Mi másról is szólna a színészlét, mint arról, hogy Yorick koponyáját megtöltsük tartalommal?

Ismerjük egymást régóta; Aba Marosvásárhelyen színész, rendező, egyetemi oktató. Gondosan felépítem előre a pályája kronológiáját, de ez aztán borul: pontosan visszafele haladunk az időben, hiszen megkerülhetetlen az a lavina, ami több mint másfél éve Székely Csaba két Bánya-darabjával elindult. Aba egyik mesterét, Lohinszky Lorándot még jelen időben említi, mire ezt a beszélgetést leírom, már elhunyt.

– Az első, robbanásszerű siker, a Bányavirág után sokan tekintették igazi nagy mércének a következő részt, a Bányavakságot. Azt hiszem, megugrottátok. Hányadik fesztiválon van jelen idén a Bányavakság? Volt-e érzékelhető különbség a közönség reakcióiban?
– Ősszel kezdtük Nagyáradon, az IFESZT-en (Interetnikai Színházi Fesztivál), voltunk Szebenben (Szebeni Nemzetközi Fesztivál), a Tháliában, a POSZT-on és az idén Kisvárdán. A szebeni fesztivál volt számunkra a legizgalmasabb, mert legfeljebb a közönség egy százaléka lehetett magyar. Román felirattal játszottuk, és kértem is a színészeket, lassítsanak, hogy a fordítás ne maradjon le, hiszen a szöveget a nézők nagy része folyamatosan olvassa. Ez nagy kihívás, mert fenn kell tartani játék közben ugyanazt az intenzitást, erőt. Érezhető is ilyenkor, hogy egy-egy jól elhelyezett replika, poén után eltelik pár másodperc, mire jön a nevetés. Onnan tudom, hogy a közönségből maximum öt-tíz ember érthetett magyarul, mert körülbelül annyian nevettek hamarabb.
– A román-magyar kapcsolatot egyszerre poénosan és metszőn, több meglepetéssel, csavarral villantja fel a darab. A román rendőr megértőnek, sármosnak, hódítónak mutatkozik, közben pedig félrevezeti a szereplőket – akiknek szintén bőven akad erkölcsbe és törvénybe ütköző ügyük. Nem féltetek attól, hogy akár a magyar, akár a román közönség érzékenységét sértheti az előadás?
– Érdekes módon éppen a POSZT-on vették másképp a rendőr román-magyar hibrid nyelvű szövegét, de az is inkább a szavak megértésén múlott. Amikor még csak beszélgettünk a darabról a színészekkel, volt egy kis aggodalom, hogy a nacionalista erdélyi közösség majd felszisszen. De nem érkezett semmi ilyen visszajelzés. Azt gondolom, ha őszintén beszélünk a témáról, akkor ettől nem kell tartani. Számomra nagyon ismerős ez a közeg: Brassóban nőttem fel, ezt a két, egymásnak feszülő mentalitást jól ismerem, az állandó vitát azon, hogy ki van itthon, és ki a jöttment. Elég pontosan látom a hangsúlyokat, és lehet ezt olyan őszinteséggel kezelni, hogy ne okozzon feszültséget.
– Amikor annak idején az első darabot, a Bányavirágot választottad, az egy fiatal, mester szakos hallgató munkája volt. Hogyan jutott el hozzád, és miért éppen ezt akartad megrendezni?
– A Teatrul 74 projekt a mi független kezdeményezésünkkel, a Yorick Stúdióval együtt a marosvásárhelyi Mészárosok bástyájában „lakik”: ők felül, mi pedig lent. Ők három színművészeti egyetemet – a szebenit, a kolozsvárit és a marosvásárhelyit – vontak be egy EU-s projektbe, ami arról szól, hogy miképpen helyezkednek majd el a munkaügyi piacon a színház szakos növendékek. Ebben részt vettek drámaíró mester szakos hallgatók is. A téma klasszikusok újraértelmezése volt; az első szakasz októberben zajlott, a második pedig következő márciusban, és én akkor kaptam kézhez ezt a Csehov-újraértelmezésként írt szöveget. Székely Csaba munkája mellbe vágott. Mint mondtam, brassói vagyok, de tizenhárom éves koromban az apám épített egy házat Köpecen, és öt évig ott éltünk. Bányavidék, jól ismerem a körülményeket, a reménytelenséget.
