Török Ákos: Egy tánc és más semmi

3 in 1 kritika: Badora Társulat: Gyöngyhalász, Budapest Táncszínház: Három nővér és Közép-Európa Táncszínház (KET): Col-Lab
2018-05-10

A most tárgyalt előadások (…) zárt művek, amelyek nem értelmezik újra és nem alakítják át, hanem adottságnak tekintik a hagyományos előadói-befogadói helyzetet: egy adott pillanatban ható, de azon jó esetben túlmutató műalkotással kínálnak meg minket.

A hazai és az európai kortárs táncban létezik egy markáns trend, amiben a táncosok nem csupán táncolnak (a szó szoros értelmében néha egyáltalán nem is táncolnak), hanem beszélnek is. Azonban nem karakterekből szólalnak meg, hanem saját magukból, saját magukról vagy éppen a táncról mondják el személyes élményeiket, gondolataikat. Ezek az előadások ezáltal kinyílnak a tánc, a táncos és a néző felé, olyan eseményekké válnak, ahol nem egy táncdarabbal találkozunk, hanem egy adott pillanatban létrejövő közösség részesei leszünk az önmagát kibeszélve (és gyakran valóságosan is) lemeztelenítő előadóval.

A most tárgyalt előadások a kortárs tánc egy ettől markánsan eltérő nyelvjárásából valók. Zárt művek, amelyek nem értelmezik újra és nem alakítják át, hanem adottságnak tekintik a hagyományos előadói-befogadói helyzetet: egy adott pillanatban ható, de azon jó esetben túlmutató műalkotással kínálnak meg minket. Az előadói képességeken túl semmit sem tudunk meg a táncosokról, akik nem mondanak semmit, csak táncolnak.

A mélység édes titkai

A gyöngy az igazság metaforája, amelynek felszínre hozataláért az életünket kockáztatjuk. Bizet Gyöngyhalászok című, 1863-ban született operája a föld felett játszódik, egzotikus szerelmi dráma féltékenységgel és halállal Ceylon egyik gyöngyhalászok lakta falujában. Az opera egyik áriája, Nadír szerelmes románca később Pártos Jenő szövegével vált hazánkban közismertté: többek között Karády Katalin és Vámosi János énekelte. Ez már a gyöngyhalászokról szólt, akik leszállnak a tenger mélyére, és „Nincs sírkereszt, csak néma gyász / Ha örökre elmerül a gyöngyhalász”. Barta Dóra koreográfiája (dramaturg: Németh Virág) teljesen lemerül a tenger, pontosabban a metafora mélyére.

A Badora Társulat Gyöngyhalász című előadásában saját lelkünk a tenger, amelybe leereszkedünk, hogy megtaláljuk a magunk igazságait. Ahogy egy ilyen alámerülésnek, úgy ennek a kristálytiszta képzetnek is megvan a maga kockázata: könnyen pátoszossá és közhelyszerűvé válik. Barta Dóra ráadásul a Karády Katalin előadásában elhangzó dal bevonásával már a darab elején kísérti az érzelgő emelkedettséget, amit azonban sokáig, ízléstől függően akár végig is kordában tud tartani. A kiválóan felkészített, képességes táncosok tűpontos mozdulatsorai, az érzelgősségtől és kortárs tánc sablontól mentes koreográfia izgalmasan. olykor játékosan ellenpontozza a néhol ráeresztett sziruposságot.

Gyöngyhalász. Fotó: Dusa Gábor

A gyöngyhalászok dala és a háttérre vetített stilizált tengermély világossá teszik a metaforikus helyszínt, a térbe belógatott és művészien megkomponált két-három vízi élőlényt viszont már leveti a színpadkép: inkább hatnak valamiféle furcsa poénnak, mint érzékletes tengeri világnak, miközben az előadásnak nem a humor az anyanyelve. A gyöngyöt szimbolizáló gömb (az installációk Dóra Emese és Plani Antal szobrászművészek alkotásai) hasonlóan helyzetidegen az üres színpadon, és a záró metaforát sem igazán teszi világossá az egymás után bemászó táncosok látványa, akik mint valami bizarr börtönben rakódnak egymás mellé a szerkezetben.

A táncosok a szürke különféle árnyalataiban játszó, sportosan és hétköznapian elegáns ruhákban mint ismerős akárkik keresik, kerülik, találják meg egymást, sodródnak vagy éppen továbbsétálnak. Az előadás tiszta táncképekkel, helyenként szinte szenvtelen mozdulatsorokkal dolgozik, amelyek inspiráló ellentmondásban állnak Bizet zenéjével, és válnak meztelenné, amikor elhallgat a zene, vagy lesznek felzaklatóak, amikor a hangzás harmóniától mentes ütemekre vált át. Különös lelepleződéseiként önmagunk keresésének helyenként romantikusan hevült, máskor fagyos és dermesztő alaphangulatának.

