Oroszországban pedig gyakorlatilag nincs színházi sajtó, a médiából teljesen hiányzik a színház értelmező megközelítése. A liberális gondolkodásúak maguk élvezkednek az efféle jelenségek megfigyelésében...

Pavel Rudnyev kritikus, dramaturg, 2005–2011 között a Moszkvai Mejerhold Központ művészeti vezetője, jelenleg a Moszkvai Művész Színház tanácsadója, a Moszkvai Színművészeti Egyetem (GITISZ) docense.

– Létezik-e ma orosz politikus színház?
– Mint jelenség nem létezik. Inkább egyes előadásokról beszélhetünk, amelyekben a politikai ellenállás az egyik téma. Ez tipikusan a paródia formájában jelenik meg – így inkább politikai gondolatokkal szembeni esztétikai ellenállásról beszélhetünk. Ezenkívül léteznek bizonyos politikai vagy kvázi-politikai jellegű dokumentum-előadások. Legalábbis voltak, hamarosan majd nem lesznek, mert 2014-ben gyakorlatilag ők és alkotóik voltak az elsők, akik az állami média antiliberális kritikájának célpontjává váltak. Ez a média elsősorban az állami pénzből végzett hasonló kísérletek célját kérdőjelezi meg. Az orosz színház és az orosz kultúrpolitika problémája az, hogy a színházi tevékenység kizárólag állami monopólium, tehát a nullával egyenlő annak a lehetősége, hogy létezzen egy nem kommersz jellegű magánszínház Oroszországban; emiatt a politikus színház is a szenvedélyes állami kontrolltól függ.
– Mi történt ebből a szempontból az elmúlt két évtizedben, 1991 után? Volt-e olyan pillanat az orosz színház életében, amikor a politikus színház fontosabb szerepet töltött be?
– Szerintem semmiféle folyamatról nem beszélhetünk. Osztrovszkij Erdőjének Kirill Szerebrennyikov által rendezett előadásával kezdődött el valami 2004-ben a Moszkvai Művész Színházban; ebben a két főszereplő, Gurmizsszkaja és Bulanov Alla Pugacsovának és Vlagyimir Putyinnak maszkírozva jelent meg, ami az előadás fényében úgy volt értelmezhető, hogy Oroszországba beköszöntött a nosztalgikus panoptikumkorszak, a brezsnyevi pangás és a népi bulvársanzonok érája. Még jóval az oroszországi politika „jobboldali fordulata” előtt az esztétika előrevetítette a revizionista irányt. Politikai felhangú előadások az orosz színház éledésének korszakában, 2005–2013 között születtek, amikor a színház fokozatosan visszatalált saját társadalmi jelentőségéhez, amit a gazdasági bizonytalanság korában, a kilencvenes években elveszített. A társadalmi, polgári, politikai szerepvállalás annak a következménye, hogy a színház elkezdte tudatosítani az értelmiség gondolkodására gyakorolt jelentős hatását. Éppen emiatt vált az állami sajtó kritikájának célpontjává, amely aztán ezt a kísérleti irányt lenullázta.
– Hol, milyen színházakban láthatók ma politikus előadások? A kortárs drámában, dokumentumszínházban, a nagy repertoárszínházakban fordulnak elő?
– Vannak még ilyen darabok. Talán különös, de a liberális gondolatok behatoltak a színházi valóságba, míg az antiliberálisok szinte nem. A konzervatív és centripetális, a központ fele húzó színházi erők valahogy mostanig nem kínáltak alternatívát. Jurij Ljubimov az Ördögökben a Vahtangov Színházban az orosz lázadás értelmetlen és nem kreatív voltáról beszélt, s Dosztojevszkij „ördögeit” mint puszta karikatúrákat ábrázolta. Valerij Fokin a Zéró liturgiában1 a szentpétervári Alekszandrinszkij Színházban figyelemre méltó párhuzamot vont a XIX. század közepi rulett és az egészséges életmód, az egészségturizmus fogalmai mint olyan nyugatos játékszerek között, amelyek a szenvedélyesen hazardírozó orosz embert elveszejtik. Az elmúlt évtized legjelentősebb és legfontosabb politikai előadása természetesen a teatr.doc Egy óra tizennyolc (perc) című félig dokumentum-, félig fikciós drámája volt,2 amely a börtönben életét vesztett Szergej Magnyickij ügyvéd utolsó néhány óráját rekonstruálja.3 Mihail Ugarov és Jelena