aktív kapcsolatban maradtak – egyébként ez nem csak erre az előadásra jellemző.
– Tudna mesélni valamit arról, hogy milyen a színházi élet a hazájában, Ománban?
– Az ománi színház most van kialakulóban, jórészt amatőr színház, de folyamatosan fejlődik: már számos színházépület van, nemcsak Maszkatban, hanem vidéken is. Most épül egy hatalmas kulturális központ, ami otthont fog adni a nemzeti színházunknak is.
A színháznak nincsenek mély gyökerei az arab kultúrában, bár elemeiben megtalálható a folklórban és a táncban. Engem pont ez érdekel, hogy hogyan lehet ezeket a hagyományokat a legújabb, nemzetközi trendekkel ötvözni, ezért járom a világot. Ezért is szeretnének külföldi produkciókat meghívni, bár fesztiválok keretében szerencsére sűrűn lépnek fel nálunk arab vagy indiai társulatok.
Nagyon fontos lenne Ománnak a színház, mert a társadalmunk nagyon konzervatív, és csak közvetett módon képes szembenézni a problémáival. A színház pedig az egyik legjobb módszere annak, hogy a gondolatainkat megosszuk egymással.
– És Önnek miért olyan fontos a színház?
– Nekem is vannak gondolataim, amiket szívesen megosztanék másokkal. Emellett érzékeny és szociális embernek tartom magam, akinek szüksége van igaz barátokra. A színház pedig olyan közeg, olyan közös szenvedély, amin keresztül igaz barátokat talál az ember. A színház a szabad szó eszköze, és ezért fontos elem a társadalmi fejlődés szempontjából, hiszen képes arra, hogy megváltoztassa az ember életét – no, nem egyik éjszakáról a másikra, hanem évek, évtizedek alatt.

ALISA SOLOMON

Alisa Solomon. David M. Barreda felvétele

Alisa Solomon. David M. Barreda felvétele

A Columbia Egyetem újságíró szakának vezetője, kritikus, dramaturg, színházi szakíró, New Yorkban él. A Village Voice-nak két évtizedig volt a kritikusa. Színház és gender témában publikált könyvet; Tony Kushnerrel együtt szerkesztette az izraeli- palesztin konfliktusra adott amerikai válaszról szóló tanulmánykötetet, továbbá könyvet írt Színház és társadalmi változás címmel, jelenleg pedig a Hegedűs a háztetőn kultúrtörténetéről szóló kötetén dolgozik.

