...tehetségesnek kell lenni, és akkor minden hitelessé tehető. 

– Operaház, Szegedi Szabadtéri Játékok, Miskolci Operafesztivál és az egyéb fellépések – mi a tevékenységed fókusza?
– Tíz nagyon szép évem volt művészeti vezetőként Szegeden, ennek most vége. Jó ez így; a Szabadtéri Játékokon dolgozók alól mindig kiszalad a nyár, nem baj, hogy ez most másképp lesz – és az együttműködés nem szűnik meg: idén az István, a király jubileumi felújítását dirigálom, a jövő évi operákról most tárgyalunk az új vezetéssel. Szerencsére az Operaházban is sok feladatom lesz a következő évadban. A Miskolci Operafesztivál nagyon fontos, csakhogy ott ügyvezetőként rengeteg olyan dologgal kell foglalkoznom, ami nem művészet. Úgy gondoltam, hogy bár a fesztivál szerencsére nagyon kinőtte magát, de a jelen gazdasági helyzetben nem működhet tovább háromszáz négyzetméteres városközponti irodával és nyolc alkalmazottal, úgyhogy amikor átvettem a vezetést, visszatértünk ahhoz, amit a többi alapító taggal eredetileg elgondoltunk, vagyis hogy a fesztivál a miskolci színházhoz tartozzon. Most tehát visszaköltöztünk a színházba, egy főállású és három vállalkozó munkatárssal, az eseménysor előtti hónapban pedig felveszünk még két segítséget. Az a baj, hogy nagyságrendi az anyagi gond, amin nem segít, hogy tudom, más is ilyen cipőben jár. Az első fesztivál 2001-ben 386 milliós költségvetéssel indult, ami mai reálértéken 650-700 millió forint. Ma, ha mindent sikerül összekaparnunk, 120 milliónk van. Reálisan 300+ kellene, hogy méltó módon rendezhessük meg a fesztivált.
– Mit lehet csinálni? Lerövidíteni az eseményt, előadásszámot csökkenteni, kevesebb külföldi vendéget meghívni?
– Lerövidíteni nemigen lehet, mert fontos, hogy két hétvége benne legyen. Annyi kompromisszum vállalható, hogy nincsenek párhuzamos előadások a különböző helyszíneken.
– Azon kevés karmester közé tartozol, aki rendez is. Én Karajanra emlékszem, meg persze Wagnerra, aki írta és rendezte is a darabjait. Nálunk Pál Tamás rendezett, és már Fischer Iván is, de te rendszerszerűen teszed. Miért? Nem bízol a rendezőkben? Túl macerás velük együtt dolgozni? Vagy túl sok ötleted van?
– Az első opera, amit vezényeltem, a Rigoletto volt, 1993-ban, Kolozsváron. Akkor annyira megfogott, hogy azt mondtam magamnak, ha öreg leszek, egy operát fogok rendezni, és az a Rigoletto lesz. Kicsit hamarabb került rá sor: 2001-ben Kovalik Balázst kértem meg, hogy Miskolcon rendezze meg az operát, de nem tudta biztosra ígérni, s végül én „ugrottam be” helyette. Később sem kerestem az alkalmat, mert szeretnék megmaradni a kaptafámnál, de jöttek felkérések. Az opera-karmesteri munkámat mindenesetre nagyon jótékonyan befolyásolja, hogy néha a másik oldalról is látom a dolgot. A rendezés nagyon komoly szakma, amit én nem tanultam, ezért nekem egy rendezés nagyságrendekkel több időbe, próbálkozásba, gondolkodásba kerül, mint annak, akinek ez a foglalkozása. Nekem nincs kész, kipróbált rendezői eszköztáram, ezért minden jelenetre tíz forgatókönyvet kell készítenem, hogy ha kiderül az egyikről, hogy nem működik, legyen helyette más. A rendezésre való felkészülés rengeteg időbe kerül, tehát nem tudok évente rendezni, akár kétévente se.
– Ha nem rendezel, kibírod, hogy megmaradj csak karmesternek?
– Igen, és amióta rendezek, azóta még inkább kibírom. És egyébként is, a rendező vagy fölkészült, és akkor még ha nem is értem őt helyenként, miért szóljak bele, ha meg nem fölkészült, akkor én úgyis hiába adnék neki ötleteket.
– Éreztél-tapasztaltál rendező-karmester ellentétet, és ha igen, hogyan oldottad fel?
– Nem igazán tapasztaltam ilyet. Mindent meg lehetett beszélni. Ha pedig az ember repertoárt vezényel, akkor mindenképp kénytelen alkalmazkodni egy régóta futó rendezéshez. Ellentét igazából csak akkor keletkezhet, ha az egyik egyáltalán nem vesz tudomást a másik szakmájáról. Az a karmester, aki nem fogékony arra, hogy bizonyos helyzetekben érdemes kompromisszumot kötni a dráma javára, az szakbarbár.
– Kérdés, hogy mennyire kompromisszum az. Amióta létezik hangrögzítés, látvány nélkül is hallgatunk operát – de nem tudsz olyan operaszerzőt mondani, aki a drámai megjelenítés nélkül képzelte el a művét. A dráma az opera része.
– Természetesen. A másik baj az lehet, ha egy rendező a szövegkönyvből rendez, és nem ismeri a partitúrát. Az opera hatása kilencven százalékban a zenéből ered – a zene ellen rendezni tehát visszaüt.

