Nem lep meg, hogy a Securitate érdeklődött felőlem, az inkább, hogy előkerült – ha véletlenül is – egy jelentés rólam, rólunk. Ha Gáspárik Attila nem fedi fel a jelentő nevét, én sem teszem, bár ismerem kilétét.

Nem tudhatom, hogy egyébként hogyan végezte ebbeli munkáját – esetemben pontatlanul. A nevek elírása feltehetően nem őt terheli (Nánay helyett Nánai, Csáki helyett Csáky, Zsámbokiné helyett Zsámbékyné), de a személyekről közölt adatok (Boldizsár Iván és Csabainé politikai szerepének beállítása, Boldizsár szerkesztői jellemzése), valamint az események interpretálása igen.

Tény, hogy Csabai Tiborné társaságában 1973-tól kezdve évente-másfél évente tettem meg a Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely útvonalat, néha mások is betársultak a kocsimba, s az említett személyekkel is gyakran találkoztunk. De nem jártunk Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában, nem látogattunk évente kétszer Romániába – Csáki Judit különösen nem, hiszen a megjelölt időpontban másodszor volt útitársam –, tehát nem számolhattunk be rendszeresen hat erdélyi színház és az akadémia előadásairól sem.

Aligha tölthettünk félnapokat vásárlással és boltnézegetéssel, hiszen az üzletek üresek voltak. Az mégis igaz, hogy 15-én Tompa Gáborral vásároltunk, mégpedig benzint. Ugyanis a benzinkutak előtt fél kilométeres sorok álltak, s az autósok abban reménykedtek, hogy a nap folyamán valamikor jut nekik is egy fejadagnyi (talán tizenöt vagy húsz liter, nem emlékszem pontosan) üzemanyag. A külföldi rendszámú autókat azonban soron kívül kiszolgálták, ezért sorra jártuk a környező kutakat, ahol teletankoltam, majd visszamentünk Tompáék Köteles utcai házának udvarába, ott leszívtam Gábor kannáiba a benzint. Jó párszor fordultunk.

S az is igaz, hogy sok időt töltöttünk Harag Icánál, Harag György özvegyénél. Különösen én, hiszen utazásunk egyik célja az volt, hogy az általam írandó-szerkesztendő Harag-könyvhöz anyagot gyűjtsek, és azt hazahozzam. Icuka összeszedte és rendszerezte az újságcikkeket, fotókat, személyes és színházi dokumentumokat, feljegyzéseket, s ennek a dokumentációnak az áttekintésével, megismerésével hosszú órákat töltöttem el, miközben az asszonyok traccsoltak, kávéztak. (Gyakran, például az informátoréknál is, abból a kávéból, amit mi vittünk nekik, hiszen a kávé – mint megannyi élelmiszer, gyógyszer és kozmetikum, a könyvekről és folyóiratokról nem beszélve – szintén sokaknak elérhetetlen kincsnek számított.)

Harag György. Fotó: Dormán László

Mint az eddigiekből kitűnhetett, Tompa Gáborral jó barátságban voltam, s ezt a kapcsolatot elsősorban a színházi és szakmai kérdések hasonló szemléletű megítélése alapozta meg. Ennek egyik záloga az egymás iránti őszinteségben rejlett, tehát miután megnéztük a jelentésben említett Cukorvárost, beszélgettünk az előadásról, s ahogy ez lenni szokott, nemcsak a jó, hanem a kevésbé sikerült megoldásokat is elemezni igyekeztem. Erről is szó esett az informátoréknál töltött délutánon, de a jelentéstevő a maga személyes véleményének megerősítését vélte kihallani mondandómból, így ezt emelte ki a beszámolójában. Természetesen arról nem tudott tájékoztatást adni, hogy mi volt a véleményem-véleményünk az ottlétünk utolsó estéjén látott Csalóka szivárványról, pedig arról az előadásról végképp felemás érzésekkel távoztunk. (Nem véletlen, hogy erről a két élményünkről nem jelent meg írás a Színház című folyóiratban.)

A jelentésből megtudható, hogy hol Tompáéknál, hol Harag Ilonánál viziteltünk. Ez önmagában nem lenne különös, az teszi érdekessé, hogy ők ugyanabban, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet szomszédágában álló templomudvarban laktak, két különálló épületben, de Tompa Miklós meg Haragék alig beszéltek egymással. Természetesen mindkét fél roppant kíváncsi volt, hogy miről esett szó a másiknál.

Többször laktam a Grand Szállóban, annak is a negyedik emeletén, ahonnan nem volt tanácsos telefonálni, s meg kellett gondolni, miről beszél az ember másokkal. Csabainé az említett ismerősével – annak kérésére – csak utcán találkozott, mert félt a lehallgatástól, és Gergely Gézáék is kerültek vagy csak lehalkított hangon említettek egyes, általuk kényesnek tekintett témákat. (Géza igazán akkor szabadult fel, amikor az autómmal jártuk az országot, és megismertetett minket a helyi történelmi és művészeti látni- és tudnivalókkal.)

