Fehér Anna Magda: Nem kell félni

Neil Gaiman: Coraline – Budapest Bábszínház
2019-02-04

Gaiman meséje azért tűnhet félelmetesebbnek (…), mert pont egy olyan gyerekkel történik meg, aki ott ül a nézőtéren. Aki fülhallgatón zenét hallgat, meg unatkozik, míg a szülei folyton csak a laptopot nyomkodják. És nem holmi (…) rút banya, hanem a saját anyjának és apjának kiköpött gombszemű mása tör az életére. A gyereket épp a legismerősebb, legbiztosabb közegében: a családjában, otthonában és a saját vágyaiban éri el a gonosz.

Neil Gaiman brit fantasy-, képregény- és sci-fi író Hugo-, Bram Stoker- és Nebula-díjjal is kitüntetett, 2002-ben írt Coraline című kisregényét vitte színre a Budapest Bábszínház. A rémmeséből a Karácsonyi lidércnyomásrendezője, Henry Selick stop-motion technikával forgatott 2009-ben bábfilmet. A három év alatt, mozdulatról-mozdulatra rögzített alkotást Oscar-díjra is jelölték. (Wes Anderson A fantasztikus Róka úrcímű meséje is versengett abban az évben, mégis a Disney/Pixar-animáció, a Felvitte el az aranyszobrocskát.)

Fotók: Éder Vera

A bemutatót követő, péntek esti előadáson több volt a felnőtt a nézőtéren, mint a gyerek – Gaiman-rajongó ismerősökkel is találkoztam a szünetben. Gimesi Dóra átirata azonban nem felnőtteknek készült, a tizenéves korosztálynak szól, bár a szülők sem fognak feszengeni: jól működő családi darab született, ami nem annyira félelmetes, mint Henry Selick bábfilmje. Az előadást látva éppen ez, a félelem kérdésköre foglalkoztat leginkább: hogyan lehet a félelmet előidézni vagy épp csillapítani a nézőben? Neil Gaiman története a horror toposzaival dolgozik: ódon ház, titkos ajtó, amely egy másik világba visz, furcsa szomszédok, baljós figyelmeztető jelek és jóslatok, fekete macska, szellemgyerekek, akiknek gombot varrtak a szemükre és megették a lelkük. Bár az író hideglelős helyzeteket teremt, főhősét, Coraline-t a horrorirodalom talán legbátrabb figurájának alkotja meg, így kihúzza a történet méregfogát. Azt hiszem a néző sem fél annyira, ha a szereplő is bátran, józanul viselkedik.

Ugyanakkor a rémmese sem hat újdonságként a gyermekirodalomban. Illik idecitálni a klasszikusokat: a Grimm testvérek gyűjtéseit, például a Coraline-hoz az előadás színlapja szerint is nagyban hasonlító Jancsi és Juliska-történetet a gyerekevő banyával, vagy a farkast, aki felfalja a nagymamát, az üvegkoporsóban fekvő Hófehérkét, és szerintem Andersen megfagyott kis gyufaárus lánya se semmi. Gaiman meséje azért tűnhet félelmetesebbnek ezeknél a történeteknél, mert pont egy olyan gyerekkel történik meg, aki ott ül a nézőtéren. Aki fülhallgatón zenét hallgat, meg unatkozik, míg a szülei folyton csak a laptopot nyomkodják. És nem holmi, ki tudja, miféle gonosz, rút banya, hanem a saját anyjának és apjának kiköpött gombszemű mása tör az életére. A gyereket épp a legismerősebb, legbiztosabb közegében: a családjában, otthonában és a saját vágyaiban éri el a gonosz.

A történet szerint Coraline családjával egy régi, vidéki házba költözik. A szülei nem csak a költözés, hanem különféle leadandó írásművek, szerkesztői-írói munkák miatt is szörnyen elfoglaltak, és csak a gépük felé görnyednek álló nap, míg Coraline kínjában felfedezi a házat. Talál egy titkos ajtót, a túloldalon pedig épp azt a szobát találja, ahonnan elindult, csakhogy ebben a másik világban minden a lehető legtökéletesebb. Finom, meleg vacsorával és gondoskodó figyelemmel várják szülei, a másik szülei, akik épp olyanok, mint az eredetiek, csak gombból van a szemük. A sok vidámság, varázsos meglepetés és meleg otthon láttán a gombszemű szülőkkel meg is elégedne a kislány mindaddig, amíg nem kérik rá, hogy hadd varrjanak neki is gombszemeket. No, ez volt az a pont, ahol egy kislány letakart szemmel, szülei aggódó, kapkodó kíséretében kirohant a nézőtérről. De miért maradnak és lelkendeznek a többiek, hogy hú, de jó, hú, de izgalmas?