Kesselyák Gergely. Schiller Kata felvétele

Kesselyák Gergely. Schiller Kata felvétele

– Ez azért érdekes, mert én mint néző nem ezt tapasztalom. A pszichológia is azt mondja, hogy a látvány erősebb az akusztikus élménynél, de van egy másik ok is: a zenét ismerjük. Annak ellenére, hogy egy karmester vagy énekes bizonyos mértékig a saját képére formálja a zenét, a mindenki számára elsődlegesen érzékelhetően újat elsősorban a rendezés hozza.
– Visszatérve karmester és rendező viszonyára, nem hiszem, hogy értelmezési kérdésben összeütköznének. Formailag sokféleképpen lehet megjeleníteni egy remekművet, de a mondanivalója, a szándéka egyértelmű, értelmezni nem lehet sokféleképpen.
– Én meg épp arra jöttem rá, hogy az igazán nagy művek attól – is – nagyok, mert sokféle érvényes értelmezést kínálnak, ahogyan maga az élet. Sok mindent beleláthatsz Hamletbe is, Wotanba is.
– Igen; nem tudom, hogy mi az igazság: hogy az előadó-művészetnek azt kell-e megcsillantania, hogy ez egy olyan mű, amibe mindenki azt gondol bele, amit akar, vagy azt, hogy nekem ez ma a szerelemről, a hatalomról stb. szól. Éppen Koltai Tamással jutottunk el a múltkor oda, hogy a „végső igazság”: tehetségesnek kell lenni, és akkor minden hitelessé tehető.
– Azt mondod valahol, hogy a rendezésben „a zenéből indulsz ki”. Én még nem beszéltem olyan rendezővel, aki ne ezt mondta volna – és az eredmény mégis mindig más, olykor gyökeresen is. Most hagyjuk azok szidalmazását, akik nem tudnak kottát olvasni. Neked mi a rendezői felfogásod, krédód, eljárásod, munkamódszered? Hogyan „indulsz ki a zenéből”?
– Például a Nabuccóra készülve az tűnt fel, hogy a zene négy negyedben van. Akkor azt mondtam a díszlettervezőnek, legyen minden „négy negyedben”. A Turandot zenéje viszont csupa hullámzás, hegy-völgy, szikla. Én innen indulok, aztán persze jön az, hogy mi a sztori, kik a szereplők. Gyerekkoromban úgy hallgattam operát, hogy fogalmam sem volt, miről szól, mindig elképzeltem valamit – és később rendre kiderült, hogy valóban arról szól. Nekem a zene azonnal inspirálja a látványt – a Don Giovanni hallatán az a kozmikus kristályszerkezet ugrik be, amelyet azután megpróbáltam megmutatni (más kérdés, hogy hogyan sikerült kivitelezni…).
Szerintem az eddigiekből még nem rajzolódik ki egy meghatározható stílusom, bár vannak, akik már felismerhetőnek tartanak. Próbálok abból kiindulni, hogy minden darab más. A legfrissebb élmény a Nabucco. Ebben a kritika nem látta meg, hogy a darabot oratorikusnak rendeztem meg, nem azért, mintha nem tudnék rá mozgást rendezni, hanem mert oratorikusnak tartom: nem hús-vér emberek között zajlik, hanem történelmi tablókban. Tíz éve foglalkozom a Nabuccóval; szerintem két jelenet kivételével nem lehet „eljátszani” – ha megpróbáljuk, az nevetségessé válik. Ez egy elemelt misztériumjáték, ami szimbólumokkal dolgozik. A szegedi Nabuccóval kapcsolatban egy kritikus kifogásolta, hogy nem jelenítem meg a két nagy nép, a zsidók és az asszírok szembenállását. Először azt hittem, igaza van, tényleg sosem csapnak össze a színpadon; aztán rájöttem, hogy a partitúrában sem „csapnak össze” soha – vagyis itt is a zenéből indultam ki. Ellentétben például A szicíliai vecsernyével, ahol a két szemben álló fél kórusa egyszerre szólal meg, a Nabuccóban soha. A konfliktus zeneileg nem történik meg, tehát a színen sem látunk két harcoló félt, hanem egy szenvedő népet.