– Eddigi beszélgetéseink alapján legszívesebben onnan indítanék, hogy hogyan is áll a színház és a politikai korrektség viszonya, mire kell egy előadásnak tekintettel lennie. Hiszen kifogásolta egyes előadások nőábrázolását, úgy tartotta, nem felel meg annak, ahogy valószínűleg mindketten elvárnánk egy politikustól, hogy a nőkről nyilatkozzon.
– Nem ismerem a magyar kontextust, de még amerikai kontextusban is nehéz erre válaszolnom. Kérdés, hogyan merül ez fel: a művész cenzúraként éli-e meg, vagy bizonyos elvei tudat alatt az előadás részévé válnak. Lehet politikailag korrekt egy előadás úgy is, hogy lezárja, vagy úgy is, hogy nyitottá teszi a beszélgetést. Nem hiszem, hogy előrevisz, ha valamit rasszistának vagy nőellenesnek címkézünk. Ettől a darab készítője védekező álláspontra helyezkedik, és semmivel sem jutunk előbbre.
– Mennyire érzett az előbb említett értelemben vett zártságot a fesztivál némely előadásában?
– Általánosságban: nem sok olyan előadást láttunk, ahol a női szereplők egyenlőek voltak a férfiakkal. Talán kizárólag a Szutyok és az Egyszer élünk volt ilyen. Ez persze nem a rendezők hibája – sok a klasszikus szöveg. Van, ahol nincsenek is nők a társulatban, ami rendben is van, nagyszerű színészek voltak abban a csapatban is. De az látható, hogy még a fiatal alkotókat sem izgatja a gender-kérdés. Semmilyen szempontból nem szeretném megbélyegezni, kioktatni vagy vádolni a társulatokat. Inkább csak jó volna megérteni, hogyan gondolkodnak a genderről, bizonyos ábrázolásmódok zavarják-e őket… Akár csak, mint egy légy a falon, szívesen kihallgatnám, ahogyan erről beszélgetnek. Sosem mondanám, hogy ne vigyünk színre gender-szempontból problematikus klasszikusokat, hiszen ezek rendkívül gazdag szövegek. A kérdés inkább az, hogyan keretezik, hogyan értelmezik őket újra.
– Látott olyan előadást, ami a rossz értelemben véve volt, mondjuk, politikailag korrekt?
– Nem kifejezetten szeretem ezt a szót. De nem is tudom… talán az veszélyt rejt magában, ha ez tudatos szándékká válik. Egy kreatív folyamatban ez nem lehet központi kérdés. Igazából az általam látott összes előadásban nagyon tetszett a történelem és a politika érdekes megragadása, a játék minősége, a színészek mozgás- és énektudása. Az ének gyakori használatát különösen élveztem sok előadásban. Annak pedig különösen örültem, hogy az Egyszer élünk-ben nyomon követhettem egy közösség életét nagy időtávlatban, és ebben természetesen nemcsak a férfiak vettek részt. De nem ez volt az oka, hogy ezt az előadást annyira szerettem. Hanem a térhasználat, az az elképesztően hatalmas színpad, és ahogy a mélységét kihasználták, a színészek játékának minősége, a zene. De legfőbbképpen az, amit és amilyen komplexitással mond: az előadást követő beszélgetésen megtudtuk, hogy a Gulag tapasztalata milyen mélyen érintette a családokat Magyarországon, és hogy erről milyen kevés szó esik. Ezért sajnálom, hogy nem fogom látni az Angyalok Amerikában-t, hiszen az is egy ilyen „szélesvásznú előadás”, politikai, történelmi, érzelmi, logikai stb. rétegek komplexitásával.
– Hogyan reagálna a showcase-t körülvevő támadásokra?
– Először is szeretném kiemelni a szervezők bátorságát, nemcsak a remek válogatás miatt. De azt is tudom, hogy a sok bevezető előadás, beszélgetés, amit még megszerveztek köré, mekkora munka, és ezt nagyon megbecsülöm és értékelem. Úgy gondolom, jelenleg bátor tettnek minősül kiválogatni azt, ami érdemes egy nemzet reprezentálására a nemzetközi színházszakmai közegben. Ami által a független magyar színház egyenlő szóhoz jut a nemzetközi színházban.
– Érdemes minőséghatárt húzni kőszínházak és függetlenek között? A showcase válogatási szisztémája a minőségelven alapult, a sok független előadás is eszerint került a programba.
– Nem tudok túl sok okosat mondani ezzel kapcsolatban. A függetlenek viszonylagos függetlenséget képviselnek a színházak közt. Kapnak persze ők is állami támogatást, de nagyon sokat megvontak tőlük. Ugyanakkor láttuk a Nemzeti Színházat és az ott folyó magas minőségű munkát. A Nemzetit most olyasvalaki fogja vezetni, akiben régóta megvan ez a független szellemben és esztétikában való hit. A pár előadás alapján, amit a jelenlegi Nemzetiből láttam, azt mondhatom, remek színészek vannak ott, de a közönség nemcsak ezért jön. A minket körülvevő problémákkal, az itt és mosttal foglalkozó előadások készülnek, és ez biztos, hogy jó.

JEAN-PIERRE THIBAUDAT

Jean-Pierre Thibaudat

Jean-Pierre Thibaudat

A Libération volt kritikusa, a kelet-európai színházak Passages Fesztiváljának művészeti igazgatója. Thibaudat kritikusan látta az első magyar színházi showcase-t, a nők, a vidéki előadások és az új alkotók jelenlétét hiányolva.

