Igen erős emberkezdeménynek kell lenni ahhoz, hogy a Színművészeti Egyetemen ne sérüljön az ember.

Még csak két és fél éve végzett, de máris rangos díjak sorát nyerte el. Kétszer választották a POSZT-on a legjobb harminc alatti színésznőnek, A tanítónő Flórájával jegyezte meg a nevét a szakma, tavaly pedig Junior Prima díjban részesült. 2014-ben a színikritikusok neki ítélték oda a legígéretesebb pályakezdő díját.

– Két év késéssel kezdtél a kaposvári egyetemen. Mit gondolsz, ez a két év, illetve az, hogy otthagytad az ELTE olasz–filmművészet szakát, tehát hogy valamit már kipróbáltál, majd feladtad, érettebbé tett a pályakezdéshez, vagy inkább hátrányát érezted a kétéves „késésnek”?
– Nem is annyira az idő, mint inkább a belső érés számított. Igen erős emberkezdeménynek kell lenni ahhoz, hogy a Színművészeti Egyetemen ne sérüljön az ember. Gyakran előfordul, hogy tehetséges, nagy lendülettel nekiinduló fiatalok útközben elveszítik önmagukat, megtörnek. Velem szerencsére ez nem fordulhatott elő, mert én a magam belső harcait már a korábbi két évben megvívtam, és addigra olyan megszilárdult tudattal indultam neki, hogy nem tudtam maradandóan megsérülni.
– Hogyan történt a megvilágosodás, az, hogy te a színházzal akarsz foglalkozni?
– Amikor másodjára felvételiztem Budapesten, és nem vettek fel, eldöntöttem, hogy az akaráson és vágyakozáson, szóval a belső hangokon túl most már komolyan tenni is fogok a siker érdekében. A KIMI (Keleti István Művészeti Iskola) Kolibri Stúdiójába kezdtem járni, itt sokat tanultam, ezután pedig a kaposvári felvételi teljesen evidens volt, a nagy döntésen, hogy színész legyek, már túl voltam.
– Ez a nagy döntés egy pillanat volt, vagy hosszú folyamat eredménye?
– A bizonytalankodás évekbe telt. Nem volt bennem soha semmilyen exhibicionizmus, magamutogatási vágy, csak a nagyon erős vonzalom és szenvedély a színház iránt. Hosszú időbe telt, míg legyőztem a félelmeimet, kétségeimet, a bizonytalankodásaimat, de egy idő után annyira éreztem, hogy nem vagyok a helyemen, és csak húzom az időt, hogy elegem lett, meggyőztem magam, vagy inkább a jelek győztek meg arról, hogy ebbe érdemes komoly energiát fektetni. A gimnázium éveiben a jövőt és a pályaválasztást illetően teljes kuszaság volt rám jellemző, és amikor elkezdődött bennem a vágyakozás, az se öltött konkrét formát, egyszerűen csak elbűvölt ez a világ, a színház, a színésznők. Úgy érzem, rengeteg érzelem bugyborog bennem, ami a hétköznapokban nem tudna kijönni. Csodálatos, hogy meg tudunk teremteni egy világot, ahol ez lehetséges, és nekem szükségem van erre a világra. Nem magamat akartam mutogatni, hanem ezt a teremtett világot akartam segítségül hívni az önkifejezéshez. Viszont csak akkor akartam elkezdeni, amikor már nem gyötörtek a kétségek.
– Kaposváron az egyetemen rögtön úgy érezted, jó helyen vagy?
– Szerencsére nagyon jó osztályunk volt, le is költöztünk a városba, hipp-hopp, a helyemre kerültem, a lábamra álltam, és csak megerősödtem abban, hogy jól döntöttem, minden munkában egyre jobban kiteljesedtem. Azt éreztem, megérkeztem. Persze volt sok lélekfacsarás, vívódás, hogy jó vagyok, nem vagyok jó, de ez azóta is folyamatos.

12_lovas rozi 0048ff

Lovas Rozi Schiller Kata felvétele

– Mohácsi János milyen osztályfőnököd volt?
