...alulfinanszírozott, indulatvezérelt, értéket és mértéket vesztett társadalmunkban a tájékozottság és a szakértelem kevesek luxusává lett, és tulajdonképpen devalválódott is.

 A „beágyazott kritika” fogalmának bevezetése kapcsán az igen tájékozott, nagyon alapos Rádai Andrea hívta fel a figyelmünket az elsősorban a nyomtatott sajtóban megjelenő kritika mint műfaj helyzetére. Bizonyosan világjelenség az, hogy a papír alapú újság és még a képes magazin is elveszteni látszik sok funkcióját. A műkritika, színikritika, könyvismertetés átalakuló és elhalványuló műfajok.

Egyfajta új konzervativizmus látszik eluralkodni, hiányzik a diverzitás és a dialógok kezdeményezése. Még ha megsokasodnak is a fórumok, a vélemények egységesedő tendenciát mutatnak. Így van ez még azokban az országokban is, mint például Magyarországon, ahol van kifejezetten ilyen rovattal büszkélkedő hetilap, újság – nem is egy.
Az internet megjelenésével megsokasodó „wannabe” kritikai réteg is ezt a tedenciát erősíti, tehát az új helyzet nem sokszínűséghez vezetett, hanem kirekesztéshez és szakmaiatlansághoz.
Márpedig az a kritikus, akit a rovat, azaz a rendszeres megszólalás kötelezettsége nem kényszerít tájékozottságának folyamatos ébren tartására, az egy-egy előadás megítélése kapcsán könnyen válik prédájává a különböző áramlatoknak, divatoknak. Érzékei tompulnak, releváns élményei elporosodnak. És akkor még nem is gondolkodtunk arról, hogy ideális esetben kinyilatkoztatás helyett akár vita is folyhatna egy-egy, Európa más városában játszott vagy felvételről látható produkcióról, akár internetes magazinokban is. (Rádai Andrea például felhívja a figyelmet a válaszokra is nyitott welcometodialogue.com kritikai portálra, mely különböző véleményeket ütköztet. Fontos kiemelni, hogy mennyire különbözik ez a hazai bloggerkultúra attitűdjétől, amely „otthonról” szól ki a világba, ezért nagy magabiztossággal, mindenféle kontroll, például szerkesztő nélkül ítél.)
Mindez kicsit úgy hangozhat, mintha újra fel akarnánk találni a XX. századot. Pedig nem erről van szó. Inkább arról, hogy alulfinanszírozott, indulatvezérelt, értéket és mértéket vesztett társadalmunkban a tájékozottság és a szakértelem kevesek luxusává lett, és tulajdonképpen devalválódott is. Azért kellene elmélyült érdeklődéssel figyelni a szakmában a világ minden pontján végbemenő folyamatokat, hogy importálhassuk a kísérletező kedvet, a sokféleség szabadságát, a lelkesültséget. Nem a Nyugatra lesés, egy-egy gesztus átörökítése volna a felszabadító gesztus, hiszen a színház sajátosan nemzeti műfaj, amelynek nemzeti nyelve van. Éppen hogy ezt, tehát az adott értékközösség kultúráját kellene hitelesítenie, a teljesítményt kellene visszaigazolnia a tájékozott kritikának. Ezért okoz sokszor csalódást az embernek még az is, ha dicsérik a rendezését, mert – megfelelő viszonyítási pontok nélkül – nem látják meg benne azt, ami újszerű, bátor és sajátos, vagyis azt, ami igazán fontos.
Ami a „beágyazott kritikus” funkcióját illeti: íratlan szabály, hogy a kritikus ne emelje égbe az ivócimboráját, sőt, inkább ne is írjon róla. A kérdés számomra a beágyazódás kapcsán is az, hogyan lehet elkerülni, hogy a próbafolyamatot végigülő kritikus valamiféle „kukkoló” idegenre hasonlítson, aki – miközben akarva-akaratlanul a rendező „titkos hozzávalóit” keresi – hamar bennfentessé válik, elköteleződik, így a munka valódi megértése helyett sokkal inkább kifosztja azt. Amennyiben azonban feltesszük, hogy a kritikus időt és energiát nem kímélve valóban megismeri a társulat valamennyi tagját, a rendezőt, valamint a félsza-vaknak az adott közösségben szokásos jelentését, akkor az is lehetséges, hogy hozzáértésen alapuló hiteles irányt és mértéket képes mutatni a néző számára, mindazonáltal kétségtelenül elveszíti függetlenségét és friss tapasztalatát.
Összefoglalván tehát, nem az a legfontosabb kérdés, hogy a kritikus a megfigyelés milyen formáját választja véleményének kialakításához. Sokkal inkább az elmélyülés, a tájékozottság mértéke világítják meg a problematika nagyobb összefüggéseit.
Ami biztos, hogy az alkotó és a megfigyelő ismeretei egyaránt perdöntőek. Mert minden releváns véleményformálás azzal kezdődik, hogy miközben kitárjuk az ablakot, hogy megérezhessük, mi a helyi mikroközösség viszonya a saját tradicionális felfogásához – tehát mi az a kánon, amihez képest a produkciónak releváns mondanivalója van –, viszonyítási pontokat is keresünk mind nemzetközi, mind itthoni terepen. Amennyiben ezt mindkét oldal fontosnak tartaná, létrejöhetne egy dialógus, olyan egyezmények vagy ellentétek mentén, amelyek végül közös szempontrendszert alakítanának ki. Ezzel adós a magyar kulturális és kritikai élet. És így mindig csak elbeszélni képesek egymás mellett különböző széljárások áldozataként. Mivel más és más elvárással fordulnak a társadalom felé, nem teremtenek közös nézőpontokat a mindenkori néző számára, miközben hitelességük és méltóságuk is elveszni látszik. Így válik minden alkotói közösség magányos zárvánnyá, akárcsak a zsurnalisztika öncélú véleménynyilvánítássá.
Amennyiben egy ilyen írás hozzájárulhat a közös szempontrendszer kialakításához, akár ez is tekinthető beágyazott kritikának.

A vita eddig megjelent írásai: Rádai Andrea (2015. január), Bérczes László és Stuber Andrea (március), Takács Gábor (április), Ugrai István és Kovács Natália (május), Farkas Kristóf (június), Tompa Andrea (július).

Facebook Comments