Az előadás lehetséges töréspontja az érzékien mély férfihangon, angolul búgott szöveg a tetteink önazonosságáról, az elmesélő szíve mélyén élő kék madárról és főként a bennünk lévő fényről, amely képes legyőzni a sötétséget. Akik nem beszélnek angolul, azokat zavarhatja, hogy kirekesztik az előadás teljes élményéből, akik pedig értik, úgy érezhetik, hogy vattacukorral telik meg a lelkük.

A Badora Társulat előadása ezzel együtt megejtő és játékos testköltészet, még ha kicsit édeskésebb is a kelleténél.

Három nővér a gumiszobában

A Budapest Táncszínház vezetője, Földi Béla néhány éve előszeretettel nyúl jól ismert és méltán közkedvelt irodalmi művekhez. 2014-ben az Anna Frank naplóját, 2016-ban a Száz év magányt állította színpadra, mindkét esetben kiváló színészek és a tánciskola növendékeinek közreműködésével. És mindkét esetben sikertelenül: a prózai színészek és a táncosok, az elhangzó szöveg és a tánc nem tudott szerves egységet alkotni, így egyik esetben sem született igazán élvezhető és érthető előadás.

Sághy Alexandra klasszikusabb módon, drámaszöveg és színészek nélkül közelített Csehov darabjához. Elsőre nem tűnik ígéretesnek egy kortárstánc-előadás a Három nővérből. Ha bárki elgondolkodik, hogy a világirodalom melyik művét tudja elképzelni táncban, vélhetően nem Olga, Mása és Irina lényeges történések nélküli, sehonnan sehová nem tartó, lassan pusztuló, reménytelen világa jut eszébe – nemhogy elsőre, de sokadjára sem. Ez Sághy Alexandrával sem volt másképpen, az ötletet ugyanis csak kapta, ami ebben az esetben mégiscsak jónak bizonyult.

Három nővér. Fotó: Dusa Gábor

Klimó Péter – a Budapest Táncszínház korábbi, Fehér című előadásából átemelt – díszlettechnikája szerencsésen szűkíti le a Várkert Bazár terét. A három oldalról rugalmas szalagokkal határolt, szobányi téglatest voltaképpen már az előadás első perceiben „elmeséli” a Három nővér történetét: minden benne van abban, ahogy a három táncos a rugalmas falba belülről beleszorulva hasztalan próbálnak kijutni. Mi történhet még ennél több? Sághy Alexandra koreográfus, Kovács Benjamin zeneszerző és a táncosok azonban tesznek róla, hogy történjen.

Csehov kifejezetten humorosnak tartotta a drámáit, és a színház váltakozó sikerrel újra meg újra megkísérli ezt az iróniát felszínre hozni, ám ezeket a darabokat leginkább mégiscsak valamiféle mélabús komolysággal szokás színpadra vinni. Sághy Alexandra is komolyan veszi a Három nővért, ám ezt minden melankólia és mélabú nélkül teszi. Meg sem kísérli (szerencsére) a dráma történetét rekonstruálni, helyette három, saját és egymás terébe bezárt fiatal nő elvágyódásának mozgóképeit komponálja meg. A jól dekódolható, egyértelmű mozgásgesztusok (amilyen a például az előbb említett falba ragadás) és a sokkal kevésbé lefordítható, mégis szemléletes mozdulatsorok izgalmas kompozícióvá állnak össze. Hol értjük, máskor pedig érezzük a történéseket, amelyek egyszerre mutatják meg a kevéssé érdekfeszítő külső és a mögöttük lévő, sokkal érdekesebb belső történéseket.

A mozdulatsorok jól illeszkednek a kifejezetten ügyes fiatal táncosok képességeihez és színpadi súlyához. Kovács Benjamin frissen komponált zenéi és csendjei szintén izgalmasan játszanak össze vagy épp ellene a koreográfia saját dinamikáinak és hangulatainak. A Budapest Táncszínház előadása nem egy súlyos, drámai táncdarab magas kvalitású mozgásos truvájokkal, de mindenképpen egy jól átgondolt, ötletes és érzékeny előadás. Komplex élmény, ami ráadásul élvezetes is. Erre mondják pestiesen, hogy tényleg meg van csinálva.