– Odafigyelt mindannyiunkra. Minket még Babarczy László is tanított a régi, hároméves főiskolai rendszerben, rajtuk kívül Balikó Tamás, Rusznyák Gábor és Kocsis Pál voltak még azok, akik meghatározták az ízlésemet, akik hasonló értékrendet képviseltek, és akikhez bátran lehetett csatlakozni, egy szellemi közösséget alkotni. Jóféle közegben telt ez az öt év, és még a régi kaposvári színház nagy korszakából is kaptunk némi fuvallatot. Bár az említett tanáraim közül mindannyian különbözőek, a színházról hasonlóan gondolkoznak. Én is úgy gondolom, így érdemes színházat csinálni, ennyire mélyen, kidolgozottan, ennyire csapatban. Itt nem arról szólt a dolog, ki mennyire tudja magát eladni, érvényesíteni.
– Mi volt az a készség, amellyel a leginkább küzdened kellett az egyetemen? Az Orlai Produkció Amadeusában hallhatjuk, hogy tudsz énekelni.
– Szerencsére korábban teniszeztem, fuvoláztam, zongoráztam, és mivel zenei általános iskolába jártam, énekeltem is. Tehát bizonyos alapokkal rendelkeztem, bár táncolni nem tudtam, ahhoz a tenisz nem segített. De alapvető problémáim nem voltak a készségtárgyakkal.
– Mit gondolsz, más színésznő lennél, ha a pesti egyetemen végeztél volna?
– Biztosan hiányozna valami. Lehet, hogy technikailag, kiállásilag, készségileg felkészültebb lennék, de én abban az ősgondolkodásban hiszek, ami Kaposvárra jellemző. Nem érzem magam késznek, még rengeteget szeretnék tanulni az egész mesterségről. Aztán ki tudja, lehet, hogy idővel nálam is megjelennek az úgynevezett „színésznős” jegyek.
– Hogyan kerültél Miskolcra? Általában a színésznők traumaként élik meg, ha vidéken kezdik a pályájukat, hiszen egészen más vidéki színésznőnek lenni, még ha csupa főszerepet játszik is az ember.
– Több helyen voltam gyakorlaton az egyetem éveiben, amikor egyszer a Merlinben egy vizsgaelőadáson megkérdezte tőlem Rusznyák Gábor, lenne-e kedvem Miskolcra menni a formálódó csapattal. A pályázatukat is elolvastam, nagyon tetszett. Mindig is szerettem volna egy alakuló társulat részese lenni, nem pedig betagozódni merev, kész állapotokba. Itt olyanok dolgoztak, akikhez nagyon szívesen csatlakoztam. Aztán amikor Kiss Csaba lett az igazgató, és már hivatalosan is hívott, boldogan mentem. Én nem vagyok könnyen oldódó típus, a társaság középpontja, nekem idő és mélyebb beszélgetések kellenek ahhoz, hogy igazán ki tudjak teljesedni, de itt már az első diplomás évemben rengeteg régi ismerőssel dolgozhattam együtt, és ez nagyon megkönnyítette a helyzetem.
– Érezted-e a közeg másságát Miskolcon?
– Magáért a városért nem rajongok, nem is ismerem, de a színházért igen. Gyönyörű épület, az ország legrégebbi kőszínháza öt játszóhellyel, nyitott, nagyon jó közönséggel. És tényleg annyi lehetőséget kaptam, és annyi emberrel találkozhattam, annyit tanulhattam, nem tudom, lehetett volna-e olyan szerencsém, hogy mindezeket a szerepeket, Mását, Stellát, Flórát egy budapesti színházban eljátsszam. De úgy is fel lehet fogni, hogy elmentem vidékre, hogy kitanuljam a mesterséget.
– Stella szerepét A vágy villamosából már az első évben megkaptad Miskolcon. Ez volt Kiss Csaba első rendezése. Hol volt a hangsúly ebben az előadásban? Mire fókuszált leginkább?
– A hatás–ellenhatás problematikájára. Arra, hogy valaki megérkezik egy környezetbe, és ott szétcsap mindent. Blanche és Stella egyenrangúak voltak a rendezésben. Stellának van egy egészséges kapcsolata Stanleyvel, amire ráteszi az egész életét. És akkor jön a nővére, akit szintén szeret, és aki megzavarja ezt a képet. Stella őrlődik kettejük között, egyre súlyosabb, feldolgozhatatlanabb konfliktusok játszódnak le közöttük és benne. A végére teljesen összeomlik, sok jót nem sejtet az utolsó kép róla mint anyáról. Azt már nem tudja feldolgozni, hogy a nővére tönkremegy, ráadásul részben a férje miatt.
– A tanítónő Flórájával ismert meg a színházi szakma. Hogy közelítettél ehhez a testet-lelket megmozgató szerephez?
