Ezt szerettük, szeretjük a kritikáidban is, amelyekkel ritkán értettünk egyet, de kirajzolódik belőlük egy önazonos, önkritikus ember, egy világos értékrend. A te klasszikus színházadban drámákat játszanak nagy formátumú színészek; ezt szeretted, ez a te világod.

Drága Judit, te, József Attila szerelmének névrokona, a szép nevű Szántó Judit! Emlékszem, ahogy a SZÍNHÁZ szerkesztőségében, hosszabb szoknyában, blúzban, teljesen magadba mélyedve, kicsit kívülállóként motozol, a fordítani való szöveggel szöszmötölsz. Vitákban, kinek van igaza kérdésekben már nem veszel részt. Ha viszont megszólítunk, kiderül, hogy ez az elmélyülés nem befordulás: kedves természetességgel válaszolsz, tudjuk, hogy mindenre figyelsz, jelen vagy. Látszik, hogy nincsenek már felesleges körök, talán nem is voltak: egyenes vagy, Judit, egyenes. Azt mondod például: „Független színházról nem írok: azokat utálom!” Hangodban önreflexió, önirónia, önismeret, önazonosság. És főleg: humor. Nem lehet nem szeretni egy ilyen mondatért: végre valaki nem tesz úgy, mintha ugyanazt gondolnánk, nem játssza, hogy „halad a korral”. Ezt szerettük, szeretjük a kritikáidban is, amelyekkel ritkán értettünk egyet, de kirajzolódik belőlük egy önazonos, önkritikus ember, egy világos értékrend. A te klasszikus színházadban drámákat játszanak nagy formátumú színészek; ezt szeretted, ez a te világod.

56_szanto_ff

Nánay Istvánnal és Pályi Andrással a SZÍNHÁZ szerkesztőségében

Három minőségedben is ültél a SZÍNHÁZ szerkesztőségében. Szerkesztőként féltünk tőled a legjobban: a te feladatod volt a cikkeket „stilizálni”, azaz magyarítani, átírni, a kemény szerkesztői munkát elvégezni. Mindkettőnket sokat bíráltál, hogy nem tudunk írni. Azt hiszem, az volt a véleményed rólunk, hogy okos lányok vagyunk, de nem tudunk írni. Később egyre kevésbé mondogattad. (Vagy azért, mert elnézőbb lettél, megszerettél minket, elfogadtad, hogy ilyen az új kritikus nemzedék, vagy mert megtanultunk írni – reményeink szerint ez mind benne volt.) A második minőséged a fordítói volt: Fodor Géza mondta rólad, hogy azt is le tudod fordítani, amit nem értesz, ő is sokszor veled dolgoztatott. Három nyelvből fordítottál. Tamás (Koltai) szinte csak a te fordításaid fogadta el a szerkesztőségben. És végül kritikus is voltál, bár nem szerettél előadásról beszélgetni olyan szerkesztőségszerűen, ahogy mi. Csak kettesben, frivol, csipkelődő, 100%-ig őszinte módon. Sokat röhögtünk.

A múltad érdekel. Nem ismerjük. Egyszer együtt kérdezgettünk téged a Víggel szemben, egy cukrászdában; Noémi a disszertációjához gyűjtött anyagot. Talán rumot ittál (Andrea vörösborra emlékszik!), és dohányoztál, ez biztos. Kemény nő. Engem (Noémit) kislánynak néztél, de úgy tűnt, kedveltél is, ez részben a közös zsidóságunknak is szólhatott. Sokat beszéltél a szerelemről: úgy látszott, ez érdekel tulajdonképpen, minden más csak részletkérdés, a szerelem a lényeg, arra érdemes visszaemlékezni. Mi persze próbáltunk másról, „nagyobb dolgokról” kérdezni: hogyan tudott ártani a kritika a színháznak, voltak-e feljelentő kritikák, megannyi realitás, megannyi részletkérdés. Valami olyasmit meséltél, hogy Németh Lászlóról írtál, A kritikai realizmus rendezői kiigazítása címen, de most utólag nem találom, jól emlékeztél-e. Azt mondtad, erre nem vagy büszke. „Hogy emlékszel most vissza a régi kritikáidra?” – „Szégyenkezéssel és megértéssel.” Egyenes válasz ez is. Volt, aki nem szeretett téged: párttag voltál. Csakhogy milyen bonyolult ez is! Hiszen azt sem tudjuk, mikor léptél be és közben sosem érződött, egyik elénk került írásodból sem, hogy amit írsz, nem belső meggyőződés. Hogy érdekből változtatnál véleményt. És ez mégiscsak alapvető.

Még azt is mesélted, ott, akkor, a cukrászdában, a törzshelyeden, hogy az Új tükörben jelent meg riportod Fiúk címen Zsámbékiékkal, a „Gáborokkal”. És hogy az a Fekete Sándor, akinek gonoszságait egyébként még Petri válaszcikkeiből is ismerhetjük, beleírt a szövegbe, valami olyasmit, hogy „csak a fiúk fiatal korára való tekintettel lehet megérteni, hogy erre a kérdésre miért így válaszoltak, mert értelmes ember erre nem ezt mondja”. Látszott, hogy ez milyen borzalmasan bántott téged; megmutatta, hol vannak a határok.

Kritikus voltál? Műfordító? Vadakat terelő juhász? Csurkával, Moldovával jártál egy osztályba, együtt képezték akkor a dramaturgokat és a színikritikusokat – nem is rossz! Érdekes osztály lehetett. Szeretted Koltai Tamást, hálás voltál a lapnak, hogy nyugdíjazásod után Csaba Mari (akkori főszerkesztő-helyettes) odavett. De hálás voltál az OSZMI-nak is, mert befogadott, anyagi biztonságban tartott. Te nem lettél „a Szántó”, szemben a Tamásokkal: „a Koltai, a Mészáros, a Tarján”. A hatalmi körön kívül maradtál, talán ehhez, „a Szántónak lenni”, kellett volna valami ambíció, küzdelem, nagy akarás. Így maradsz meg az emlékezetben, önazonos kritikáiddal, nagyszerű műfordítóként. Mint aki valahogy fölötte áll a hatalmi kérdéseknek, ambíciónak. Részletkérdéseinek ennek a világnak.

Kölcsönadtad (Andreának) orvos édesapád egyetemi tankönyvét, amelyet aztán újrakötve adtam vissza (az egyik regényemhez használtam). „Cserébe” a regényben elrejtettem a neved, ahogy mindazokét szoktam, akik segítettek. Felismerted magad, és meghatódva megkérdezted, te volnál-e az. Igen, te. Olyan jó, hogy legalább ennyi megtörtént közöttünk.

Facebook Comments