„Idáig hozott a testem, most megvárom a lelkem.”

Az utóbbi időben kifejezettem élvezem, és keresem azokat az alkalmakat, amikor egy táncelőadás olyan zsigeri élményt nyújt, hogy szükségtelennek érzek bármiféle értelemkonstrukciót. Ilyen hatása volt a Movein Mission (Duda Éva Társulat) új bemutatójában az első darabnak, a spanyol-libanoni páros, Maria Campos és Guy Nader mozdulatközpontú koreográfiájának, a Meshnek is a Trafóban.

Mesh. Dömölky Dániel fotója

Öt táncos (Darabont Áron, Egyed Bea, Rusu Andor, Simkó Beatrix, Várnagy Kristóf), öt atom keresi egymással a lehetséges kapcsolódási pontokat, hogy egy szoros kötésben létrejövő molekulaként áramoljanak együtt tovább az üres térben. A mozdulatsorok tudományos precizitással vannak megtervezve és végrehajtva: a koreográfia tűhegyes pontossága hihetetlen odafigyelést és – ami ennél is fontosabb – jelenlétet követel meg a táncosoktól, mellyel párhuzamosan az egyéni teljesítmény helyett a csapatmunka kerül a középpontba.  Amit látunk, az színtiszta tánc, mely nélkülöz minden sallangot, mögöttes jelentést: a darab Egyed Bea szólójával veszi kezdetét, amihez egymás után csatlakoznak a társak. A táncosok folytonos érintkezésben vannak egymással, keresik, hogy milyen formában tudnának tökéletesen egymáshoz illeszkedni, különböző fajta hurkokat alakítanak ki együtt, míg végül minket, nézőket is behálóznak. A mozdulatok lendületessége, könnyedsége és egyszerűsége magával ragadó: miközben azt nézem, hogy hogyan hintáztatják Simkó Beatrixot a kezénél és a lábánál fogva, majd lendítik át a fejük fölött, régi gyerekkori álmom, a hintán való átpörgést érzem megvalósulni – érzem, mert az előadás nem csupán a szemünkre hat. E behálózott állapotban pedig az idő múlása megszűnik érzékelhetőnek lenni, és helyette az idő tartamára fókuszálunk, arra, amit a mozdulatokon keresztül nézőként mi is megtapasztalhatunk – s ezen a ponton érkezünk el az előadás csavarjához, hogy végül csak megfogalmazódik a mögöttes jelentés, a „dráma”, mely azonban mindenkinek mást és mást jelent.

Breathe! Dömölky Dániel fotója

Az est második, Duda Éva Breathe! című előadása Campos és Nader koreográfiájával ellentétben nem a mozdulatra, hanem a logoszra koncentrál, a történet a színpadon és nem pedig a nézőkben fogalmazódik meg. Míg a Mesh a színházi rekvizitumok használatában a minimalizmusra törekszik – a lassú fényváltásokat szinte észre se lehet venni – addig a Breathe! kifejezetten épít rájuk. A korábbi üres térben elszórtan ventillátorokat helyeznek el, az „egyenruhát” pedig felváltják a jelmezek, melyek jelzik, hogy az előző produkcióval ellentétben most szerepben lépnek színpadra a táncosok. Míg a Mesh táncosai egymásba olvadnak az egyforma precizitással végrehajtott mozdulatsoroknak és a rezzenéstelen arcjátéknak köszönhetően, addig a Breathe!-ben fontos szerep jut a gesztusnak és a mimikának is. Egyesével látjuk megszólalni a szereplőket, ki-ki a maga problémáját igyekszik megfogalmazni a mozdulatokon és a különböző hanghatásokon keresztül, miközben a többiek az utánzás eszközével megpróbálják őt megérteni. Folyamatosan dúl a harc a szereplők izoláltságának a megszüntetéséért, a kommunikációs nehézségek áthidalásáért és a szabad létezés állapotáért. A színpadon megjelenő történések eszembe juttatják az ugyancsak a Trafóban látott Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk c. dokumentumszínházi előadás azon jelenetét, melyben Rétfalvi Tamás egy serpáról mesél, aki a Himaláján felfelé haladva váratlanul megállt és útitársainak kérdő tekinteteire pedig azt felelte, „idáig hozott a testem, most megvárom a lelkem”. Ez a szentencia elevenedik meg a Breathe! színpadán is: hiába futnak a szereplők, csak akkor jutnak el valahova, amikor megállnak, vesznek egy mély levegőt és befelé kezdenek figyelni. E ponton lehet csak a világot is meghódítani, melyet az előadás végén a lámpák, kötelek és trégerek hirtelen leszakadása is jelez.