– Milyen összbenyomással távozik az első magyar showcase-ről?
– A showcase alkotóit én már mind ismertem. Mundruczó Kornélt, Bodó Viktort, Pintér Bélát. Hiányzott néhány új név, új arc, új alkotó. Épp amiért jön az ember.
– Ez azért van, mert Ön rendszeres látogatója hazánknak, és minden színházi irányzatot ismer. Az amerikai kollégáknak nyilván minden új volt. Mi volt a véleménye Mundruczó Kornél Szégyen című előadásáról?
– Én láttam korábban Mundruczótól a Frankensteint és a Nehéz istennek lennit. Mindkettő fantasztikus előadás. A Szégyen viszont egy külföldiek által megrendelt és finanszírozott produkció, amely próbál megfelelni a megrendelő igényeinek, pedig nem kellene, igazi Mundruczó-előadásnak kéne lennie megfelelések nélkül. Ráadásul ez egy sovány sztori, kevéssé megrendezve. Az, hogy az ember az állatok szintjére jut, még nem elég mondanivaló. Hiányzik a rendezés, a dramaturgia. Megvallom, csalódtam ebben az előadásban. Ami Bodó Viktort illeti, a Ledarálnakeltűntem zavaros alkotás, Tasnádi István Fédra Fitnesze pedig öt perc után kimerül. Az ötlet és a csapat jó, de itt is hiányzik a rendezés, az, hogy a produkció eldöntse, mi is akar lenni.
– De Kárpáti Pétert még nem ismerte.
– Az ő darabjának, A pitbull cselekedeteinek a vége nincs megoldva. Ami viszont nagyon erős előadás, az Pintér Béla Kaisers TV, Ungarnja. Annak dacára, hogy a rendkívül sok magyar kultúrtörténeti vonatkozás miatt a mű felét nem értettem, a mostani kormány szarkasztikus paródiája teljesen átjött. Azt a szorongást, rosszkedvet, félelmet, amit jelenleg Magyarországon tapasztalni lehet, Pintér olyan humorral oldja meg, becsúsztatva az egészet az irreálisba, az imagináriusba, hogy ezáltal a dolog egészen új víziót kap. Mindazonáltal ezt az előadást sajnos nem lehetne meghívni Franciaországba, mert nem venné az adást a francia közönség. Én már két Pintér Béla-darabot hívtam meg a Passages Fesztiválra, a Korcsulát és a Parasztoperát, ezeket témájuknál fogva egy nemzetközi közönség is megérti, noha nem olyan jó darabok, mint a Kaisers TV, Ungarn. A másik most látott előadás, A 42. hét sokkal kevésbé érdekes, bár Csákányi Eszter nagyon jó benne, és egy kicsit a francia színésznőre, Jacqueline Maillard-ra emlékeztet. Aztán itt van egy másik nagyon tehetséges színésznő, Stefanovits Angéla, mágikus jelenléte van a színpadon. Ő ugyanolyan jó takarítónőnek A pitbull cselekedeteiben, mint tévébemondó művésznőnek a Kaisers TV, Ungarnban.
– Az egyik legnagyobb vitát a fesztivál során Andrei Şerban rendezése, az Angyalok Amerikában váltotta ki. Önnek milyen benyomásai voltak erről az előadásról?
– A darab olyan elavult módon játszik a homoszexualitás ábrázolásával, és olyan unalmas, hogy ez az egyik leggyengébb Şerban-rendezés, amit valaha láttam. Rendkívül tetszett viszont az a beszélgetés, amit Schilling Árpáddal folytattunk a fesztivál keretében. Félelmetes, ahogy ez az ember, aki ennyi fantasztikus előadást rendezett, és Franciaországban rendszeresen bemutatta őket, egyszer csak bejelenti, hogy felhagy a színházcsinálással. Ez nagyon erős gesztus. Pedig folytathatta volna európai rendezői karrierjét. Egy ilyen alkotónak, aki a színházat az oktatás kérdésével is próbálta összekapcsolni, és olyan megkerülhetetlen kérdéseket tett fel, hogy mi is a színház értelme, célja, nem lenne szabad a színházcsinálást befejeznie. Egyáltalán, úgy érzem, a magyar alkotó művészeknek nem kellene szégyellniük, ha a mostani rezsimtől kérnek vagy kapnak támogatást, hiszen az nem degradáló számukra, az nem az állam pénze, főleg nem a hatalomé, az az ő pénzük, az állampolgároké.