– Mennyire voltak közeliek a számodra a szereplők?
– Ráismertem a helyzetekre, az emberekre, mindenre. Szinte ugyanezek a szereplők sétálgattak ott az utcákon. Most is elfog a keserűség, hogy úristen, megállt a világ, megállt az idő. Amikor bezárták a bányát, rengeteg ember munka nélkül maradt.

Sebestyén Aba. Móricz Simon felvétele

– A ciklus harmadik része a Bányavíz. Eldöntötted, hogy megrendezed a teljes trilógiát?
– Nem döntöttem el. Még gondolkodom. Keresem a kulcsot hozzá. Amikor a második részt, a Bányavakságot elolvastam, arra gondoltam, ismerem azt a fajta urbánus attitűdöt, ami itt megjelenik, főként a városban élő lány és a rendőr figurájában. A városi énemnek van rengeteg köze ehhez az acsarkodós hangulathoz. Sajnos Erdélyben is egyre inkább érezhető ez a széthúzás, és ez elszomorít – nem tartom egészségesnek.
– Nagyon leegyszerűsítve és sarkosan: korrupt polgármester, férjgyilkos öregedő nő, sutyerák rendőr, talán narkós, talán prosti lány és vérnősző szélsőséges. Volt olyan szereplő, amelyik ítélkezésre késztetett?
– Nem. Úgy gondolom, mindegyik szeretni való, a maga kicsinyességével, bűneivel együtt. Ez kegyetlen. Ez volt az első érzésem, és ezt is írtam meg Csabának, miután elolvastam a darabot. Kegyetlen, magunkkal szemben is az. Úgy éreztem, ebben élünk, csak éppen a szövegben mindez némileg sarkítottan jelenik meg. Talán ez is lett az egyik erénye az előadásnak, hogy sikerült úgy megszólaltatni az öt szereplőt, hogy egyszerre szánom és szeretem őket, és sajnálom is, hogy idáig jutottunk. Végig ezzel az érzéssel rendeztem az előadást.
– Az utóbbi másfél évben főként mint rendező élsz a köztudatban. Pedig a színészi pályád nagyon erősen, több díjjal indult, és azóta is sikeresen alakul. Miért kezdtél el rendezni?
– Elégedetlenségből. És szakmai kíváncsiságból. Mindig is érdekelt a rendezés, már elsőéves színisként is én szerkesztettem össze az egyik mozgásimprovizáció-vizsgánkat. A tanárom, Kovács Levente is biztatott, végül felvételiztem, és 2008-ban végeztem a rendező szakon, ahol többek közt Székely Gábortól, Bocsárdi Lászlótól, Kerényi Miklós Gábortól, Kovács Leventétől és Anca Bradutól tanultam rendezést.
– Maradjunk kicsit a színészetnél: ’96-ban végeztél mint színész, egy évre rá már Nívó-díjat kaptál a szatmárnémeti Szentgyörgyi Albert Társaságtól és Pályakezdő-díjat a brassói Kortárs Dráma Fesztiválon, majd 1998-ban UNITER-díjat (a Romániai Színházi Szövetség díját), ami a romániai szakmában a legnagyobb elismerés, különösen, ha magyar színészről van szó. Nagyobb szellemi kalandra vágytál?