Egy nyelven hallgatók

Kicsit (néha nagyon) kiver a víz, amikor egy előadás előtt valaki mikrofonállvány mögött állva egy nagyobb esemény keretén belül vezeti fel a soron következő darabot, majd kíván jó szórakozást hozzá. Vannak dolgok persze, amelyeknek meg kell adni a módját, de ezt ilyenkor inkább az előadások tegyék meg, ne komolykodó és kedélytelen gesztusok. A Közép-Európa Táncszínház (KET) Col-Lab című estje kapcsán a Várkert Bazárban ez a nagyobb esemény a V4 országaiban működő táncszakmai szervezetek többéves együttműködése volt, amelynek keretén belül jött létre az itt szereplő két előadás. Mindenki egyéni politikai ízlése szerint ítélheti meg a V4-ek közösségét és benne Magyarország jelenlegi szerepét, azonban tény, hogy az ilyesféle szakmai együttműködéseknek izgalmas hozadéka lehet. Ráadásul ezt az együttműködést, amelynek során lehetőség nyílt kölcsönös tapasztalatok szerzésére és cseréjére, a Közép-Európai Táncszínház kezdeményezte.

Az esten látható, a lengyel Krakow Dance Theatre és a KET koprodukciójaként létrejött két előadás e kollaboráció első színházi produktuma. Legalábbis ez olvasható az ismertetőkben, amelyek hatására a cikk szerzője a két tánctársulat, de legalább a kétféle kortárstánc-nyelvjárás izgalmas vegyülését vizionálta. Ehelyett egy törzsökös Kun Attila koreográfiát láthattunk a KET táncosaival és a Magyar Táncművészeti Egyetem modern szakának végzőseivel, valamint egy szinte hajszálra ugyanazon a nyelven fogalmazó táncdarabot a varsói Eryk Makohon koreografálásában – nagyrészt vagy teljesen ugyanazokkal a táncosokkal. Persze ha nem lett volna a körítés és a kooperáció folyamatos hangsúlyozása, akkor mindennek semmi jelentősége nem lenne. Mégsem véletlen, hogy ennyit beszélünk róla, ugyanis magáról a két előadásról nem nagyon van mit mondani.

Sacro Sanctus. Fotó: Dusa Gábor

Kun Attila Sacro Sanctus (Szent Szellem) című koreográfiája gesztusok és elvont táncmozdulatok keveredésén keresztül, vagyis ugyanazon a nyelven szólal meg, mint Sághy Alexandra munkája. Ám ebben az esetben nem lehet tudni, mit akar a koreográfia mondani. A színpadra kisebb-nagyobb csoportokban érkező táncosok a közeledések és távolodások, találkozások és szétválások különböző képzeteit mutatják meg, azonban nem derül ki, mivégre. Mivel a mozdulatsorok önmagukban nem különösebben átütőek, így belőlük sem tud kiindulni számottevő befogadói élmény. Még akkor sem, amikor mindannyian a színpadon vannak, ráadásul itt kissé szét is csúszik az összhang, nem véletlen, hogy az előadás legerősebb pillanatai azok, amikor a tizennégy táncos mozdulatlanul áll velünk szemben.

Eryk Makohon Poliamoria (Sokszerelműség) című munkája ugyanezen a nyomvonalon halad, noha a színpadra kitett konkrét almadarabolás és -evés miatt legalább nyújt némi fogódzót: termékenység, bűnbeesés, alma és paradicsom. A számukra adott (alapvetően szűkös) lehetőségekkel itt is jól élnek a táncosok, a gesztusok és az elvont táncmozdulatok itt is elegyednek egymással, és amit látunk, talán valamivel még izgalmasabb is a Sacro Santusnál, de ugyanúgy nem történik velünk semmi. Ami azért is csalódás, mert úgy tudjuk, hogy Makohon korábban kifejezetten izgalmas és sajátos szemléletű workshopokat tartott a táncosok számára. Lehetne erre azt mondani, hogy a két előadás megmutatta, hogy Közép-Európának van közös táncnyelve, ám ezen a nyelven ebben az esetben semmit nem tudtak nekünk elmondani.

Hol? Müpa
Mi? Badora Társulat: Gyöngyhalász
Kik? Zene: Bizet, montázs. Dramaturg: Németh Virág. Fény: Katonka Zoltán. Tér-látvány, jelmez, koreográfus-rendező: Barta Dóra. Előadja a Badora Társulat.

Hol? Várkert Bazár
Mi? Budapest Táncszínház: Három nővér
Kik? Zene: Kovács Benjamin. Díszlet-jelmez: Klimo Péter. Fény: Földi Béla. Koreográfus: Sághy Alexandra.

Hol? Várkert Bazár
Mi? Közép-Európa Táncszínház (KET): Col-Lab
Kik? Fény: Fogarasi Zoltán. Koreográfus: Eryk Makohon (Krakow Dance Theatre) és Kun Attila (KET). Táncolják a KET táncművészei.
Az előadás a Közép-Európa Táncszínház és a Krarow Dance Theatre együttműködéséből született.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.