Home Base. Dusa Gábor fotója

A Kulcsár Noémi Tellabor Home Base című bemutatójának egyik buktatója pont abban rejlik, hogy nem tudott dönteni az absztrahálás és a konkretizálás között. Az est első lépéseként az alkotók arra kérik a közönséget, hogy a látottakat ne előadásként, hanem happeningként értelmezzék, illetve, hogy nyugodtan lépjenek interakcióba a táncosokkal, használják bátran a teret és nézzék különböző perspektívákból a játékot. A szabályok ezen ismertetése már önmagában hordozza a gyanút, hogy a MOM Kulturális Központ kupolatermébe belépve nem nyitott és valós, hanem zárt és tétnélküli interakcióban lesz részük a nézőknek. A bejárati ajtónál kapott fehér maszkok egyrészt bátorságot adhatnak a nézőknek, hogy személyiségüket elfedve azt csináljanak, amit akarnak, ugyanakkor az anonim végrehajtott akciókat és döntéseket nem lehet komolyan venni, hiszen ezzel kiiktatásra kerül a döntéshozás leglényegesebb eleme, a felelősségvállalás. Másrészt, a produkció – melyet semmilyen körülmények között nem tudnék happeningnek hívni a közös cél, cselekvés és játék híján – csupán zárt interakciót kínál a nézőknek: Schell Martin porondmester karaktere vezeti kézen fogva a nézőt, hogy mikor mit kell tennie, hova tegye a kellékrózsát, mit csináljon a kellékdobozokkal, vagy épp mikor vegyen részt a jelenetben. Mivel egyetlen nézői döntésnek sincs tétje vagy épp befolyása a táncosok közt felsejlő történetre, illetve sosem alakul ki igazi kontaktus a szereplőkkel, a játék nem válik közös élménnyé – eseménnyé – a táncosok és a nézők között: attól még, hogy a néző a táncos kérésére feláll egy buli jelenetben tombolni, még nem válik a történet alakító részesévé.

A közös játék megteremtésének a sikertelensége annak is köszönhető, hogy a táncosok egy teljesen másik időbe zárva léteznek. A produkció ismertetőjéből tudjuk, hogy az alkotók a Giselle című romantikus balettből indultak ki, és ha nagyon akarjuk, akkor valóban látni véljük a szellemként kísértő Giselle-t, a két szerelem között felőrlődő Albert herceget és az elárult menyasszonyt, azonban ezek a párhuzamok esetlegesek, és megrekednek az ötlet szintjén. A nézők apró atomokra széthullva tanácstalanul hol ülnek, állnak, vagy épp táncolnak a térben, hol igyekeznek az esemény részesévé válni, hol pedig megérteni és alkalmazni a látottakra a Giselle-hasonlatot. Bár a táncosok játéka kimagasló, a közös kapcsolódási pontok híján ez sem válik végül elegendővé ahhoz, hogy átadjuk magunkat a színtiszta élvezetnek.

Duda Éva Társulat / Movein Mission: Dupla est – Trafó

Mesh

Koncepció, koreográfia: Guy Nader és Maria Campos. Előadók/alkotók: Darabont Áron, Egyed Bea, Rusu Andor, Simkó Beatrix, Várnagy Kristóf. Zene: Miguel Marin. Hang: Sáfrány Áron. Fény: Kovácsovics Dávid. Jelmez: Fazekas Endre

Breathe!

Tér, koreográfia, rendezés: Duda Éva. Előadók/alkotók: Varga Csaba, Egyed Bea, Rusu Andor, Újvári Milán, Raubinek Lili. Zene: Kunert Péter, Nils Frahm. Fény: Kovácsovics Dávid. Jelmez: Kiss Julcsi

Kulcsár Noémi Tellabor: Home Base – MOM Kulturális Központ

Koreográfus-rendező: Kulcsár Noémi. Koncept, rendezőtárs: Rubi Anna. Zene, hang: Jerôme Li Thiao Té. Dramaturg: Cseh Dávid. Látvány: Csere Zoltán