– Mint minden művészi élménynek, így az opera-előadásénak a létrejötte is soktényezős: a rendezőnek lehet egy teljesen érvényes, logikus, koherens olvasata, de ha a közönségnek (beleértve a kritikust is) „nem jön át”, akkor nem jött létre. Amiből persze nem következik, hogy a mindenkori közönség tájékozottsági, érzékenységi, műveltségi szintjéhez kellene szabni a rendezést, hiszen akkor a közönség sosem lesz tájékozottabb, érzékenyebb, műveltebb.
– Lehet, hogy én fogalmaztam bonyolultan a rendezésemben, kevesebb szimbólummal kellett volna dolgoznom például. A Nabucco szerintem egy világtörténelmi korszakváltást ábrázol – olyat, amiben ma is élünk. A közönségtől nem várom el, hogy az én olvasatomat teljes egészében értse, csak annyit, hogy itt valami kozmikusról van szó. De a kritikusnak, azt hiszem, ismernie kellene azokat a szimbólumokat, amelyek ezt az átfogó korszakváltást jelzik. Szerintem a kritika egyik feladata, hogy orientálja a közönséget. Legyen szubjektív, szedjen szét engem – de legyen tájékozott. Úgy érzem egyébként, hogy a közönség túlnyomórészt szereti és érti a rendezéseimet; csak az a plusz hiányzik, amit a kritikának kellene ehhez a megértéshez hozzáadnia.
– Milyen az itthoni operaközönség?
– Háromfelé kell választani a közönséget. Az újra megnyílt Erkelben vezényelve megint azzal szembesültem, hogy az emberek nagyon szeretik az operát, a tizenegy éves kisfiútól a koreai diáklányon át a hetvenéves nyugdíjasig. Megigézve nézték az előadásokat – s ez a látvány a hivatásunk csúcsa. Az Operaház részben társadalmi találkozóhely, ami persze nem baj. A közönségnek egyébként Katharina Wagner Lohengrinje óta van véleménye, és ki is fejezi.
– Kár, hogy ezt a véleményt csak az úgynevezett „modern” előadásokkal kapcsolatban fejezi ki (számomra ugyan maga a szó is nevetséges) – a sok „hagyományos”, ámde unalmas előadásból sosincs botrány. Néhány évvel ezelőtt elindult egy nyitás az érdekes, gondolkodtató, újszerű felé – aztán sokat léptünk vissza, most újra a konzervatív dívik. Így aztán az sem csoda, hogy a kortárs operáért sem dörömbölnek az ajtón, miközben a fél Budapestnyi Amszterdam kétezer-ötszáz férőhelyes operaházát kilencszer töltötték zsúfolásig – és nem a turisták! – Berg Lulujáért.
– A progresszív-konzervatív skálán valóban inkább a konzervatív felé helyezkedik el a magyar közönség, de ha tehetséggel, erővel, meggyőződéssel tálalja a rendező az úgynevezett „modernet”, azt is elfogadja. Azt mondhatnám, az esztétikumra vágyik, azt nem szereti, ami csúnya. Persze hogy mi a csúnya, és mi a szép…
– Mindenesetre te szeretnéd újra népszerűvé/bbé tenni az operát, mégpedig sajátos módon: azt mondtad, írjanak olyan operát, ami népszerű, mint a musical, de nem nélkülözi az opera komolyságát… Vagyis modern népoperát szeretnél látni. Ez tényleg „elhatározás kérdése” lenne, ahogy mondtad?
– Elhatározás kérdése is. És főképp tehetségé. Mozart vagy Verdi korában az opera nem rétegműfaj volt – a péklegény is fütyörészte az operarészleteket, vagyis az opera a legjobb értelemben volt népszerű. Igényes volt, sokaknak az életébe vitt művészetet. Valahol a századforduló tájékán ez a műfaj kettéhasadt, és lett belőle a modern opera és a musical. Én szakmailag nem látom, hogy ezt a két szálat mért ne lehetne újra összetekerni.
– Mitől opera az opera, és musical a musical? Szakmailag, nem történetileg.