Gremina e darabja, amely nemzetközi színpadokra is eljutott, kétségtelenül szerepet játszott a Magnyickij-törvény4 elfogadásában is, és abban is, hogy ez a tragikus eset a sajtó szűk keretein túl is ismertté vált. Ugyanez a színház hozta létre az egyetlen orosz előadást, amely a beszláni tragédiáról5 szólt; a Szeptember.doc a blogvilág különböző nézőpontú megnyilatkozásaiból készült. Érdekes, hogy a darabot Oroszországban iszlámbarátsággal vádolták, a külföldi vendégjátékok során viszont oroszbarátnak nevezték; mindez inkább elfogulatlanságát mutatja. Nagy figyelmet kapott még Mihail Patlaszov Antitestek című darabja a szentpétervári Baltijszkij Domban, amelyben két szemben álló oldal, az eszkalálódó fasiszta és antifasiszta lép párbeszédbe, miközben az előadás alapképzete szerint Oroszország mint a hatalmas társadalmi igazságtalanságok, társadalmi erjedés, nyugtalanság helyszíne jelenik meg. Nagyjából hasonlóról, de radikálisabb formában fogalmazott a Gengszterek, Kirill Szerebrennyikov darabja a Hetedik stúdiójában. A Prilepin elbeszélése alapján készült előadásban a forradalmi ifjúság harcban áll a rezsimmel, azonban a jövőbeli társadalmi kataklizmák potenciális áldozataként jelenik meg, amely meg fog semmisülni a jobboldali fordulat viharában. A képet két fontos darab [mindkettő a Goethe Intézet támogatásával – A szerk.] egészíti k: a Joseph Beuys Színház A hallgatás terhe és a Szaharov Központ Második felvonás. Unokák című előadása, melyet Mihail Kaluzsszkij hozott létre. Arra szólítják fel a kortárs Oroszországot, hogy alaposabban nézzen szembe a múltjával. Az Oroszország és Németország közötti háború során, valamint a párt színeiben elkövetett bűnök felelőseinek rokonai szólaltak meg. Két olyan ország polgárai, amely megélte a totalitárius rendszerek traumatikus tapasztalatát, de eltérő módon „hasznosítja” nehéz múltját. Igazi, politikai felhangú botrányt kavart Konsztantyin Bogomolov legutóbbi két munkája: az Ideális férjben és a Karamazovokban (Moszkvai Művész Színház) a rendező a politikai farce és a társadalmi szatíra módszertanával közvetlenül, nyíltan beszélt a mai Oroszország legfájdalmasabb témáiról: az egyház, a politika és a bűnözés összefonódásával létrejött hatalom amorális és kétarcú voltáról, amely a társadalomnak erkölcsről prédikál.
– Moszkva és a többi város között érzékelhető különbség ?
– Moszkván kívül nincsenek politikus témájú előadások. A vidék ebben a tekintetben apolitikus: a színházak túlságosan függenek a helyi kulturális erőktől, a lakosság meg tehetetlen. A 2010-es moszkvai tiltakozó megmozdulásoknak gyakorlatilag nem volt hatásuk a vidék életére. A szabályt erősítő kivételként Koljada jekatyerinburgi színházában fellelhetők politikai motívumok.
– A magyar politikus színházban a szimbólumok által való beszédnek és a klasszikus darabokon keresztül való megszólalásnak van hagyománya. Sokan gondolják úgy ma a konzervatív sajtóban, hogy az aktuálpolitikára való reflektálás „művészetellenes”, a színház nem lehet konkrét. A magyar hagyományból hiányzik is a dokumentumszínház. Milyen színházi nyelv létezik ma az orosz színházban?
– Vagy az iróniáé, a szarkazmusé, például Konsztantyin Bogomolov előadásaiban, aki az újrahasznosítás elvével alkalmazza a tömegkultúra eljárásait azért, hogy diszkreditálja a politikai többség kényelmes kispolgári, jó szándékú vagy álszent értékeit. Vagy a dokumentarista tanúság eszközei, hogy a bizonyítékok segítségével beszélhessenek olyan jelenségekről, amelyeket az állam vagy elhallgat, vagy hamisan értelmez. A klasszikusok metaforikus nyelvhasználattal való színrevitele mint a politikai szembenállás eszköze (korrupt csinovnyikok, egyház és hatalom összefonódása) csak Koljada színházában látható.
– Folyik-e vita arról, hogy milyennek „kellene lennie” a politikus színháznak?