– Igen. Pedig szerencsésnek mondhatom magam, hogy annak ellenére, hogy Szatmárra szerződtem, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban Kovács Levente és Farkas Ibolya engem szemelt ki Nádas Péter Találkozásának Fiatalember-szerepére. Ezért a munkáért kaptam a legjobb pályakezdőnek járó UNITER-díjat. Abban az időszakban egyszerre dolgoztam Marosvásárhelyen és Szatmáron. Szatmáron Pinczés István rendezte a János vitézt, amiben nekem egy kis szerepem volt – kitaláltam, hogy én vagyok a falu bolondja, Pinczésnek megtetszett, és elhívott Debrecenbe az 1998/99-es évadra, ahol rögtön két főszerepet kaptam: Bohumil Hrabal Szigorúan ellenőrzött vonatok című regényéből készült színpadi adaptációban Milošt Pinczés rendezésében és a címszerepet Parászka Miklós Csongor és Tündéjében. Nagyon jó munkák voltak. A következő évadban mégis visszamentem Szatmárra.
– Azt hittem akkor, hogy Magyarországon maradsz.
– Eszembe sem jutott végképp elszerződni Magyarországra, és azt hiszem, ez jó megérzés volt, hiszen a következő évadban játszhattam el Szatmáron az Amadeust Kövesdy rendezésében, ami szintén egy fontos állomás a pályámon. Majd rá két évre csörgött a telefon, Béres András tanár úr hívott egyszerre az egyetemre tanítani és a színházba is, ahol egyből szép feladatokat kaptam. Eljátszhattam Rică Venturiano szerepét Caragiale Béres Attila rendezte Zűrzavaros éjszakájában, Leliót Marivaux Két nő közt című darabjában Alexandre Colpacci rendezésében, majd Bodó Viktor Boldogtalanokjában Dr. Beck Gyulát, ami újra UNITER-jelölést hozott. Közben az egyetemen tanítva rájöttem, hogy maga a tanítás, a diákokkal való munka is nagyon jó rendezőiskola.
– Majd 2004-ben megalapítottad független műhelyként a Yorick Stúdiót. Kerested a következő szellemi kihívást?
– Kellett egyfajta szakmai műhely, ahol az ember bátran kísérletezhet színészként és rendezőként.
– A bukás lehetőségével?
– Igen, a bukás lehetőségével vagy kockázatával. Besétáltam a Polgármesteri Hivatalba Marosvásárhelyen Csegzi Sándor akkori alpolgármesterhez, és mondtam, hogy van egy egyesületem, egy maroknyi csapatom, és szeretnék független kortárs színházi műhelyt létrehozni, adjanak nekem helyet. Elég meggyőző lehettem, mert hamarosan megkaptam a már említett helyszínt a Mészárosok bástyájában, a várban.
– Mi volt az a másfajta színházi nyelv vagy lehetőség, amit kerestél?
– A keresés, a kísérletezés önmagában izgalmas állapot, és mindenképp több annál, mint hogy bemegyek a színházba, megnézem a próbatáblát, és aztán azt játszom, amit rám osztottak, vagy ha nem osztottak rám semmit, hazamegyek.
– A kezedbe akartad venni az irányítást?
– Nem tudom. De mégis: igen, tulajdonképpen így van. Kövesdy István volt az első, aki a Yorickban rendezett: a Nasztaszja Filippovnát, 2005-ben. Egy évre rá végzett Bányai Kelemen Barniék évfolyama, akiket tanítottam – nagyon büszke is vagyok rájuk -, és rögtön volt kikkel játszani a Yorickban.
– Te adtad a stúdió nevét?
– Igen. Még amikor államvizsgáztam a színin, egyéni műsort kellett készítenünk év végére. Illyés Kingával akkor Shakespeare nagyon gazdag bohócfiguráiból válogattunk össze egy estre valót – darabból, szonettből vegyesen. Mindezt Yorick szemüvegén keresztül. Akkor arra gondoltam, Yorick milyen jelentős figura, pedig csak mint üres koponya jelenik meg a darabban. És hát mi másról is szólna a színészlét, mint arról, hogy Yorick koponyáját megtöltsük tartalommal? Erre gondoltam a névadáskor.
– Hogyan tud működni a Yorick független léte ebben a pillanatban?