– Volt-e hiányérzete a fesztivál előadás-kínálatával kapcsolatban?
– A legfeltűnőbb, hogy a vidék nem képviselte magát, pedig nem budapesti, hanem országos találkozónak nevezte magát a showcase. A másik, hogy egyetlen nő sem volt az alkotók között. A női rendezők egész más szemmel közelítenek a színházhoz. Franciaországban erre már figyelnek a legutóbbi választások óta, a balközép kormány kifejezetten támogatja, hogy több női rendező legyen, hogy a színházi intézetek élén több nő álljon. Persze ezt nem kvótaalapon kell elképzelni, annak nincs értelme, egész egyszerűen a női rendezők egy teljesen másfajta szenvedélyt visznek az előadásokba.
– Önöknél milyen helyzetben vannak a függetlenek? Milyen a kőszínházakhoz való viszonyuk? Hasonló a magyar állapotokhoz?
– Igazából Franciaországban nincs értelme függetlenekről beszélni. Nálunk vannak olyanok, akik kapnak támogatást, de nincs épületük. Például Jean-Luc Lagarce-nak, aki az egyik legjobb szerző, illetve rendező volt Franciaországban, soha életében nem volt színháza. Besançonban létrehozta a társulatát, amit mind a város, mind a tartomány, mind az állam támogatott, de székhelye sose volt. Ma Franciaországban hatszáz társulat kap támogatást, de ezeknek csak kis része rendelkezik játszóhellyel. Vannak nagyon érdekes, fiatal társulatok, amelyek itt-ott próbálnak, ahol tudnak, majd koprodukcióra adják a fejüket. Franciaországban öt nemzeti színház van (a Comédie-Française, a Chaillot Színház, az Odéon, a Strasbourgi és a Marseille-i Színház), ezeket általában a rendezők igazgatják. De a Comédie-Française egymagában annyi pénzt kap, mint a hatszáz társulat együttvéve az országban (ebből kétszáz Párizsban és környékén). Ariane Mnouchkine és Peter Brook társulatát is kiemelkedően dotálják. A többieket általában a tartomány vagy a város támogatja, vagy valamilyen vegyes támogatásban részesülnek.
– Milyennek látja az előadások alapján a magyar színházat?
– A legnagyobb probléma az, hogy visszazárul önmagába. Ez persze általános jelenség, Franciaországban is megfigyelhető. A színháznak nyitnia kellene a többi művészet, a tánc, a képzőművészet felé. Ahogy azt André Malraux kultuszminiszter a De Gaulle-i időkben, a hatvanas években is tette, amikor vidéken kulturális központokat hozott létre, mert észlelte, hogy minden Párizsra koncentrálódik. Jean Vilar, az Avignoni Fesztivál megálmodója először néhány előadással nyitotta meg a fesztivált, aztán jöttek a táncprodukciók, a filmvetítések – a hatvanas években itt vetítették először Godard A kínai lány című filmjét, majd Truffaut Lopott csókokját is. Aztán volt iráni, pakisztáni zenei est. A művészetek kereszteződésével mindenki nyer, a művészek és a közönség is. Az amerikai Robert Wilson, a lengyel Tadeusz Kantor és Krystian Lupa nem a színház területéről jönnek.
– Nálunk is van ilyen, Mohácsi Jánosnak nincs színházrendezői diplomája, mégis az egyik legeredetibb színházi alkotó.
– Sajnos most nem láttam a darabját, de néhány éve az Ugyanaz hátulról, ami egy színház kulisszáiról szólt, szenzációs előadás volt. Szóval mindent egybevetve vannak nagyon jó dolgok, de a színháznak, nemcsak önöknél, hanem mindenhol a világban, arra kell törekednie, hogy nyisson, és sokkal élénkebb kapcsolatot tartson a világgal.