Kesselyák Gergely. Schiller Kata felvétele

Kesselyák Gergely. Schiller Kata felvétele

– A Miskolci Operafesztivál Művészeti Kiáltványában hét pontban igyekeztem megfogalmazni a modern népopera ismérveit, ez a honlapon megtalálható. Csak röviden: egyrészt az emberi hang a maga különleges minőségével művészi tartalom kifejezésére képes. A zene továbbá megfelelő szintű szerkesztettséggel, kompozíciós építkezéssel rendelkezik, a dramaturgiát jól használja. A mai kor stílusjegyeit, hangszereit és kifejezőeszközeit bátran bevonja – és így tovább.
– Jó és népszerű új operák megszületését szorgalmazod, de úgy tűnik, a vezénylésben, rendezésben a kortárs nemigen kísértett meg eddig.
– Érdekes, hogy ez a kép alakult ki rólam, pedig nem így van. Az Operaházban két kortárs operát mutattam be, én vezényeltem Selmeczi György szerzői estjét, most készülök Dubrovayéra, Bozay két nagy oratóriumának ősbemutatóját én vezényeltem, Madarász Iván két fuvolaversenyét lemezre vettük. Talán mivel nem dirigáltam Kurtágot, Ligetit, Eötvöst, ezért nem vagyok a képben kortárs művek karmestereként. Az ember a pályája elején azt vezényli, amire felkérik. Mindenesetre bármilyen kortárs művel megkínáltak, mindig a felfedezés örömével vezényeltem, még ha esetleg nem lett is a kedvenc darabom. Egy érdekes mellékszálon is kapcsolódtam a kortárs zenéhez: sok amerikai kortárs zenét itt vettünk lemezre a győri zenekarral (mert itt olcsóbb volt a szerzőknek). Mindenesetre úgy gondolom, hogy a kortárs művészetnek vannak nagyon erős bástyái, és megvan a maga erős rétegközönsége. Ugyanígy a musicalnek is. Az a szegmens, amit én jobb híján modern népoperának hívok, hiányzik. Hagyjuk, hogy a zene iránti általános, hatalmas igény nyolcvan százalékát a könnyűzene csapolja le, pedig nem kellene. Gershwin, Bernstein, Weill népoperákat írtak.
– Ez a múlt. Mai példa?
– A mostani operafesztiválon megszólaló Ribnyikov-opera, a Juno és Avosz szintén az. Korngold is az lehetne. A hatalmas szerzői jogok nagy gátjai a mai népoperák előadásának.
– Ha volna rá lehetőséged, pénzed, pozíciód, mit változtatnál, mire törekednél a mai operaéletben vagy akár általában a zenei életben?
– A kelet-európai gondolkodás már elfogadta azt, hogy a benzin, az étterem, a hamburger sokba kerül, de azt még nem, hogy a kultúra is pénzbe kerül. Tehát a mindenkori politikai-kulturális vezetésnek vagy bele kellene kezdenie egy hosszas, alapos, óriási agymosásba, hogy elfogadtassa, hogy a kultúra is pénzbe kerül, vagy széttárni a karját, és azt mondani, hogy Kelet-Európában arra szocializálódtunk, hogy a magas kultúra alanyi jogon jár. Én persze jónak tartanám, ha alanyi jogon járhatna.
Egy kultúrkormányzatnak nem a széles közönség igényeinek kielégítése a feladata, hanem hogy magasabb igényeket generáljon. Vagyis nem kiszolgálni kell, hanem nevelni. Nekem nagyon rokonszenves volt az, amikor a német kormányzat készíttetett egy fölmérést, amiből kiderült, hogy egy átlagos német gyerek évente, mondjuk, 1,1 operát lát. Majd kormányzati célként kitűzték, hogy lásson évente 1,4 operát. Ehhez ennyivel több előadásra, marketingre, előadóra stb. van szükség, ezt pedig biztosítjuk. Vagyis ha tehetném, egyrészt államilag támogatnám a kínálatot, másrészt támogatnék egy olyan kampányt, amely a keresletet, az igényt is gerjeszti.

Facebook Comments