– Készültem rá nagyon, de inkább fejben. Ez volt az első olyan szerepem, ami nem is főszerep, hanem olyan szerep, ami nélkül nincs darab, nincs elő-adás. Sokat beszélgettünk Rusznyák Gáborral, nagyon tetszett a koncepció, az előadás jóval árnyaltabb lett, mint a darab maga. Ez sem rólam szólt, hanem el akartam mondani a történetet, úgy, hogy vegytisztán átmenjen rajtam. Nem rögtön született meg az elő-adás, de aztán teljesen megtaláltam magam benne. Bródy darabja kissé didaktikus, azt mondja, ez egy tiszta lány, akit a világ megront. Rusznyáknál azért ez nem volt annyira egyértelmű, ő azt is belevitte, hogy mindenkinek van egy útja és indoka a cselekedeteire.
– Részt vettél már olyan darabban, amelynek a rendezői koncepciójával nem értettél egyet?
– A legtöbbször szerencsém volt, és bíztam a rendezőben. Szeretem átadni magam a rendezői koncepciónak, szeretem, ha a rendezőnek van elképzelése, és én vagyok az anyag, amit lehet használni.
– Júliát játszod a Magyar Színházban. Egy XXI. századi nő milyen képeket hív magából elő, hogy ezt a lángoló kamasz lányt eljátssza, túl a klasszikus naivalelkületen?
– Nagyon szeretem végigjátszani ezt a szerepet. Nem az aktualizálás, inkább az örök érvényű dolgok felől próbáltam megközelíteni. Itt két ember, két fiatal ember rátalál az igazi és hamisítatlan szerelemre, arra a kincsre, amiről keveseknek van akár fogalmuk is, és ezt a kincset kívülről jövő erők, akár a szülői akaratról, akár a társadalmi elvárásokról van szó, szétrombolják. Szerintem ehhez senkinek sincs joga. Beleszólni más emberek legféltettebb érzéseibe, ilyen-olyan okból szajkózott elvek miatt megítélni és elítélni mások életét kíváncsiság és empátia nélkül szerintem rossz dolog.
– Orlai Tibornál Konstanzét játszol. Szerencsére a Szikszai Rémusz rendezte Amadeus a Belvárosi Színházban nagyon jól sikerült előadás, és tudja, mit akar.
– Abban valóban nagyon jól érzem magam. Eleve megtiszteltetés, ha az ember egy Orlai-produkcióban játszhat, ez rangot jelent. Ő egy abszolút önazonos figura, aki azt csinálja, amire hivatott, se többet, se kevesebbet. Nem akar beleszólni a rendezői koncepcióba, hihetetlen jó érzékkel választja ki a darabokat, hívja meg a szereplőket, de onnantól kezdve átadja a dolgot a rendezőnek és a színészeknek.
– Menedzselésedet a Kék Művészügynökség intézi. Ez azért van, mert annyi a felkérésed, vagy már ahhoz a generációhoz tartozol, amelyik úgy szocializálódott, hogy nem maga intézi a szerződésekkel kapcsolatos, illetve anyagi ügyeit?
– Én nagyon nehezen tudok azonosulni az anyagi ügyekkel, és nem is szeretnék ezzel foglalkozni, arról nem szólva, hogy nem értek a szerződésekhez, például nem tudtam, hogy ha egy színházi előadásról tévéfelvétel készül, az egy külön ügylet, és külön pénz jár érte.
– Pécsi Júlia csak eléd teszi a szerződéseket?
– Még csak nem is, ő írja alá őket a nevemben, teljesen az én érdekeimet képviselve.
– Fontos szerepet játszottál a Nejem, nőm, csajom című Szajki Péter-filmben. Milyen filmes tapasztalataid vannak?
– Azóta még szerepeltem Szász Attila A berni követ című filmjében, egy tolmácsot játszom a Köbli Norbert által írt 1958-as történetben. Ez egy izgalmas sztori, igazán igényes tévéfilm, jó kritikákat kapott, és sok fesztiválra is eljutott. Illetve a Made in Hungáriában volt egy picike szerepem. A filmszínészet komoly szakma, az embernek meg kell tanulnia a saját arcát, a saját gesztusait újrahasználni, azt, hogy miből mennyi kell. Jó, ha az ember olyan rendezővel találkozik, aki ezt pontosan érzi.
– Pályakezdőként díjak sorát nyerted el, szinte egy éven belül. Nem tartasz attól, hogy nehéz fenntartani mind a szakma, mind a sajtó érdeklődését, amikor elmúlnak a pályakezdés izgalmas évei?
