Olyan ez a délután, mint egy kakaós csiga: a legtocsogósabb a közepe.

„Mi történt a magyar színházzal?” – teszi fel a kérdést a berlini Heinrich-Böll Alapítvány, vasárnapi konferenciájának apropójaként. A rendezvény három panelbeszélgetése a felhívás szerint különböző történelmi, kulturális, politikai és társadalmi aspektusokból igyekszik megközelíteni az ügyet, a Magyarországon zajló színházi események kapcsán nyilvános vitát indítva. Egyszerre komikus és elszomorító, hogy a német fővárosban ül le egy asztalhoz többek közt Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, Schilling Árpád, a Krétakör művészeti vezetője, valamint Szabó György, a Trafó menedzser-igazgatója.
Olyan ez a délután, mint egy kakaós csiga: a legtocsogósabb a közepe. „Milyen színházra van szüksége a népnek?” – a második blokk fent említett főszereplői e kérdést (lennének) hivatottak körüljárni. A németek évek óta rendkívüli érzékenységgel és odafigyeléssel reagálnak a Magyarországot övező társadalmi, kulturális, politikai problémákra, ám meglátásom szerint a vitafórumot erről az oldalról valamiféle „nyugati udvariasság” is jellemzi. Bár a moderátor a diskurzus elején magabiztosan kéri meg harmadjára is Vidnyánszkyt, fejtse ki bővebben színházesztétikájának alapértékeit, a beszélgetés hivatalos vezérfonala az idő teltével Szabó György nyugodt, egyetértésre törekvő mondatait és Schilling ütőképes vitakezdeményeit leszámítva vékonyodik. Tulajdonképpen nehéz is húsba vágni, mikor fontos, aktuális és egyszerű kérdésekre sem kap választ az ember – főleg, ha itthon sem sikerül a témakörben értelmes és célravezető kommunikációt kezdeményezni, kézzelfogható eredményekre, konszenzusra jutni. De ne rohanjunk ennyire előre.
A beszélgetés kezdetén Vidnyánszky röviden összefoglalja a már jól ismert alapfogalmakat: istenhit, hazaszeretet, keresztény értékek. A hitehagyottságot tartja az egyik legfőbb társadalmi problémának, mint mondja, „hiszek abban, hogy a hit által föl lehet szabadulni”.

vidny_szab_schill_gulyasSchilling Árpád a Krétakör 2008-ban gyökeresen átalakult formájának kapcsán a jelen idejű kérdés- és problémafelvetések fontosságát emeli ki: darabkeresés helyett az aktuális ügyek köré szerveződött színházi események létrehozásában határozza meg az irányt: „A ‘feladat’ szó helyett szívesebben használom a ‘lehetőség’ kifejezést”, többek közt a kultúra hozzáférhetővé tételét tűzve ki célul. A színház műfaja lehetőséget biztosít a fontos társadalmi és egyéb felmerülő kérdések tematizálására, átgondolására, feldolgozására, a befogadó/néző bevonódásával, aktív részvételével. A színházi nevelés fogalma bizonyos értelemben esztétikai krédó, „ez a társadalom nem tapasztalta meg a részvételt, azt, hogy maga aktívan lehet részese a saját élete alakításának, hogy a részvételi technikákon keresztül – amelyek nem csak a színházra vonatkoznak – olyan demokratikus formákat, gyakorlatokat végezzen, amelyeken keresztül nagyon egyszerűen képesek lehetnek egymás mellett élni az emberek, nem egymásra vetítve az elképzeléseiket.” Véleménye szerint ez a legfőbb kérdés ma a magyar társadalomban: „miképpen lehetne egymás mellett élni úgy, hogy értelmesen kezeljük a kommunikációt, képesek vagyunk szembenézni a múlttal és adott esetben nem erősítjük a hatalmi pozíciókat?”
Szabó György elmondása szerint a Trafónak „egyfajta népnevelés, a dialógus kialakítása volt fontos”. Mivel a kortárs művészet mindig hátrányban van, ennek javítására, a párbeszédre és a szocializálásra kell fókuszálni. A gazdasági válsággal együtt egyre több társadalmi témát boncolgató előadás jött létre, az intézmény igyekezett külföldi alkotók (pl. Rimini Protokoll) meghívásával nyitni, ám szomorú tapasztalataik szerint e társulatok nem tudták a magyar nézőket mobilizálni, pedig a traumák feldolgozásában nagyon fontos segítséget tudnának nyújtani. A mostani helyzet rendkívül sok sebet ejtett a társadalmon, emiatt számos dolgot kéne megbeszélni – „ez lenne az egyetlen út, hogy ebből a helyzetből kilábaljunk, mert nincs jó hangulat a köreinkben”.