MARGARETA SÖRENSON

Margareta Sörenson. Szarka Zoltán felvétele

Margareta Sörenson. Szarka Zoltán felvétele

Színházi és tánckritikus, a Színikritikusok Nemzetközi Egyesületének (International Association of Theater Critics) alelnöke. Ahogy azt egy svéd nőtől várja az ember, társadalomkritikus szemmel is elemzi az előadásokat, s megállapítja, hogy kevés bennük a színésznő, az általuk sugárzott nőkép túl egysíkú (szexista), a homoszexualitás és az AIDS kérdését pedig elavult módon kezeli a jelenlegi magyar színház.

– Mi a legfontosabb észrevétele a magyar showcase-zel kapcsolatban?
– Számomra furcsa, hogy hiányoznak a nők. Nemcsak a rendezők, az alkotók között, de a színészek között is nagyon kevés a nő.
– Azért köztudott, hogy Shakespeare-nél és a klasszikusoknál is eleve több a férfi szerep, egyszerűen a drámairodalom ilyen.
– Ibsennél, Csehovnál vagy Schimmelpfennignél ez nem így van. De O’ Neillnél vagy Tennessee Williamsnél sem. Ami pedig a kortárs darabokat illeti, miután legtöbbször nem nemi, hanem emberi-társadalmi problémákat ábrázolnak, meg lehetne őket írni több női szereplővel. Például a Katona József Színház Anamnesisébe, amely az egészségügy problémáját tárgyalja, vagy Pintér Béla darabjaiba is lehetne több nőt tenni, illetve a rendezés is lehetne nőközpontúbb. Aztán más is van. Például Mundruczó Kornél Szégyenében az erőszakjelenet számomra az elviselhetetlenség határát súrolta. Nem hiszem, hogy ha ezt a darabot egy nő rendezi, ez a megerőszakolás így benne maradhatott volna. A meztelenség kérdését is másképp látom. Semmi bajom vele, hisz Skandináviában ez gyerekkortól fogva természetes dolog a szaunakultúra miatt, de itt csak a nőket vetkőztetik, teszik kirakatba, a férfiakat nem, és van egy olyan érzésem, hogy Magyarországon egy színésznő nem utasíthatja vissza, hogy levetkőzzön. Ehhez még időnek kell eltelnie. Úgy hiszem, itt egy nő negyvenöt éves kora előtt nem is csinálhat semmi komolyat, mert ebbe a „megmutatjuk-kitesszük a kirakatba” elvárásrendszerbe kényszerülnek. A nőket pedig nem kisebbségként kellene kezelni, ahogy itt az egyik kísérő beszélgetésben történt, hisz a társadalom felét képviselik.
– Jellegzetesen egy északi nő értékítélete tükröződik az önében. Mi az, amit a férfiközpontú szemléletmód ellenére értékelt a látottakban?
– Szerettem Goda Gábor Ulyssesét, noha már láttam ehhez hasonló előadásokat. Kellemes hangon, de komoly módon tájékoztat az emberi kapcsolatokról. Képekben gazdag előadás, nagyon szép színészi játékkal. Pintér Kaisers TV-je inkább intellektuális színház, mintsem emocionális. A 42. hét viszont nem volt jó, mert egy ponton átfordult melodramatikusba.
– Mi az, amit pozitívan értékelt?
– Nagyon szerettem Tasnádi István Fédra Fitneszét, jó az ötlet és a kivitelezés is. Aztán ami színikritikusként a legjobban tetszett talán, az Kárpáti Péter darabja volt. A pitbull cselekedetei az a mű, amelynek fordulatai a leggyakrabban megleptek, soha nem lehetett kiszámítani, mi fog következni, és többféleképpen lehetett a történéseket értelmezni. Ki volt az ajtón kopogtató férfi? Isten, Jézus, a rossz lelkiismeret, a próféta vagy maga a zsidó-keresztény hagyomány? Nagyon érdekes volt a rendezés is, ahogy a közönséget bevonták a játékba. De talán a legjobb, amit láttam, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból volt a Nemzeti Színházban. Jó koncepció mentén született nagyon erős előadás. Általában elmondható, hogy a színészeik igen jók, ahogy a kelet-európai színészek általában, ami valószínűleg a sok intellektuális elemet, illetve elemzést tartalmazó képzésnek köszönhető.
– A nő-férfi-kérdésen, arányokon túl volt valami, ami zavarta?
– Bodó Viktor rendezése, az Anamnesis egy komplett rumli volt a mindenről és a semmiről, ha mindez egy óra, még rendben lett volna, de két óra ebből sok. És a női kép ugyanaz: rövid szoknya, a nők mint szimpla dekoráció, a nagyobb szerepeket férfiak játszszák. Az Angyalok Amerikában sem tetszett, társadalmi vetülete mára megváltozott, és szegényesen volt megrendezve. De összességében elmondható, hogy sok érdekes kezdeményezést, megközelítést láttam. Ám a női arány és szerep tekintetében még van hová fejlődni Magyarországon.

MAX-PHILIP ASCHENBRENNER

Max-Philip Aschenbrenner

Max-Philip Aschenbrenner

Alsó-Bajorországban született 1981-ben; média- és dramaturgtanulmányokat folytatott, a sa-ját projektjein dolgozott, majd a Zürichi Operaházhoz szerződött. 2010-ben a Theater der Welt fesztivál munkatársa volt, 2013-tól a Wiener Festwochen válogatója.