– Bízom benne, hogy nem kell majd kitalálnom valamit, és nem kell valamilyen erőltetett dologgal haladnom az elképzelt úton. Ezért is örülök, hogy sok helyen játszom, mert így mindenhol ki kell vívnom a magam kis pozícióját, mindenhol bizonyítanom kell. Nehezebb lenne, ha betagozódnék egy társulatba, és ott maradnék. Így folyamatos kihívások előtt állok.
– Van olyan társulat, amelynek a csapatához szívesen tartoznál?
– Szívesen mennék az Örkény Színházba, illetve a Pintér Béla Társulathoz, ezek állnak a legközelebb hozzám a színházi palettán, de szeretek folyamatosan mozgásban lenni, mert az frissen tartja az embert. Örömmel tartoznék független társulathoz is. Nemrég kaptam nagyon megtisztelő ajánlatokat, de még nem tudom pontosan, hogyan alakul majd a jövő évem. Szeretném magamat jó közegben, biztonságban érezni, ugyanakkor a szabadság is fontos számomra.
– Reklámot vagy sorozatban való szereplést vállalnál-e?
– Attól függ. De amíg önálló anyaként nem kell három gyereket eltartanom, amíg nem visz rá a szükség, addig van lehetőségem alaposan megfontolni. Az HBO-sorozatok nagyon jók, és az M1-es Munkaügyekben vagy a Hacktionben is van fantázia.
– Nyilatkoztad, hogy vágyaid között szerepel, hogy külföldön dolgozz.
– Ez nem konkrét terv, de mindenképp meg szeretnék ismerkedni külföldi színházakkal, utazgatni, megnézni, máshol hogy dolgoznak. Aztán lehet, hogy valahol ott ragadok egy picit.
– El tudod képzelni, hogy idegen nyelven játssz?
– Igen. Nyilván anyanyelvi szinten ez nem fog menni, de szívesen tanulnék nyelvet filmszerep vagy színházi szerep kedvéért. Amilyen kihívást hoz az élet.
– Mennyire lehet fiatalon megúszni a valahová húzást a színházi világban?
– Azt nem tudom, hogy erre a kérdésre normális helyzetben mi lenne a válasz, talán az, hogy természetesen meg lehet úszni, és nincs is értelme ilyesmivel foglalkozni. A mostani helyzet szerintem nem mondható normálisnak. Se országos, se színházszakmai szempontból. Azt érzem sok esetben, hogy már az objektívnek mondott véleménynyilvánítások is olyan eltorzultak, és messze állnak a valóságtól, hogy egyre nehezebb megtalálni a higgadt, okos válaszokat. Természetesen érdekel és hatással van rám a közélet, de sokszor elég lehangolónak érzem, hogy minket, színházi alkotókat valamiféle külső, politikai elvek alapján akarnak meghatározni. Mindenesetre én próbálom a saját utamat járni.
– Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy létre szeretnél hozni egy központot, amelynek az a célja, hogy segítsen az embereknek abban, hogy mindenki azzal foglalkozzon, amivel szeretne, hogy mindenki megvalósítsa önmagát. Ez nagyon szép és nemes elképzelés, de mégis hogy lehet megvalósítani?
– Engem nagyon sok szegmense érdekel az életnek, az a kérdés is, hogy mindenki azt csinálja, amihez kedvet érez. Mindig rácsodálkozom arra, ha valaki foglalkozik valamivel, van valamilyen munkája, de amúgy meg, mondjuk, énekelni szeret. Nem olyan lehetetlen dolog szerintem, hogy az ember azt csinálja, amihez érzéke, kedve van, jó lenne ezt valamilyen módon elősegíteni. Meg kicsit féltem a saját korosztályomat is, hogy ne kelljen követni a nagy generációt, ne kelljen betagozódni. Most olyan baj-szag van, hogy mi lesz velünk, mi lesz a szakmával. Hogy megússzák-e az egyetemek, megússzák-e a színházak, hogy a politikusok mondják meg, mit kell csinálni, hogy legyen néző, szóval az lenne jó, ha államtól, szülők pénzétől függetlenül létre tudnánk hozni egy olyan közeget, ahol a teremtésen van a hangsúly, nem pedig a követésen. Ahol nem siránkozással és várakozással telik az idő, hanem a kezünkbe vesszük a sorsunkat.Az interjút készítette: Kozár Alexandra

Facebook Comments