Vidnyánszky elfogadja, hogy „nyilván sokan rosszul érzik most magukat, de azt is el kell fogadni, hogy nagyon sokan meg végre föllélegeznek. Azok a változások, amelyek elindultak Magyarországon, nagyon sokak akarata mentén történnek. Itt hetven éven keresztül balliberális kultúraszervezés folyt és most valami másnak is tere van. Én ennek rettenetesen örülök.”
Schilling szerint „annak a generációnak, amelyik a rendszerváltás után nőtt föl, tulajdonképpen már önmagában ez a polemizálás is unalmas. Nevetséges és borzasztó. Ha arról beszélünk, hogy vannak Magyarországon az ‘ilyenek’ meg az ‘olyanok’, egyszer az egyik boldog, másszor a másik, ezt rendkívül lesújtó társadalomképnek látom, nem szeretnék ebben élni, bár természetesen muszáj.” Fontos hozzátennie, hogy ez nem csak pár éve van így – „az én köreimnek nem 2010 óta van rosszkedve, hanem alapvetően. Olyan dolgokról beszélünk, amelyektől görcsbe rándul az ember gyomra. Az is egyfajta szörnyű képlet, hogy el kell jönni Berlinbe ahhoz, hogy emberek egymás mellett ülve a szakmájukról beszélgessenek. Alapvetően létezhetne ilyen társadalom, ebben viszont az értelmiségnek és a színházcsinálóknak nagyon nagy szerepe van.” A Gulyás Márton által rendezett Korrupció c. előadás kapcsán kiemeli, hogy „a rendszerváltás óta nem sikerült az emberek számára elviselhető, élhető világot létrehozni és ez többek között azoknak a pártoknak is a bűne, amelyek tulajdonképpen elfoglalták az államot.” A kettéosztottságot veszélyes és rendkívül lesújtó állapotnak látja.
l_simonVidnyánszky – bár sokféle színházat elfogad és aláírja létjogosultságukat -, úgy gondolja, bizonyos témák hosszú ideig tabunak, megvetettnek számítottak. Bizonyos témákat talán jobb nem is érinteni, „mert aztán az ember kap hideget-meleget.” Vannak fogalmak, „amelyek fölényeskedő gesztusok kapcsán jelennek meg. Ez a hazaszeretet, a hűség, az önfeláldozás.” Újfent hangsúlyozza, a társadalom szignifikáns problémája a hitevesztettség. „A művészetünkben egy elképesztő torz kép van ’56-ról. Trianon témája, ahogy a Tanácsköztársaságé is, a mai napig nincs feldolgozva. És a nemzeti mivoltunk Európához. – Ezek mind nagyon nagy kérdések, amelyek kapcsán száz előadást, ezer előadást kéne csinálni.” A sokféle állásponttal nincs gond, csak fel kéne tenni ilyen kérdéseket.
Szabó György szerint egyszerűen jó színházat kell csinálni. A profit vezérelte folyamatoktól az emberek gyengének érzik magukat, ilyenkor pedig elkezdik a közöset keresni. „Egy táptalajt, egy olyan alapot, amelyről el tudnak rugaszkodni.” A konzervatív és kritikai műveket egyaránt fontosnak tartja, és leginkább a közös nevező megtalálását: így lehet előrelépni. A mostanában kialakult „szembenállási divatból le kell építeni, mert magunkat égetjük el”. „Mindenki vágyik valamilyen jövőképre, amibe bele lehet kapaszkodni.” Ebben a Nemzetinek és a függetleneknek egyaránt szerepe van. A színházi értelmiség köreiben kialakult harc a legalapvetőbb probléma, amelybe belefárad a közönség és a kommersz világ felé menekül.
Vidnyánszky örül annak, hogy itt van, bár nagyon sokáig vacillált, hogy eljöjjön-e, pont amiatt, amiket Schilling Árpád mond. Tisztázni kell, hogy a Nemzeti Színházat régen nem a metró miatt rombolták le, erről fontos dialógust kezdeményezni, mivel a múlt hemzseg a hazugságoktól. Itt megkímélném az olvasót a régi Nemzeti lebontását övező sokperces monológtól, melyben Major Tamás – 1986-ban halt meg – és Gobbi Hilda – ő pedig ’88-ban – bűnrészességéről esik szó: Vidnyánszky szerint e történetek tele vannak kibeszéletlen sérelmekkel és fájdalmakkal, és amíg ezekről nem kommunikálunk, eláshatjuk magunkat. Felháborítónak tartja, hogy bizonyos tények nincsenek benne a köztudatban.