– Mik voltak korábbi Budapest-élményei?
– Legalább kétszer voltam már Budapesten, Láttam A Démon gyermekeit, a Frankenstein-tervet, de ez az első alkalom, hogy fesztiválra jövök. Korábban a német Theater der Welt fesztiválon koprodukcióban bemutattuk a Szutyokot. Ekkor történt meg velem életemben először, hogy valamit túl „hamar” mutattunk be. Akkor még nem esett túl sok szó a német újságokban a szélsőjobb itteni előrenyomulásáról, és senki nem értette, miről szól az előadás. Most persze más a helyzet, hiszen vannak egyértelmű jelek, hallottunk az alkotmány megváltoztatásáról például. Most nyilvánvaló, hogy miről szól a darab, de legalábbis van róla egy alaptudásunk.
– Elég ez az alaptudás ahhoz, hogy felmérje a showcase-t ért támadások jelentőségét?
– Erre nehéz kívülről bármit mondani. Egyrészről komoly veszélynek tartom például a Nemzeti körüli eseményeket, másfelől bármely helyzet megértéséhez szükség van a dolgok komplex vizsgálatára, amiknek a hiánya most reménytelenné teszi számomra, hogy egyértelmű ítéletet alkossak. A fesztivál alatt találkoztam egy barátom exével, aki tudós, Kleistből doktorált, igen okos ember, és egy náci SA-tetoválás volt a karján. Megdöbbentem, de nekem rendkívül nehéz ezzel kívülállóként mit kezdeni. Az volt az érzésem, hogy van egy csomó üldözési mánia és agyrém körülöttünk, de hiányosak az ismereteim ebben a vidék-főváros vitában is, persze van róla elképzelésem. Találkoztam pár hete Mundruczó Kornéllal Bécsben. Beszéltünk arról, hogy Németországtól és Belgiumtól kapja a pénzt, csak akkor mit jelent így magyar művésznek lenni? Árulkodik a jelen helyzetről az is, hogy páran visszautasították, hogy együtt kávézzanak velünk egy ShowcasePLUSZ esemény formájában, ez szerintem sokkoló. De azt hiszem, nagyon fontos, hogy bennetek még mindig van szándék a párbeszédre, hogy van bennetek ez a „mi akkor is megpróbálunk szóba állni, nem adjuk fel, hogy elmondjuk az álláspontunkat”. Pintér Béla továbbra is dolgozik, senkiben nem érzek félelmet, és ez tetszik nekem.
– A látott előadások mennyire működnének a Bécsi Ünnepi Heteken vagy Németországban?
– A Bécsi Ünnepi Heteknél még nem olyan régen vagyok, ehhez kevésbé tudok hozzászólni. Szerettem a Korijolánuszt, A pitbull cselekedeteit, Pintér Béla munkáit, a Vadászjeleneteket; Pintérrel korábban is dolgoztunk már. Szerintem a városnak, méretéhez képest, nagyon aktív színházi élete van. Ezek közül az előadások közül a Szutyoknak már volt is sikere Németországban, a Vadászjelenetek viszont annyira mást jelentene, olyan erősen kötődik egy adott időszakhoz, hogy nem lehetne Németországban bemutatni.
– Főleg független előadásokat említett, de persze láthatott erős kőszínházi produkciókat is. Hogyan értékeli a független-kőszínház ellentétet? Vannak, akik megújító erőnek látják a függetleneket. Esztétikai kategória a függetlenség?
– Azt mondanám, a legfontosabb jó körülményeket biztosítani a munkához. És természetesen ott van a finanszírozás kérdése is, ami politikai kérdés. „Hová megy a pénz?” Ebben még van hová fejlődni. Még mindig vannak bizonyos „gyárak” – most így nevezem őket -, amelyek ugyanúgy működnek, mint száz éve. A színésznek egy állami fenntartású színházban olyan munkaideje van, mint egy acélmunkásnak száz évvel ezelőtt. Szóval rengeteg minden, elsősorban pénz, másodsorban energia, harmadsorban lehetőség vész kárba. Azt gondolom, hogy ennek a problémának két szintje van. Egyrészt a művésznek mindig elő kell teremtenie a legjobb körülményeket a munkájához vagy projektjéhez. Másrészt azonban a kultúrpolitikának igenis van felelőssége. Azt hiszem, megrekedtünk abban a kérdésben, hogy vagy állami fenntartású egy színház, vagy független. Szerintem figyelembe kellene venni egy másik nézőpontot is: beszéljünk inkább a forgalmazásról. Vannak olyan rendezők, akik kőszínházban dolgoznak, kihasználva annak felszerelését és adottságait, de a társulat vagy társulatok, amelyeket bevisznek oda, függetlenek. Ez felülírja a régi dichotómiát.

LAURA FLANDERS

Laura Flanders

Laura Flanders

Brit-amerikai liberális újságírónő, 1961-ben született Angliában. New Yorkban saját televíziós műsorának, a GRITtv-nek a házigazdája, de több rádióműsort is vezetett, köztük a Laura Flanders Show-t. Olyan magazinokban publikált, mint az In These Times, a The Progressive vagy a The Nation. Leghíresebb könyve a Bush-women: mesék egy cinikus fajról, 2004-ből.

