Ez Ascher művészi fegyvertárának egyik legfontosabb kelléke: a sebészien okos elemzés, egyfajta szándékos, tudatos slampossággal keverve...

Az őskép: Erdély Miklós beszél Xantusék lakásán, valahol Pasaréten. Erdély egy ablak előtt ül, mögötte lombok, odalent az utcán kigyúlnak a lámpák, alkonyodik. Tamás és én ülünk az asztalnál, talán a lakás konyhájában, csillogó szemmel hallgatjuk, legalábbis Tamás szeme csillog, kiskutya, rajongó. Erdély nem egyszerűen beszél, hanem kinyilatkoztat, egy guru, egy szektavezér, ámbátor szókratikus öniróniával megáldott szektavezér, de több ő annál, Mester – őt és Dixit és Bódyt hallgatni bárhol, a Fiatal Művészek Klubjában, egy Lumumba utcai vágószobában, vagy a Gorkij fasorban, a BBS-ben, vagy a Dohány utcai lakásszínházban maga volt a tömény hetvenes évek; a listára kívánkozik még Pauer, Halász, Jovánovics, ezek a fantasztikusan beszélni tudó, hibátlanul megszerkesztett nagymonológokat bármikor könnyedén előadó alakok; talán nem véletlenül alakult ki a spontán önkifejezésnek ez a hallatlanul kifinomult kultúrája, hiszen a nyomtatott szövegek szigorúbb cenzúra alá estek, a művészetnek – és ez is illett Erdélyhez – ekkortájt keletkezett a happening-karaktere, a koncept art, az elképzelt és meg nem valósított művek bája, amelyek szellemi értéke a pillanatban vetekedett egy Rembrandt-festményével, ó, a kitépett, ázott fecnikre felfirkált ötletek örökkévalósága! – ó, Szentjóby, és ó, Baksa-Soós Jánosunk, Január Herceg graciőz szószökellései! Jól emlékszem a pillanatra, ott, az úri környéken, a pasaréti konyhában, ez is az ősképhez tartozik: hirtelen úgy éreztem, muszáj nekem is megszólalnom, jelenlétem jelezni (mint Petri mondja, a társaságban többnyire szófukar, viszont delíriumában is vakító lényeglátással fogalmazó géniusz), úgy éreztem, nekem is mondanom kell valamit, de az alapvető félénkség következtében túl harsány és oda nem illő mondat lett belőle, és a mondat nyomán – azt hiszem, Erdély szavába is vágtam a nagyobb hatás érdekében – süket csönd támadt. Erdély szinte meg sem szakította a monológját, mintha ott se volnék, Tamás egy pillanatra megnézett, beazonosított: nem a mondatra reflektált, hanem rám, pontosan érzékelte a beszédaktus öncélú voltát, hogy valaki itt most meg akart nyilvánulni a megnyilvánulás kedvéért, és hogy nem is maga a mondat az érdekes, hanem hogy ki is ez az illető; tekintetében nem volt se gúny, se lenézés – nevetséges voltam, kétségtelenül, de Ascher képes volt már akkor kultúrantropológusként nézni rám, azt hiszem, ez a képessége teszi őt nagy művésszé, ez a nyitottság, érdeklődés, fogékonyság. Tudtam, ki ő, ő is tudta, én ki vagyok, kik a testvéreim, és öntudatlanul belerakott az arcok és alakok hálózatának egyre bővülő galériájába, amelynek valóságos enciklopédistája: számon tart, elhelyez, történetiségében szemléli a hatvanas–hetvenes évektől induló kulturális, művészeti, avantgárd és nem avantgárd, ellenzéki és mainstream hullámnak valamennyi alakját, a színészekről nem is beszélve, a kezdő színészekről, a még nem színészekről és a befutott színészekről, alakok és arcok irdatlan soráról, akiket mint különböző nyári táborokban működő rendező-pedagógus, avagy diákszínházi fesztiválok zsűrijében ülő ítész, avagy simán mint rendező számon tart; folyamatosan figyeli pályájukat, rögzíti átalakulásaikat, mindig ugyanazzal a mohó, orrcimpáit kifeszítő kíváncsisággal: mondhatni, Ascher egy kis magáninternet, egy hiperhivatkozás, magán-worldwideweb, klikkeljen rá bárki egy kérdéssel, megmondja, ki kicsoda.

