A Borisz Godunov nem a hatalmi konfliktus megjelenítése, hanem a társadalmi-politikai manipuláció ábrázolása miatt lehet alkalmas alapanyag az aktualizáló, áthallásokat teremtő rendezői koncepció számára.

Sujszkij herceg és Varatinszkij összehajolnak, puhatolóznak, beszélnek kicsit, és arra jutnak, Borisz Godunovot sem származása, sem jelleme nem teszi alkalmassá arra, hogy uralkodó legyen. Az egyetértés nem sokáig tart; amikor az óvatos Varatinszkij már a cselekvésre is kész lenne, Sujszkij úgy érzi, a változás most nem aktuális. A herceg véleménye nem utoljára módosul, és persze nem annak alapján, hogy mit gondol a potenciális uralkodók erkölcsi mércéjéről vagy vezetői képességeiről. Szervezkedés, manipuláció, burkolt fenyegetés és nyílt agresszió a hatalom birtokosainak leggyakoribb időtöltése, és Sujszkij csak egyike a nagy taktikusoknak. Godunovék óta az eszközök finomodtak ugyan – elvégre a nyilvános kivégzésektől a földgolyó civilizáltabb felén már el szoktak tekinteni –,  a társadalmi-politikai szerveződések is bonyolultabbá váltak, de a hatalom megszerzésének és megtartásának metódusai keveset változtak.

Fotók: Szilágyi Lenke

Zsámbéki Gábor utóbbi években született rendezései élesen reflektálnak a kortárs közéleti anomáliákra. Nem didaktikusan, nem direkt megfeleltetéseket keresve, hanem a klasszikus szövegek lehetséges áthallásait felerősítve, ezáltal megteremtve a konkrét asszociációk, a mai magyar valóságra vonatkoztatás lehetőségét. Ami egyre nehezebb vállalkozás. Egész egyszerűen azért, mert a klasszikus szövegek általában hagyományos társadalmi-politikai szituációkat festenek le. A kemény és puha diktatúrák, illetve a látszatdemokráciák bemutatásához nem nehéz párhuzamokat találni. A mai magyar viszonyokhoz, ahhoz a sajátos „osztjónapot-demokráciához”, ahol a legnyilvánvalóbb korrupció is következmények nélkül maradhat, ahol az istenadta nép a hatalom gazdasági és jogi visszaéléseit vállrándítással intézi el, a csalást és az önkényt mintegy a politika kellemetlen, ám szükségszerű velejárójának tekintve (mondván, ez is, az is, korrupt, teljesen mindegy), csaknem lehetetlen a klasszikussá (félklasszikussá) vált drámákból asszociációs pontokat rendelni.

A Borisz Godunov nem a hatalmi konfliktus megjelenítése, hanem a társadalmi-politikai manipuláció ábrázolása miatt lehet alkalmas alapanyag az aktualizáló, áthallásokat teremtő rendezői koncepció számára. Puskin verses drámája rengeteg szereplőt mozgat, sok helyszínen, hosszú évek alatt játszódik, de alapvetően kamaradarab. Legtöbb jelenetében hatalmi fondorlatok, konspirációk zajlanak; a nagy konfliktusok, ütközetek nem a csatamezőn dőlnek el, hanem paloták félreeső termeiben, kolostorokban, sötét folyosókon. A hatalom minden személyiséget eltorzít; maga Borisz Godunov már a trónra jutás előtt eladja lelkét, hiszen uralkodásának feltétele a trónörökös meggyilkoltatása. Ám így is ő a mű legformátumosabb és uralkodásra legalkalmasabb szereplője, hiszen körülötte váltakozó kvalitású, de egyként hatalomra éhes, minden erkölcsi mérce nélküli, árulásra könnyen kapható bojárok, pópák, katonák állnak, Grigorij, a trónkövetelő ál-Gyimitrij pedig a hatalom megszerzésért bármire képes, erkölcsi skrupulusok nélküli törtető, akiből nem is válhat más, mint véreskezű diktátor.

A Katona József Színház előadása ugyan plasztikusan mutatja a hatalom személyiségtorzító hatását (a színen szépen szaporodnak a személyi kultusz kellékei, Borisz Godunov arcmásai, miközben a szélhámos Grigorij szemünk láttára válik mind gátlástalanabb kalandorrá), de elsősorban nem erre és nem a nyers hatalomvágy ábrázolásra fókuszál, hanem azoknak a folyamatoknak a felmutatására, amelyek a minden szempontból alkalmatlan uralkodó trónra kerüléséhez vezetnek. Az okok összetettek és valóban ismerősek. Eredőjük már ott van a játék elején, a nép egyszerű leányának „Ki fog kormányozni minket?” felkiáltásában, vagyis az erős vezető iránti vágyban. A további okok pedig a saját pecsenyéjüket sütögető főurak folyamatos szervezkedésében, az egymást kioltó ellentétes érdekekben, és legfőképp a politikai „sztárcsinálás” folyamatában rejlenek. Grigorij maga mondja ki, hogy őt nem lehet lebuktatni, hiszen valódi származása senkit nem érdekel; támogatói nem az ő érdekében cselekszenek, ő pusztán az ürügy a Godunovval való szembefordulásra, a különböző egyéni érdekek érvényesítésére. A propagandagépezet az ál-Gyimitrijből hőst, Godunovból elvetemült gonosztevőt farag; a tényekkel az sem foglalkozik, aki pontosan tisztában van velük. Így válik lényegtelenné a valóság, így épül hazugság hazugságra, és így lesz láthatóvá az a tényeken túli világ, amely napjainkat (is) fájdalmasan meghatározza.