Elérkeztünk ahhoz a szakaszhoz, amely miatt fontosnak tartottam részletesen rögzíteni a panelbeszélgetés eddigi elemeit. Talán nem szorul sok magyarázatra. Az eddigiekből kiderül, hogy amíg Szabó György – szelíden – és Schilling Árpád – vehemensebben – releváns fogalmakra építő, konzekvens, érthető párbeszédet folytat(ná)nak, Vidnyánszky kizárólag a konzervatív értékrend (amely nem vitaalap, hiszen nem kötünk bele az ember ízlésébe) hirdetésével van elfoglalva. A Trianonba való „közkedvelt kapaszkodás” teljes mértékben megfoghatatlan, hiszen arról nem esik szó érvekkel alátámasztva, milyen módon kellene róla diskurzust kezdeményezni. A kicsivel a rendszerváltás előtt született generáció tagjaként engedtessék meg ennyi személyesség: Schilling Árpád fentebb idézett soraival teljesen egyetértek. Emellett mélységesen lesújtó, hogy egy 2013-ban megrendezett színházi konferencia egyik alapszálát olyan eseményekről, „traumákról” szóló mondatok képzik, mint pl. a régi Nemzeti majd’ ötven évvel ezelőtti felrobbantása.
boell1Szabó elegánsan megjegyzi, hogy szerinte „a dialógust azoknak kell kezdeményezni, akik pozícióban vannak.” Bármelyik kormányról van szó, egy művészeti vezetőnek kell meghatározó lépéseket tenni – ő ezt hiányolja az egész szakmában. A Műcsarnok és a Ludwig Múzeum is nehéz helyzetbe került, senki nem védi meg a kortárs művészeteket közvetítő intézményeket.
Schilling szerint szakmai alapon minden színháznak létjogosultsága: „nem látok abban semmi kivetnivalót, ha valaki a vallásról, a hitről, a nemzetről beszél. Nem azért váltak ezek a fogalmak a kritika tárgyává, mert önmagukban tartják őket bizonyos szakmai szakemberek nevetségesnek, hanem a megvalósulás módja miatt adott esetben.” Az a jó, ha a színházban mindenről lehet beszélni. Felveti a kérdést: miért vont meg Vidnyánszky általa is elismerve, politikai alapon a Krétakörtől támogatást? Miért kell politikai alapon döntést hozni, szemben azzal az állítással, hogy mindennek létjogosultsága van?
Vidnyánszky is abszurdnak tartja, hogy Berlinben folytatnak erről párbeszédet. Állítása szerint a szakma képviseltjeiből álló bizottság szavazta meg ellenvélemény nélkül a pénzosztás mikéntjét. Kiemeli, hogy a köztudottan nem kormánypárti Katona József, Örkény és Radnóti Színház is nagy támogatást kapott, tehát nem vádolható politikai alapú döntéssel. Ő, „ahogy a szakma nagyon-nagyon jelentős része”, úgy gondolja, hogy a Krétakör jelenlegi színvonala egyszerűen már nem olyan minőségi, mint a régi formációé.
Schilling szerint a szakmai zsűri által megítélt összeget Vidnyánszky politikai alapon csökkentette.
Vidnyánszky ezt visszautasítva ismét a bizottságra hivatkozik, szerinte más színházak jobban megérdemelték azt a támogatást.
Schilling elfogadja, ha nem tartják elég jónak, amit csinál. A kormánypárti és nem kormánypárti színházak elkülönítését, valamint a szakmai zsűri életébe való politikai beavatkozást rendkívül rossznak gondolja. „Ezen az úton csakis ezeket a rossz reflexeket fogjuk fenntartani ebben az országban”.
Vidnyánszky cáfol. „Nagyon-nagyon-nagyon elégedett volt a szakma a pénzosztással.” „Nagyon bátor dolgokat léptek meg.” Évtizedek óta kommercializálódik a színház, a támogatások átrendezése olyan dolog, amelyet senki nem mert vállalni.
Schilling szerint Vidnyánszky személyesen mondta anno, hogy döntése politikai alapú volt. Ezen túl fontosnak tartja, hogy a társadalomban igény van a valahova tartozás érzésére. „Az embereknek lehetőséget kéne adni rá, hogy képesek legyenek kifejezni, hogy mi az a fontos valami, ahova tartozni szeretnének”, és nem hatalmi szóval tudatosítva, hogy mi a megoldás. A hovatartozás kérdése ezerféle dolog lehet. Az országban tapasztalt különböző autonómiák leépítése zajlik, ezáltal maga az ügy szűnik meg. A vallás és a nemzet fogalma nem jelent problémát számára, ám nem lehet egy dolgot kinevezni fő értékké, amelyhez mindenkinek csatlakoznia kell.