– A független lét nagyon izgalmas, de ugyanakkor nagyon bizonytalan is több szempontból is. Jómagam és a Yorickban dolgozó kollégák nagy része is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház alkalmazottai vagyunk, tehát szerződésünk szerint az az első, de az utóbbi években mégiscsak a Yorick volt az a szakmai sziget, ahová jó volt félrevonulni és bátran kísérletezni. Amíg függetlenként pályázok és pénzt nyerek, és abból létrehozok egy előadást, amiben szabad idejükben játszanak a színészek, és fejlesztik a képességeiket, nem pedig kabaréval hakniznak, vagy lakodalomban konferálnak, addig ez mindenki számára a lehető legjobb helyzet. Egyébként pedig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Művészeti Egyetem egyre fontosabb partnerünk, az előadások létrehozásában és életben tartásában is.
– Volt színészetben előképed? Valaki, akit követtél, akire feltétlenül hallgattál?
– Sokat tanultam Szatmáron Czintos Józseftől, Ács Ali bácsitól, Parászka Miklóstól. Nagyon szerettem figyelni, ahogy Czini beleveti magát a próbákba, a szerepbe, ahogy a folyamat alatt eljut A-tól Z-ig. Bocsárdi sepsiszentgyörgyi csapatát is csodálattal figyeltem. A kilencvenes évek elején, még függetlenként csinálták az Übü királyt: élvezettel néztem, ahogy Szakács László és Pálffy Tibor dolgozik. A Vidnyánszky-előadások színészeit is figyeltem akkoriban. Évről évre mindig valami izgalmas előadással jelentek meg Kisvárdán, hiszen csak ott találkozhattunk. És ezekben az években, ’92-ben rendezte Tompa Gábor A kopasz énekesnőt, amit vagy ötször láttam öt különböző helyszínen, fesztiválokon. Nagy példaképem Lohinszky Loránd, aki osztályvezető tanárom, mesterem volt, és akinek a személyisége meghatározta a pályámat. Mind a mai napig fontos számomra, hogy mit gondol egy-egy munkámról, legyen az színészi alakítás vagy rendezés. Hihetetlen bohóc. Ő mondta: amikor felmész a színpadra, a csörgősipka mindig legyen a fejeden (ez is kötődik a Yorick névhez). Játék az egész – persze halálosan komoly játék. De játék. Ha ennek szellemében dolgozol, akkor elő tudod hívni és meg tudod őrizni azt a lazaságot és kíváncsiságot, ami elengedhetetlen a színészi munkához. Hunyadi László, aki hihetetlenül erős színész volt, és a fiatal, frissen végzett Hatházi András volt még tanárom. Szerencsésnek tartom magam, hogy három különböző generációhoz tartozó markáns személyiséggel kerültem kapcsolatba. Sokat tanultam még, és sokat köszönhetek Kovács Leventének, Szélyes Ferencnek, Farkas Ibolyának és Balázs Évának.
– Mennyire fő vonal a pályádon most a tanítás? Vagy csinálja az ember a dolgát, és mellette természetszerűleg és ebből fakadóan tanít?
– A kettő kiegészíti egymást. Az ember folyamatosan tanul. Én is tanulok a diákjaimtól. Nem tudom a tutit, és ezért sebezhető vagyok.
– Nyilvánvaló, hogy egy aktív színész különösen érzékenyen közelít a teljes próbafolyamathoz, amikor rendez. Te hogyan használod ilyenkor a színészi tapasztalatod?
– Mindig a másik hiányzik: amikor rendezek, szívesen játszanék is, és fordítva. De a kettő egyszerre eddig talán csak Chaplinnek jött igazán össze. Persze a rendezésben megvan az a lehetőség, hogy mindegyik szerepet a magaménak tudhatom. Ez csodálatos dolog, de tudni kell úgy élni ezzel az adottsággal és tapasztalattal, hogy közben nem erőltetem rá az adott színészre a habitusomat, hiszen belőle kell megszólalnia, hogy személyessé váljon. Ez nagyon fontos.