Ezeket a folyamatokat Zsámbéki Gábor rendezése a gondosan kiérlelt, megszokottá vált formában ábrázolja. Ennek alappillérei a kortársi hangzású szöveg (a Kovalik Balázs másfél évtizeddel ezelőtti rendezéséhez, Radnai Annamária nyersfordítása alapján, Térey János által készített változat), a cselekményt átgondoltan sűrítő, a szerkezetet átláthatóvá tevő precíz dramaturgiai munka (Radnai Annamária), a választékosan és „beszédesen” mai szabású ruhák, illetve a funkcionálisan egyszerű, gyorsan alakítható, metaforikusan is értelmezhető térelemek alkotta látvány (Szakács Györgyi és Szlávik István). És az interpretációhoz pontosan illeszkedik a szereposztás is: a színészek többsége két-három-négy epizódszerepet is eljátszik, nem önálló személyiségeket, hanem a történelmi-politikai mechanizmus sűrűn váltakozó, egymással behelyettesíthető epizodistáit megmutatva. És az sem véletlen, hogy a Grigorijt játszó Kovács Lehel már alkatával, megjelenésével is egyértelmű asszociációkat kelt.

De bármilyen precíz is szakmailag a történelmi analógiák megteremtése, ezek nyugtázása általában csak a ráismerés pillanatnyi örömével ajándékozza meg a befogadót. A folyamatot átgondoltan ábrázoló jelenetek többsége nem késztet mélyebb intellektuális analízisre és nem kavar fel emocionálisan. És minél direktebb eszközökkel asszociáltat, annál kevésbé hatásos; én legalábbis a legfeleslegesebb jelenetnek a Grigorij-bábu fejének igencsak konkrét képzettársítást keltő rugdosását éreztem. Az előadás korábbiaknál csekélyebb hatásfokának csupán egyik oka rendezői jellegű. A másik magában az alapműben kereshető. Bármilyen illúziómentes, korszerű is Puskin történelemszemlélete, a személyiségek történelemformáló szerepét színesebben, gazdagabban ábrázolja, mint a politikai mechanizmusok személytelen folyamatát. Bár a hatalmi harc shakespeare-i királydrámákra emlékeztető szövevényei határozzák meg a cselekményt, a poézis inkább a főszereplők érzelmeinek, lélek- és tudatállapotának megjelenítését járja át. S mivel a rendezés a reálszituációkat nem írja felül, elkerülhetetlenül e pontokon válnak igazán erőssé a színészi alakítások is – némiképp háttérbe szorítva ezzel az egyéniségek helyett a mechanizmusra, az általános érvényű konfliktusok helyett a konkrét megfeleltetésekre fókuszáló koncepciót. Máté Gábor átgondolt, az idősödő diktátor kifáradásának stációit pontosan mutató szerepformálása akkor szikrázik fel igazán, amikor Godunov a Bezerédi Zoltán által túl sokat konspiráló, a döntő percekben erőt mutatni képtelen értelmiséginek ábrázolt Sujszkijjal szembesül. És akkor, amikor az uralkodó minden reményét kisfiába vetve (lányát levegőnek nézve) ábrándozik a jövőről. Kovács Lehel hasonlóképp egyenletes, következetes Grigorij-alakításának is egy érzelmektől fűtött jelenet a tetőpontja: a Rujder Vivien perspektívavágytól fűtött, energikus, szeszélyes Marinájával való, kisiklott randevúja, amely után a pillanatnyi kudarc ellenére is megérzi, hogy győzelemre van ítélve. A bemutató talán egyetlen torokszorító képe pedig az utolsó, amelyben a nép Godunov frissen lemészárolt gyermekeinek holttestei felett bólint rá a nyilvánvaló hazugságra és élteti az új uralkodót – aki pedig nem így cselekszik, azt gyorsan elhallgattatják.

Meglehet, hasonló érzelmi hatás hiányzik ahhoz, hogy az előadás fókuszában álló megfeleltetések, képzettársítások revelatív erejűek, de legalábbis újszerűek, illetve továbbgondolásra, vitára ingerlőek legyenek. Az is lehet, hogy maga a forma szorulna újragondolásra, változtatásra. És az sem kizárt, hogy várni kell kicsit – addig, amíg a mai magyar valóság visszazökken egy olyan állapotba, amelyet rétegzetten és gazdagon lehet akár a maga nyers valóságában, akár analógiákon, áthallásokon keresztül értelmezni.

Hol? Katona József Színház
Mi? Alekszandr Puskin: Borisz Godunov
Ki? Szereplők: Máté Gábor, Kovács Lehel, Bezerédi Zoltán, Szacsvay László, Ujlaki Dénes, Bán János, Dankó István, Elek Ferenc, Bodnár Erika, Rujder Vivien, Kiss Eszter, Mészáros Blanka, Dér Zsolt, Vizi Dávid e.h., Kovács Tamás e.h., Lestyán Attila e.h., László G. Attila m.v., Zsámbéki Tóbiás/Varga Zétény, Lakatos Dezső.
Látvány: Szakács Györgyi, Szlávik István.  Zene: Sáry László. Dramaturg: Radnai Annamária. Rendező: Zsámbéki Gábor.