– A viták nem túl jelentősek, hiszen a viták számára társadalmi platformra volna szükség, Oroszországban pedig gyakorlatilag nincs színházi sajtó, a médiából teljesen hiányzik a színház értelmező megközelítése. A liberális gondolkodásúak maguk élvezkednek az efféle jelenségek megfigyelésében, ebben a színház mint társadalmi intézmény jelentősen megnövekedett szerepét látva. A konzervatív kritika pedig a politikus színház esztétikai szegényességéről beszél, szimpla újságírói eszközök használatáról, az aktualitásról mint rossz hangnemről és olcsó píáreszközökről. Bizonyos egyházi körökben létezik tiltakozás a színház politizálódásával szemben, ami mindig súrolja az egyház és szimbólumai bírálatát.
– Nemrég jó néhány színházi és filmes híresség (Oleg Tabakov, Vlagyimir Urin, a Bolsoj igazgatója, Nyikita Mihalkov) kinyilvánította Vlagyimir Putyin és politikájának támogatását. Hogyan történt ez, mi ennek a kontextusa?
– Az Oroszország és a Krím egyesülését támogató levél Vlagyimir Megyinszkij kultuszminiszter saját kezdeményezése volt. A politikai szándék végrehajtását illetően nem volt jelentősége, viszont hűségnyilatkozattá vált. Az orosz színház vezető rétege ugyanúgy függ az államtól, mint a múltban, ezért nem volt kétséges, hogy a vezetők kifejezik majd lojalitásukat. Sok vita folyt erről, leleplező levelek, magyarázkodások, önigazolások jelentek meg. A fontos az, hogy ezek a hűségnyilatkozatok megosztották a társadalmat, mert állásfoglalásra kényszerítették a megszólalókat.
– Vannak olyan művészek, akik kritikusan viszonyulnak az orosz politikához.
– Vannak. Éppen ellenük irányul az elnyomás, a megtorlás – egyelőre csak szóban. Van egy apolitikus szegmens is, a kicsi, kis hatással bíró színházak körében, amelyek esztétikai síkon próbálnak ellenállni. Őket még nem érte el ez a folyamat.
– Több külföldi vendégjátékot is lemondtak a krími események után: Alvis Hermanis, Krystian Lupa megtagadta az Oroszországba utazást. Legutóbb pedig egy amerikai kortárs orosz drámafesztivált mondtak le. Erről mit gondol?
– A színház elsőként jelzi a társadalom bajait. Végre megértettem, hogyan írható le az, ami Oroszországban történik: a Szovjetunió újjászületése baráti országok nélkül. Amikor széthullott a Szovjetunió, úgy tűnt, sok ebben a jó, mert a szomszédoknak végre nem lesz okuk szidni a hazámat. De nem így van: az elmúlt évek eseményei annyira egymásnak ugrasztották a népeket, hogy az unokáinknak lesz majd talán esélyük a megbékélésre. Mindazt, amit az elmúlt években a kultúra tett a népek közeledéséért – és ebben az orosz színház mint konszolidáló, egyesítő erő lépett fel –, széttaposta az agresszív politika.
– Volt-e példa arra, hogy politikai nézetei miatt egy színházat veszteség ért? Leváltották az igazgatóját, elvették a támogatását stb.?
– Ilyesmi még nem történt. De lesz rá példa. Hogy valaki elveszíti a munkáját, kivonják a forgalomból, a döntéshozatali lehetőségekből. De elsősorban az öncenzúra lép majd működésbe: a félelem, hogy elveszíti valaki az állását, a társadalmi pozícióját, visszatartja az embereket attól, hogy kockáztassanak.
– Mit jelent Oroszországban függetlennek lenni? Lehet-e egyáltalán a művész ma független?
– Függetlenek nálunk nincsenek.

1 Az előadás 2014 márciusában vendégszerepelt Budapesten a MITEM Fesztiválon.
2 Az előadás 2011 decemberében szerepelt a Trafóban a Kortárs Drámafesztivál keretében.
3 Az előadásról bővebben lásd Tompa Andrea: Hátra sem fordul. SZÍNHÁZ, 2011. június.
4 Sergei Magnitsky Rule of Law Accountability Act, 2012-ben elfogadott amerikai törvény orosz hivatalos személyek ellen.
5 Az Észak-Oszétiában lévő Beszlánban 2004-ben 1100 embert, köztük több mint 700 gyermeket ejtettek túszul egy iskolában; a drámai esemény több mint 300 ember halálával végződött.

 

Facebook Comments