– A showcase előtt volt bármilyen tapasztalatod a magyar színházi kultúráról?
– Nem, a színházi kultúráról nem volt. Egyszer jártam Magyarországon, 1999-ben, a jugoszláviai háború idején, éppen Belgrádot bombázták. Az a két itt töltött hét volt az egyetlen korábbi tapasztalatom Magyarországról, Budapestről, de abban a politikai helyzetben, menekültek között a színház mint olyan teljesen kimaradt a látogatásból.
– De érdekelt a magyar színház? Honnan hallottál a showcase-ről?
– A New York Theater Workshop delegált. Tompa Andreát és Keszthelyi Kingát tavaly nyáron ismertem meg egy drámaíró-találkozón, New Hamphsire-ben, amit a New York Theater Workshop szervezett. Amikor arról beszéltek, hogy milyen a művészek helyzete Magyarországon, és mi zajlik a színházakban, nagyon kíváncsi lettem, és egyből javasoltam, hogy jó lenne küldenünk egy delegációt Magyarországra. Én nagyon hálás vagyok a részvételért.
– Az egyhetes programból szinte mindent láttál.
– Kivéve a Ledarálnakeltűntem-et, amiről kisétáltam, és nem láttam A pitbull cselekedeteit sem.
– Miért sétáltál ki?
– Nem hiszem, hogy fontos lenne erről beszélgetni, nem találtam túl izgalmasnak, fáradt voltam, és kicsit le voltam eresztve.
– Volt kedvenc előadásod?
– Azt hiszem, a legjobb dolog a showcase-ben maga a showcase volt. Nagyon amerikai elképzelés egy kedvencet kiválasztani. Roppant széles körű élményeket kaptunk a színházi munkákból, a társadalomból, a társadalmi változásokból, a politikából, a kultúrából. Az előadások pedig együtt éltek a rendezvénnyel és a beszélgetésekkel. És számomra ez volt a legjobb dolog az egészben. Ahogy minden elem reagált a másikra, a beszélgetések a színházra, a meghívottak a vitákra – ez az egész közeg volt rendkívül érdekes.
– Úgy érzed, most már teljes képpel rendelkezel a magyar színházról és társadalomról?
– Nem, biztos vagyok benne, hogy nem. De kaptam egy kis ízelítőt a magyar társadalomból, a magyar kultúrából, és ez nagyon kíváncsivá tett, hogy még többet kaphassak. Azt hiszem, ez olyan, mint a sok kiváló fogás egy vacsorán, nem érezheted egyszerre az összes ízét, de azt az érzést hagyja benned, hogy újra és újra akarj belőle enni, és az egészre kíváncsi leszel. És ez jó. Szóval most már sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy újra vissza szeretnék jönni Magyarországra.
– Mit gondolsz a magyar emberekről, karakterektől, tényleg az a kép rólunk, hogy mind depressziósak vagyunk, és csak a problémáinkról tudunk beszélni?
– Azt hiszem, bennünk, amerikaiakban – én csak az amerikaiakról tudok beszélni – nem lenne meg ez a kíváncsiság, hogy megismerjük, mi történik Magyarországon, ha nálunk is nem volnának jelen ugyanezek a problémák. A színház, ahogy Tompa Andrea leírta, találkozóhely, ahol az emberek összejönnek. De nem azért jöttünk ide, mert azt akartuk hallani, hogy milyen szörnyű hely Magyarország, hanem mert összeköt minket ez a vágy, hogy beszéljünk a társadalmi problémákról. Osztjuk azt a nézetet, hogy mennyire fontos a színház mint találkozóhely szerepe a demokráciában. De tisztán látszik most Magyarországon a félelem, hogy elvehetik, ami van, és hogy ez a friss demokrácia elveszi a kreativitás szabadságát a színházban. Ti egy konzervatív kormányt választottatok meg, amelynek nem tetszik a színház kreativitása.
Amerikában nekünk is meg kellett alkudnunk a kereskedelmi érdekek mentén, nagy fájdalommal és szomorúsággal, de muszáj volt ilyen kompromisszumokat kötnünk, hogy a színház eladható legyen. Ahol mindenki szabad, de szabadon el is bukhat az érdekeiért és pénzéért folytatott versenyben. Ugyanakkor a színház még mindig, még így is a közösségről szól, arról kell, hogy szóljon. Szóval létezik ez a kettősség a színházban, és ezzel találkoztunk a showcase-en is. Itt még mindig látjuk a színház jelentőségéért vívott harcot. És hogy ez mennyire provokálja a kormányt.
