A Vajda Katalin által jegyzett Rejtő Jenő-átirat határozottan meggyőz arról, hogy a regényből kitűnő musical (is) készíthető, az előadás viszont elsősorban azt bizonyítja, hogy ez tehetséges zenei alap nélkül nem sikerülhet.

Nyári szabadtéri musical-előadáson mindig azért drukkolok, hogy a könnyed szórakoztatás (a nevettetés és gyönyörködtetés) mellett színházi élményhez is jussak. A kettő ugyanis egyáltalán nem zárja ki egymást, csak nálunk alakult ki hosszú évtizedek alatt az a rossz gyakorlat, hogy a színházi évadban igényes előadásokra kell törekedni, nyáron pedig megfelelő a laza hakniszínvonal is.
A Szabad Tér Színház és a Fogi Budapesti Bulvárszínház közös produkciója, a Piszkos Fred, a kapitány magán viseli ugyan e rossz gyakorlat jellemzőit, de nyomokban elismerésre méltó teljesítményeket és törekvéseket is tartalmaz.

piszkos_miller

Miller Zoltán

A Vajda Katalin által jegyzett Rejtő Jenő-átirat határozottan meggyőz arról, hogy a regényből kitűnő musical (is) készíthető, az előadás viszont elsősorban azt bizonyítja, hogy ez tehetséges zenei alap nélkül nem sikerülhet. Lázár Zsigmond zeneszerző inkább zeneszerkesztői munkát végzett, muzsikájában ugyanis eredeti dallamok, egyéni hangulatok, emlékezetes dalok, kettősök, tercettek vagy kórusok helyett inkább jól ismert, vagy valamire gyanúsan emlékeztető zenei frázisok csendülnek fel. Ám egy helyen a gyanúból meghökkentő bizonyosság lesz: a Herceg egyik dalába a komponista lazán beleapplikálta Kalaf imájának refrénjét a Turandotból úgy, hogy tréfás és/vagy összekacsintó, zenei, vagy (a rendezővel közösen kitalált) egyéb idézőjelet sem használt. Ez utóbbi nélkül pedig a tett csakis előre megfontolt szándékból elkövetett eltulajdonításnak minősíthető, amivel szerintem a legnagyobb baj az, hogy jelzésértékű: érthetetlen ugyanis, hogy egy zeneszerző mért nem akar maga dallamot komponálni. Eleve lemond arról, hogy sikerülhet figyelemre méltót alkotnia, és lenyúl egy világhírű ready made-et? Túldimenzionálni nem akarom eme aprócska, könnyű nyári plágiumesetet, de azt gondolom: ez a fajta igénytelenség és felületesség (és/vagy kishitűség) billenti el általában a nyári színházcsinálást az „ide jó lesz” zsánerű haknigyártás felé.
Az előadás másik, végig idegen testként működő komponense a tánckar/kórus, melyet – Kazarjan Deniel koreográfus irányításával – az Appril Projekt nevű formáció tagjai alkotnak. A tehetséges, dinamikus, fiatal csapatot néhány éve az egész ország megismerhette, amikor az egyik televíziós tehetségkutató döntőjébe bejutottak. Szerepeltetésük csak azért aggályos, mert az akrobatikában és a street dance különböző válfajaiban erős gárdában nincsenek színházi táncosok, értsd: látványosan szórják ugyan a flikflakokat és a szaltókat, de színpadi szituációkban nem tudnak viselkedni, ülni, állni, átmenni a színpadon sem sikerül nekik egyszer sem színpadszerűen. Rossz szó ezért nem érheti a táncos akrobatákat, inkább azon csodálkozik el a magamfajta ember, hogy felkérőik miért dolgoztatják őket olyan munkakörben, melyhez se képzettségük, se megszerzett szaktudásuk, se tapasztalatuk nincsen.