Vidnyánszky úgy véli, az elmúlt évtizedek legnagyobb bűne, hogy kirekesztették azt, aki nem bizonyos elvek mentén gondolkodott, a „feltétlen igazodás vágyát” nevelték bele az emberekbe. „Az a legnagyobb feladatunk most, hogy így, amikor egy másik gondolkodás is teret kapott, ezt a görcsös igazodási vágyat oldjuk föl, mert művészgenerációkat bénít meg, a szabad akarattól fosztja meg őket. Állandóan igazodnak. Folyamatosan megfelelnek valamilyen elvárásnak.”
Schilling Stephanie Junge, a Regensburgi Színház rendezőjének közbevetésére reagálva elmondja, pont ezt szerette volna elkerülni, „hogy a végén mégiscsak áldozati szerepbe kerül minden, ami Magyarországon történik színházi szempontból és szükség van egy külső megerősítésre, hogy ‘egyébként jók vagytok és ne adjátok föl!'” Ez az alapvetően kulturális kérdés más országok számára is fontos tanulság: a régi traumák folyamatosan fönntartanak egy sebet, és ha jön egy új politikai erő, mindig úgy érzi, hogy majd ő teszi helyre végre a rendszert. „Általában ezek a sérelmi alapú helyretételek vagy kiigazítások iszonyatos kilengésekkel és pusztításokkal járnak.” A politikai pozícióval általában nem társul az a fajta kulturális és humánus belátás, amely a saját sérelmeken való túllépést és a disztingválást segíti. „Meg kellene érteni, hogy az emberek talán nem oszthatóak föl egyszerűen pártszimpátia alapján csoportokra, hogy létezhet olyan rétege is a magyar társadalomnak, amely egyetlen rendszerváltás utáni párttal sem elégedett. A komplex negatív élményt sérelmi politizálás helyett konstruktív alapon kéne kinyilvánítani – ez fontos európai kérdéskör, mivel a bizonyos problémákra adott rossz, sértett válaszok hosszú távon egyetlen társadalomnak sem tesznek jót, így a miénknek sem.
Vidnyánszky Magyarország vízfejűségét hozza föl, a vidéki színházak alultámogatottságát Budapesttel szemben. Hiába él nyolcmillió magyar vidéken, csupán 21%-át kapták eddig a teljes összegnek, 8%-ot határon túliak, a többi mind a fővárosé. Kiemelten kezeli a vidéki színházak fejlesztését, strukturálását. Fontosnak tartja még, „hogy Nyugaton ne csak azt hallják meg, amit szeretnének meghallani, mert van egy másik igazság is a történetben”.
A nézők kérdései után L. Simon László, az NKA bizottságának elnöke is bekapcsolódik, aki bár a következő pódiumbeszélgetés résztvevője, kifejti, hogy a magyar színházak politikai alapon történő támogatásának fogalma egyszerűen nem igaz. „Az emberek a saját kudarcaikat, a saját pozícióvesztésüket politikai támadásként akarják megélni, és nem mondjuk a tehetség hiányának. Nagyon sok olyan példát tudnék mondani, akik évek óta nem kapnak támogatást, mivel egyszerűen az a művészeti produktum, amellyel pályáznak, minősíthetetlen, értékelhetetlen, magyarul rossz, és – mondjuk – egy szakmai bizottság 100%-ban elutasítja, utána levelekkel bombázzák a nyilvánosságot, hogy politikai alapon nem kaptak támogatást. Ez nyilván nem igaz, csak így könnyebb elfogadni”. Hozzáteszi, ez nem csak az elmúlt években volt így, az előző kormány alatt hasonlóan működött. „Sajnos azt is tudomásul kell venni, hogy vannak olyan szellemi műhelyek, amelyek egy jelentős életszakaszban a csúcson vannak és nagyon nagy dolgokat tudnak megvalósítani.” – reflektál a Krétakör kapcsán felmerült kérdésre.
Schilling újra elmondja, a politikai érveléssel van problémája, illetve azzal, hogy erről semmilyen szakmai párbeszéd nem zajlik – ezt viszont, ahogy Szabó György is említette, csak pozícióban lévő vezetők indíthatnák el. Mivel Magyarországról nem, külföldről viszont kapnak pénzt, munkájuk mások számára mégis értelmezhető. Furcsának találná, ha régi rendezései kapcsán hívták volna meg a vitafórumra, tehát ezek szerint külföldiek számára a színházi élet fontos szereplője.