Gimesi Dóra átirata két eszközzel is oldja a rémületet és a szorongást a színen. Egyrészt tömöríti, lerövidíti a történetet – erre, gondolom, a gyerekeknek szóló színház szabályai szerint is szükség van – de ezzel még pörgősebbé, akciódússá teszi a sztorit, ahelyett, hogy hagyna időt a félelem kibontakozására. Se Gaiman, se Gimesi nem használja a suspense technikát. Ezt a dramaturgiai fogást a bábszínház is előszeretettel használja: a néző már látja, hogy a főhős veszélyben van, de a szereplő mit sem sejt. Coraline-ért nem kell aggódni, ez a kislány józan, minden helyzetet átlát, nem fél megtenni, amit a kíváncsisága vagy a szíve diktál, és a gonosz csapdájába sem sétál be, sőt hajlandó vele szemtől-szembe kiállni. A másik eszköz az előadás humora, iróniája, ami szintén elűzi a félelmet. A másik anya, a gonosz, aki mozgatja a szálakat, bár megszállott és elvetemült, de ugyanakkor laza és vicces teremtés is, csakúgy, mint Coraline. Emberükre akadnak egymásban.

Az, hogy az előadásban Coraline belevaló kislány lett, nem csak a szerzőknek köszönhető, hanem Spiegl Anna játékának is. A bábművészek ebben az előadásban nem láthatóak, hangjukkal és a bábok mozgatásával teremtik meg a figurát. Spiegl Anna hangja pedig csupa játékosság, energia, tettrekészség, de elmarad belőle a fontoskodó, idegesítő kamasz attitűd. Szerethetővé teszi ezt a bátor kislányt. Márkus Sándor tagbaszakadt, mogorva, máskor meg hirtelen hízelkedő macskája szintén élvezetes alakítás, vicces, ahogy a macskabáb első fele kissé más ritmusban mozog, mint a hátsó. Színes, figyelemfelkeltő figura a szomszéd szuterénlakás két idős, jobb napokat látott, a Hamletből és a Macbethből részleteket előadó színésznője Ellinger Edina és Kovács Katalin alakításában. De minden színész jól megállja a helyét, és baki egy sem volt az előadásban, pedig olykor több pozícióban, folyton mozgásban lévő, jókora díszletelemek között kell helytállni.

Az ódon ház ugyanis Khell Zsolt díszletében, kissé hasonlóan, mint a színházi nagy vörös függöny, kettéválik és ki-be suhan a színpadra. Vagy épp az égbe szökik, hogy láthatóvá váljon a szuterénlakás is. Kissé kétdimenziós, de hangulatos, látványos és részleteiben jól kidolgozott ez a kulissza. A díszletet Juhász András vetített animációi egészítik ki. Ezek stílusa néhol a korai számítógépes játékok világára emlékeztet, ami elüt a díszlet mesés, barátságos hangulatától, ám ez a vetítés adja meg a tér- és így az utazás, az új dimenzióba lépés élményét is.

Az előadásban elsősorban pálcás bábokat használnak. A Hoffer Károly által megálmodott figurák mívesek és színesek, kerekded vonásaik vannak, így barátságosnak hatnak. Ha valamivel talán mégis rémisztenek, azok a szemek körülötti sötét foltok, amik kiemelik a másság szimbólumát, a gombokat. Néha pedig monumentálisra nőnek, eltorzul a testük. A patkánycirkusz-jelenet az egyik leglátványosabb, hiszen itt a néző szerepébe került Coraline, akkora lesz, mint maguk a patkányok. Idomárjuk, Mr. Bobo azonban hatalmas arccá és kezekké növekszik és egyszerűsödik, mintegy lenéz az apró teremtményekre, akiket irányít. Nem csoda, hogy végül Coraline-t is belevarázsolja a produkcióba. A legfélelmetesebb látványt pedig nem is a repkedő, celofánszalag testű szellemgyerekek adják, hanem a varázslat ellen küzdő másik apa eltorzult-elmállott teste. A legviccesebbek az állatok, például az egyik színésznő a félelemtől egymáshoz bújó, lila agarai.

A végére hagytam Ascher Tamást, mert úgy érzem, az ő rendezői munkája még a bábszínészeknél is jobban el van rejtve ebben az előadásban. Pedig a bemutatót megelőző interjúkban nyíltan vallott rajongásáról a bábszínház iránt. Elmondta, hogy gyermekkora óta odavan ezért a műfajért, maga is sokat bábozott, és több gyermekkori bábját még ma is őrzi, valamint nézőként is sokszor megfordult a Budapest Bábszínházban. Élete első bábrendezésében azonban nem érzem, hogy rendezői színházat akart volna létrehozni. Egy kissé konzervatív, a hagyományos bábjáték eszköztárát felvonultató előadás született a keze alatt, amely a bábot helyezi reflektorfénybe, és hagyja érvényesülni a konzervatívnak csöppet sem nevezhető történetet, így izgalmas kalandot kínál a gyermekek és szüleik számára egyaránt.

Hol? Budapest Bábszínház
Mi? Neil Gaiman: Coraline
Kik? Bábszínpadi adaptáció: Gimesi Dóra. Zeneszerző: Kákonyi Árpád. Bábtervező: Hoffer Károly. Díszlettervező: Khell Zsolt. Animáció: Juhász András. Rendező: Ascher Tamás.
Szereplők: Spiegl Anna, Pallai Mara, Ács Norbert, Márkus Sándor, Kovács Judit, Ellinger Edina, Kovács Katalin, Hannus Zoltán, Pájer Alma Virág, Barna Zsombor, Szolár Tibor, valamint Juhász Ibolya, Kovács Katalin, Rusz Judit

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.