– A beszélgetések során sok szó esett a független színházról. Mit jelent ez a fogalom számodra?
– Valaki azt mondta az egyik beszélgetésen, hogy a legtöbb dolog, amit a független színházért tehetsz, ha tudatában vagy, mennyire vagy te magad független. Meghúzod a határokat, amiket nem lépsz át. És azt hiszem, ez az én válaszom is. Én azoktól függök, akik fizetnek nekem, mert tetszik nekik, amit csinálok. Választhatok, hogy mely emberektől akarok függeni, ha drágábban akarok működni, ha nagyobb színházat akarok csinálni. De senki sem mondhatja, hogy mindene megvan, a pénz is, amire szüksége van, és a függetlensége is. Azt hiszem, amit itt újra megtanulhattunk, és ez nagyon inspiráló, hogy sosem lehet abbahagyni a függetlenségért, a független hangért folytatott harcot, bármi lesz is a következménye. Amerikában is komoly következményekkel jár ez a küzdelem, de nekünk nagyon más a történelmünk.
Ez olyan, mint amikor Alföldi Róbert arról beszélt az utolsó napon, hogy minden rendben van vele, minden oké, mert volt öt éve, hogy olyan színházat csináljon, amely hatással van a hazájára, és hatással van az országa történelmére is. És ez nagyon nagy dolog az életében. Azt hiszem, mindenki, aki most itt volt ezen a showcase-en, azt kívánja, hogy egyszer megérezhesse ennek az ízét. Keményen dolgozni, és érezni az életben a gyümölcsét. Ez egy amerikai színházi ember számára is nagyon fontos.
– Mit gondolsz a magyar színház karakterábrázolásáról? Mennyire sztereotip a nők, a melegek, a romák megjelenítése?
– Ez nagyon érdekes kérdés. Abban az amerikai csapatban, amely eljött ide, kellett volna lennie fekete, latin-amerikai, leszbikus, meleg művésznek. Több nőnek, akik a női értékeket képviselik. Legközelebb latin- és ázsiai amerikaiakat, transzszexuális embereket kell delegálnunk. Mert kritizálhatjuk a ti munkátokat, ahogy akarjuk, de mi ugyanúgy nem képviseltük azokat, akiket oly gyakran sztereotípiákkal ábrázolnak. Szóval legyen ez az első lépés, hogy legközelebb elhozzuk azokat az embereket, akik sokkal jobban tudnak majd válaszolni erre a kérdésre, mint én valaha is tudnék. Mi mind kezdők és tanulók vagyunk, amikor el kell ismernünk a másik ember voltát. Amerikában alig negyven éve ismerjük el az afroamerikaiakat egyenjogú állampolgárnak. A nők egyenjogúságára még mindig nincs garancia, még az alkotmányban sem. Szóval nem vagyunk tökéletesek, de dolgozunk rajta, és persze bírálhatunk titeket, és persze hogy azt szeretnénk, hogy a nők jobban legyenek képviselve itt is, ez fontos, de legközelebb a mi felelősségünk olyanokat delegálni, akiknek nagyobb a rálátásuk erre a párbeszédre.
– Mi most a showcase utolsó napján, az Angyalok Amerikában előadása után beszélgetünk. Hogy tetszett neked?
– Tetszett, szerettem. Azt hiszem, ajándék volt nekem, emlékezni ennek a műnek a bátorságára. Akkor és most is. És az egész előadás felépítése, hogy amikor vége van, követed ezeket az alkotókat, a társulatot a színpadon, ahogy ott ünnepelnek. Mesés művészek. Ajándék emlékezni arra, hogy mennyire erős a színház, hogy nem ott ér véget, ami megtörtént a színpadon, hanem ami az egyes emberekben történik. És ez a fontos ma Magyarországon mindenkinek.

Az interjúkat készítette: Rádai Andrea (Aenne Quiñones, Shen Lin, Abdul karim Ali Jawad), Herczog Noémi (Alisa Solomon, Max-Philip Aschenbrenner), Kozár Alexandra (Jean-Pierre Thibaudat, Margareta Sörenson), Gregorits Nóra (Laura Flanders).

Facebook Comments