Vidnyánszky szerint azért kapott meghívást Schilling és Gulyás Márton a konferenciára, „mert külföldön nagyon is értelmezhetően politikai figurákká váltak”, és azért részesítik őket támogatásban, mert politikai rendezvényeken nyilvánulnak meg.
Gulyás szintén a politikai támogatási rendszerre reflektál, a Krétakörön kívül több társulat tartozik az „egyéb” kategóriába és esély sincs „kiemeltté” válni.
Vidnyánszky zárómondatában leszögezi, Pintér Béla ötször annyi támogatást kap, mint egykoron az általa vezetett Beregszászi Színház.

A vitát KissPál Szabolcs 2012-es rövidfilmje, a Szerelmes műföldrajz (etnozoo), valamint Ablonczy Balázs történész, a Párizsi Magyar Intézet vezetője és Ungváry Krisztián történész panelbeszélgetése előzi meg.
A Lettre folyóirat számára készített, XX. századi archív anyagokból összerakott fiktív montázs-dokumentumfilm az Állatkertben található Nagyszikla történetét járja körül, Trianont, a Horthy-korszakot és a holokausztot is érintve. A Magyarország véres történelmi pontjain lezseren áttáncoló képkockák inkább bevezetésként szolgálnak, mintsem vitaindító pontként. A videóról – melyet Vidnyánszky Attila két órával később sértőnek és hazugnak bélyegez – itt (hivatkozás: http://epa.oszk.hu/00000/00012/00070/arckep.htm) olvashatnak bővebben.
Ablonczy és Ungváry egyetértő diskurzusa a reál-, kultúr- és emlékezéspolitika mentén elemzi a magyar társadalom jelenlegi problémáit. A „görcsös beszédképtelenséget” és a „bűntelen áldozatiságot” emelik ki. A történelem Magyarországon igazoló érv a politika alátámasztására, ezért minden helyzet kiéleződik, százéves ellentétek feszülnek egymásnak, a beszédképtelenség orvosságára volna szükség. Az EU-hoz való csatlakozás nem hozta meg a várt javulást, nem váltak be az anyagi jólétet és szabadságot garantáló ígéretek, és habár a magyarok többsége uniópárti, az emberek elfáradtak. Mivel a XX. században legtöbbjüket sokszor kifosztották, a nép alapélménye, „hogyha alámerülünk és kibírjuk, még mindig olcsóbban megússzuk, mintha jár a szánk” – véli Ablonczy. Problémának látja a veszteségtudatot, a fatalista beletörődést, az emberek szerint a dolgok nélkülük történnek, nem felelősek értük. 1956 megosztó a köztudatban, az emberek az október 23-i ünnepnaphoz viszonyulnak a legnegatívabban. Egy felmérés szerint Mátyás király a legnépszerűbb magyar történelmi figura – ez pedig komoly gondokat vet fel. Mindkét történész a kettéosztottságot látja a legnagyobb problémának – gondolataikra Schilling Árpád reflektál több ízben.

Az utolsó beszélgetés a kultúrafinanszírozás témáját öleli fel, holland, lett és német művészeti intézmények vezetői, valamint L. Simon László részvételével. Véleménye szerint a támogatás Magyarországon kizárólag szakmai alapon valósul meg, a helyzetet egyáltalán nem látja rossznak, a színházi probléma túldimenzionált, „túl nagy a hisztériafaktor, a színház neuralgikus pont”. Nem érti, miért foglalkoznak ezzel a külföldiek, hiszen a magyarokat sem érdekli, pl. Svédországban kit neveztek ki igazgatónak.
Ideális esetben a csúcspontot jelentő Vidnyánszky-Schilling-Szabó-vitát kellett volna a végére hagyni, a rendezvény a második blokk után leereszt, a nézők nem reagálnak L. Simon általánosító mondataira. A többi vendég mindegyike egy Magyarországétól számos dologban eltérő nyugat-európai intézmény feje, ezért valódi párbeszéd helyett fáradt-kedves mondatok hangzanak el, mindenki mesél szépen az általa ismert kultúrafinanszírozás működtetéséről. Olyan ez, mint a cikk elején említett kakaós csiga széle: lassan, nyammogva megesszük.
Habár az esemény gerincét alkotó vitában a történészek által kivesézett, itthon is mindig problémát okozó kettéosztottság és egymás mellett elbeszélés jelent meg, fontos, hogy Berlinben sor kerülhetett a magyar színház aktuális kérdéseit taglaló konferenciára – aztán csak bízzunk fatalistán, hátha végre észbe kap valaki.

Facebook Comments