Ascher Tamás. Szkárossy Zsuzsa felvétele

Ascher Tamás. Szkárossy Zsuzsa felvétele

No, és ez a csalóka hozzávetőlegesség!, az utolsó utáni pillanatra halasztott megoldás (Pogány Judit mesélte, hogy a Mesél a bécsi erdő utolsó előadása előtt – a legutolsó előadás előtt! – Ascher átrendezett egy fontos jelenetet, és Pogány halálfélelemben ment ki a színpadra, és persze utána Ascher egy igen hosszú megbeszélést tartott; nézni a színészek olykor dühödt arcát Ascher virtuóz megbeszélésein, holtfáradtak, mennének haza, hát nem mindig örülnek neki, viszont ez Ascher lényegéhez tartozik, de ez nem steril perfekcionizmus, nem ám, hanem a villódzás, a lebegés megőrzésének képessége, hogy nyitva maradjanak a dolgok, hogy lehetőség maradjon az, ami a színpadon történik, ne legyen végleges, hanem igazi lehetőség maradjon, de halálosan pontos lehetőség), nos, ez Ascher művészi fegyvertárának egyik legfontosabb kelléke: a sebészien okos elemzés, egyfajta szándékos, tudatos slampossággal keverve (az, hogy hányszor elkésik próbáról is, ami főbűn lehetne, ennek az életstratégiának a része, de idekívánkozik Pier Paolo Pasolini mondata is jeligének: csak ne kellene megvalósítani, ha már olyan szépen elképzeltük őket!) – a finom sprezzatura, a hanyagság, ami az igazán előkelő udvaroncok, hercegek viselkedésének egyik előírásos jegye volt, s aztán a festészetben is elterjedt, többek közt Rubens, Van Gogh vagy Degas, Andy Warhol és fiatal barátja, Basquiat csodálatos festményvázlatain és kész képein is megfigyelhetően.

Még egy őskép: látogatás Ascher lakásán. Nem tudom, milyen ürüggyel keveredtem oda, hogy munkamegbeszélés volt-e, vagy egyszerűen ismerkedés, és elcsodálkoztam a bábuk nagy számán, mindenhol, a könyvespolcokon, az asztalokon lógtak, hevertek a legkülönfélébb bábuk és bábok, nehezen hozzáférhetővé téve a polcokon sorakozó könyveket: a vicces, a szent, a profán és az archaikus keveredett (Ascher rajzai: karikatúrák – lényeglátás és esetlegesség) – a báb végül is rögtön valami helyett áll, képvisel valamit, forma, ironikus és játékos utalás, saját élete van, pedig nem is élő, ahhoz, hogy életre keltsd, ahhoz hozzá kell adnod magadból valamit, a hangodat; a saját érzelmeiddel kell feltöltened a mozdulatlan arcukat, melyek olyan sokatmondóvá válnak értő kezekben. Gyerekszobában jártam, s ha egy ilyen komoly ember gyerek marad örökre – különben sokakat megtéveszt a gyermeki felszín, Ascherban él egy kérlelhetetlenül száraz és szigorú öregember is kisgyerekkora óta, ez készteti az öniróniára s arra, hogy ne vegye magát túl komolyan –, ha egy ilyen komoly művész képes marad a rácsodálkozásra, az nekem elég.

1 Ascher Tamás 65. születésnapjára, az egyetlen példányban készült Emlékkönyvbe írt, azóta itt-ott javított szöveg. Az Emlékkönyvet Ascher rektorságának utolsó napján, 2014. március 3-án, hétfőn, búcsúbeszéde után adta át neki az Ódry Színpadon Jákfalvi Magdolna.

 

Facebook Comments