A díszlet (Halász G. Péter) ötletes, ügyesen és könnyedén variálható a változásokkor, a jelmezek viszont (Brekl János) inkább koncepciótlan ötletelés benyomását keltik: a szereplők egy részének öltözete egy elképzelt rejtői világ sztereotípiáihoz igazodik, a boldogság-szigeteki arisztokrácia toalettje nagyoperettek ízlésvilágára hajaz, a többször átöltöző „nép” ruházatát viszont mintha egyetlen vezérelv alakítaná: mindenki – korhoz, stílushoz nem kötődően – olyan kosztümben és frizurával jelenik meg, ami jól áll neki.
Mindezek ellenére az előadás eléri alapvető célját: két kellemes, kockázatmentes órát biztosít a laza kikapcsolódásra vágyó publikum jelentős részének. Ez szinte teljes mértékben néhány főszereplő színésznek köszönhető. Elsősorban Miller Zoltánnak, aki látható örömmel és nagy játékkedvvel alakítja Fülig Jimmyt. Őt nézve, engem nem is az érdekel, hogy milyen karakter ez a Fülig Jimmy, hanem hogy mit hoz ki belőle Miller. A tekintetben sem csalódok az énekes-színészben, hogy egyénisége diadalmaskodik a figurán: szeretetre méltó, kedves, jó embert formál a vagányból. Vele kapcsolatban csak azt sajnálom, hogy igen kevésszer fakad dalra, pedig hangban és énektudásban messze kimagaslik a mezőnyből (sőt: igényes musical-szinten egyedül ő tud énekelni).

piszkos2

Balikó Tamás és Bezerédi Zoltán / fotók: Kaiser Ottó

Egyetlen igazi méltó párja a Királynőt játszó Vándor Éva. Kis szerepe van ugyan, kevésszer jön színre, de mindegyik jelenetében könnyed tökéletességre törekszik, minden porcikájával minden pillanatban játszik (nyilván ösztönösen), mint általában a hozzá hasonló ízig-vérig színésznők. És énekelni is tud. A Piszkos Fredet alakító Bezerédi Zoltán is tud énekelni, mert jó színész, de ezúttal inkább a rutinjára támaszkodik. Mintha rá igaz volna, hogy komolyabban veszi az évad közbeni munkáit, mindenesetre a lehetőségeit itt is kihasználja, a magas labdákat pontosan lecsapja, szinte önműködően árad belőle a humor és az irónia (igaz, a cselekmény bonyodalmait néha olyan száraz szakszerűséggel tárja fel, mint hajdanán Kupa Mihály az adótörvény rejtelmeit). A második felvonás elején a Vándor Évával játszott kettősükben már-már szívet melengető intim színházi pillanatok tanúi lehetünk, ehhez hozzájárul Baráthy György ebben a jelenetben ügyes, szellemes dalszövege is. A „tisztes helytállás” díját megérdemli még György Rózsa Sándor (Herceg), Balogh Anna (Pepita Ofélia) és Harmath Imre (Szállásmester/Lakáj), az viszont őszintén elgondolkodtat, hogy mi predesztinálja Fogarassy Bernadettet Vörös Karom szerepére (mert színpadi mozgáskészség, énektudás és színészi játék biztosan nem).

A Piszkos Freddel elkezdődött tehát az idei Budapesti Nyári Fesztivál, amely augusztus 31-ig különböző helyszíneken különböző programokat kínál. A városmajori felütés különleges színházi élménnyel nem taglózott le, de (remélhetőleg) kijelölte a még elfogadható szintet, amelyet a továbbiakban csak túlszárnyalni szabad.

Vajda Katalin – Lázár Zsigmond – Baráthy György: Piszkos Fred, a kapitány

Rejtő Jenő azonos című regényéből színpadra alkalmazta: Vajda Katalin. Zene: Lázár Zsigmond. Dalszöveg: Baráthy György. Díszlet: Halász G. Péter. Jelmez: Breckl János. Koreográfia: Kazarján Deniel (Appril Projekt). Rendezőasszisztens: Kővári Szimonetta. Produkciós asszisztens: Lengyel Eleonóra. Kommunikáció: Karsai Judit. Producer: Fogarassy András, Sas Tamás. Rendező: Sas Tamás.
Szereplők: Bezerédi Zoltán, Miller Zoltán, Balikó Tamás, György Rózsa Sándor, Vándor Éva, Balogh Anna, Fogarassy Bernadett, Egri László, Fogarassy András, Boros Ádám, Horváth Gyula Antal, Harmath Imre, Bodor Géza. Tánckar: Appril Projekt.

Városmajori Szabadtéri Színpad, 2014. június 6.

Facebook Comments