Ez a jelentés tehát nem sok értékes információt tartalmaz. Nehéz eldönteni, hogy mi az oka annak, hogy az informátor nem közöl olyan részleteket, amelyekről akár szemrevételezéssel (láthatta – és látta is – a benzin-ügyletünket), akár hallomásból (a Harag-könyvről, annak előkészítéséről is beszéltünk, sőt emlékeik felidézésével, bizonyos dokumentumok megmutatásával segítettek is nekem) tudomást szerzett. Csupa érdektelen és más informátorok által feltételezhetően már feltárt adatot oszt meg. Láthatóan a jelentés legnagyobb részét kitevő külpolitikai eszmefuttatást tarthatta a legérdekesebb információnak, bár ebben sincs érdemleges újdonság.

Tompa Miklós. Fotó: Marx József

Ma már megmosolyogtató az az igyekezet, amellyel az informátor ezt a beszélgetést nagy horderejűnek próbálja beállítani, mondván: „Csabainé közvetítésével a budapesti vezetés azt üzeni az erdélyi magyar értelmiségnek, hogy a magyar vezetés »minden lehetségest megtesz az erdélyi magyarokért”.

Bennünket baráti viszony fűzött hozzájuk, és eszünkbe sem jutott, hogy náluk óvatoskodni kéne. Mint ahogy sok más ismerősünkkel való kapcsolatunkban sem jutott eszünkbe. Ugyanakkor igyekeztünk ügyelni arra, hogy olyan kényes témát sehol ne feszegessünk, ami a házigazdáknak később bármiféle kellemetlenséget okozhatna. Épp elég volt annak a tudata, hogy csak azért, mert találkozunk velük, illetve elfogadjuk a meghívásukat, már fokozott megfigyelésüket váltjuk vagy válthatjuk ki. Amikor Csabainét az informátor célirányosan faggatni kezdte, ő csak annyit mondott, amennyit még egy politika iránt érdeklődő – pláne a kurrens folyóiratokhoz és lapokhoz, ha kis késéssel, de mégis hozzájutó – marosvásárhelyi vagy kolozsvári értelmiségi is tudhatott. Ez a meggondolás is közrejátszott abban, hogy ezek a beszélgetések jobbára a színház témakörében maradtak.

Ha az ember úgy érezte, hogy neki Erdélyben, a Felvidéken vagy a Vajdaságban valami dolga van, akkor tudomásul kellett vennie azokat a körülményeket, amelyek közé megy. A határon történő vegzálásokat éppen úgy, mint a szállodákban ténfergő civileket, vagy azt, hogy az országúton időnként leállították az autónkat, és valamilyen mondvacsinált ürüggyel igazoltattak, hogy a nagyobb városok határában történő járműellenőrzés során nemcsak meg-, hanem félre is állítottak, és akár órákat várakoztattak indoklás nélkül, mielőtt továbbengedtek volna. Mindennek azonban nyoma sem volt az emberi kapcsolatokban. Nem a gyanakvás határozta meg a kommunikációt. Ezért fájdalmas utólag is szembesülni azzal, hogy egyesek viselkedésében tisztátalan hátsó szándékok is működtek. Akkor is, ha „csupán” olyan szinten, mint ez a közreadott jelentés mutatja.

Eddig nem érdekelt, hogy itthon vagy más országban megfigyeltek-e, mikor, kik és miért. Most egy kicsit kíváncsi lettem, milyen egyéb jelentések születtek még rólam Romániában, hoztam-e bajt valakikre. Hiszen 1985 és 87 között sokszor voltam Kolozsváron meg Vásárhelyen. Interjúztam Harag György színészeivel, munkatársaival, csempésztem át a határon Harag levelezését, iratait, munkásságának dokumentumait, sőt, az áttelepülni készülő Harag Ica néhány olyan tárgyi emlékét is, amelyeket másként nem tudott kimenekíteni. Jártam a kolozsvári magyar konzulátuson is, hogy segítsenek iratokat s egyéb tárgyakat kijuttatni. Aztán 1987. november 19-én a határon feltartóztattak, a kocsimat átkutatták, néhány csalinak elöl hagyott holmit elkoboztak, és közölték: a továbbiakban ne lépjem át a magyar–román határt. Megpróbáltam, nem sikerült. Legközelebb 1990-ben, Tompa Gábor Caligula helytartója-premierjére mehettem ismét Kolozsvárra.

Ténykedésem nyilván nem kerülte el a szeku figyelmét, és valahol talán nyoma van annak is, hogy miként hozták meg azt a döntést, hogy nemkívánatos személy lettem Romániában. De az is lehet, hogy kishal voltam. Meg az is, hogy ha készültek is rólam jelentések, ugyanúgy elkeverték őket, mint annyi mást.

Mindez persze nem vigasz. Bármilyen pitiánernek tűnik is ez az ügy, mögötte ott húzódik térségünk kibeszéletlen, megoldatlan, nyugvópontra nem jutó traumája.

Nánay István a folyóirat 2019. februári számában megjelent jelentés szövegére reagált.

Facebook Comments