Ashfield, kicsiny település az amerikai Massachusetts állam vadregényes hegyvidékén. Nyár van, koraesti szürkület, gyülekeznek a nézők. Sokan a környékről érkeznek. Mások pár órányi vezetés után Bostonból vagy kicsit messzebbről, New Yorkból. Esetleg – mint e sorok szerzője – kis kitérővel Európából. A Double Edge Theatre birtokának kapujánál láthatósági mellényt viselő önkéntes tereli parkolóba az autókat, társai beinvitálják az érkezőt, és kedvesen, szelíd szóval körbekalauzolják a Farmon. Tágas mezőn, a tájba illeszkedő, jól gondozott kertben sétál az egyre népesebb vendégsereg (a „sereg” persze túlzás, ebben a színházban a „telt ház” is száz fő alatt van). Derű, kíváncsiság, ráérős ráhangolódás, vidéki tempó.

(volt egy farmom)

Amikor az 1982-ben megalakult Double Edge negyedszázada ideköltözött, a farm nagy része puszta legelő volt két faépülettel és egy lakókocsival. A deszkafalú, nagy belmagasságú tehénistálló vaskos gerendák tagolta, tágas terében alakították ki az egyedi hangulatú színházat, amely máig a Barn (Istálló) nevet viseli. Az alatta és mellette elhelyezkedő kicsiny szobákban, valamint a különálló lakóházban és az összkomfortos lakókocsiban szálltak meg a társulat tagjai, a vendégek és a diákok.

Mára a negyvenhektáros birtokon zöldséget, fűszernövényt termesztenek, néhány állatot is tartanak, az Istálló mellé pedig felhúztak egy második, kisebb színházat (Pavilion), amely közösségi, konferencia- és zeneteremként is szolgál; raktárak és komoly technikával fölszerelt műhelyek nőttek ki a földből. A társulati tagok a környéken vásárolt vagy bérelt épületekbe költöztek, az alkalmazottakat, gyakornokokat, továbbá a diákokat, segítőket, vendégeket néhány kilométeres körzetben felújított házakban szállásolják el. Kis túlzással azt mondhatjuk: a település fele így vagy úgy a Double Edge Theatre (DET) érdekeltsége. A színházi és oktatóközpont sok embert és komoly megrendeléseket is hoz Ashfieldnek, a színházi betelepültekből komolyan profitálnak a helyi vállalkozások, némelyikük valóságos együttműködővé, támogató partnerré vált.

A DET Amerikában különlegesnek számító módon valódi (nem mellesleg: multikulturális) társulat. Sőt: afféle tulajdonosi szövetkezet is, mert minden – az épületek, a felszerelés, a fizikai és szellemi eszköztár – a tagok tulajdona. Öndefiníciójuk pontos: a Farm valóban nemcsak előadások helyszíne, de oktatóközpont is. A szüntelen tréning – az önfejlesztés – és a tanítás a társulat életében az előadásokkal egyenértékű. Minden tagjának megvan a maga felelőssége a színház adminisztratív, műszaki és gazdasági tevékenységében, és fordítva: a gyakornokok, alkalmazottak is beállnak tréningezni, részt vesznek az előadásokban. A jelmezkészítő énekel, a zenész világosít, a kurzusokra jelentkező diákok az egész napos színházi tréning mellett mindenesként működnek.

(hazatérés)

A 2017-ben bemutatott és 2018 nyarán felújított-átdolgozott We the People igazi hazatérés. A Stacy Klein vezette társulat sokfele bolygott az elmúlt két évtizedben: színpompás produkcióik színi képeivel lélekben-képzeletben a fél világot körbekerítették. Az emberiség nagy közös történetkincsét dézsmálták okos érzékenységgel – az Odüsszeiától az Ezeregyéjig, a Don Quijotétól a Mester és Margaritáig –; fantáziájuk energiacelláit főként kelet-európai és dél-amerikai írók, költők, festők, zenészek gazdag világának motívumaival fűtötték fel.

Most legszűkebb otthonukba tértek haza: a településről és a szűk régióból származó valós hősök portréját festik meg – színezik olykor mesebelivé –, és ültetik vissza az ashfieldi jelen anakronisztikusan idilli színkertjébe. A kicsi embert mutatják fel, aki nélkül ez a nagy ország nem az volna, ami. A cím – We the People – az amerikai alkotmány preambulumának kezdetét idézi. „We the People of the United States…”

(mi és ők)

Korabeli parasztruhát viselő zenészek terelnek bennünket kis sátortető alá. Amint elhelyezkedtünk, harsány énekszóval megérkezik a semmiből Giuseppe, az olasz-argentin származású suszter (Carlos Uriona). Utazásról, földrészeken átívelő nagy mozgásról mesél. Talicskányi cipőt tol: ezeket azért bízták rá, hogy újra életet adjon nekik. De a cipő szerinte a megtett utat, lábunk hátrahagyott nyomát is jelképezi. Giuseppe meg- és beidézi Geppetto mester (Pinokkió „apja”) figuráját is – és ez semmiképp nem ellentétes a Double Edge filozófiájával, illetve esztétikájával. A szelíd realizmus (olykor kvázi naturalizmus) minduntalan tájjellegű, burjánzó szürrealizmusba csap át, miközben mindezt fenséges bohócéria hatja át.

Giuseppe egyszer csak spanyolul kezd kántálni, hátunk mögül egy másik figura rádupláz angolul, párosukat a bokrok közül csodás jelmezbe bújt nőalak dala kíséri. Utóbbi minduntalan feltűnik majd éteri énekével: ő a „Dalos madár”, az előadás sűrű zenei szövetének és szürreális rétegének egyik alapszíne (Amanda Miller). Kisebb mezei kórus is csatlakozik hozzá – birtokszélesen áradó polifon kompozíció.

A kóristák vezetésével indulunk útnak kisebb csoportokra szakadva, hogy néhány percre belépjünk egy-egy valaha élt helyi lakos életébe. Mintha nem létező kétszáz éves fotók elevenedtek volna meg: a hajviseletek, az egyszerű, de aprólékosan kidolgozott kortalan-korhű jelmezek segítenek, hogy a színészek mesterkéletlenül öltsék magukra a figurákat (jelmez: Tadea Klein és Amanda Miller). Nem lépnek ki a szerepből, de nem is archaizálnak. A valaha élt füvesmester vagy szüfrazsett ugyanazzal a nyílt, kíváncsi vendégszeretettel fordul felénk, amellyel a társulat színésze „civilben” befogad a közösségbe erre az estére.

A szalmakalapot, kantáros nadrágot viselő Henry Ranney (Matthew Glassman) épp itt, a Double Edge jelenlegi földjén termesztett gyógy- és fűszernövényeket az ezernyolcszázas évek első felében. Az ő családja telepítette meg a vidéken a levendulát és a mentát, ő készített elsőként borsmentaolajat. A közösség megbecsült tagjaként rendszeresen érvelt a rabszolgaság ellen a helyi közgyűlésben. Hatalmas faasztal köré ültet bennünket, szagoljuk-ízleljük az odakínált füveket – amelyek valóban itt teremnek ma. Derűvel, szelíd lendülettel, a termelő büszkeségével mesél a Ranney-dinasztiáról, a természetről, a közösségről. „Ki lesz itt majd száz év múlva?” – kérdi szomorkásan, mert tudja, aggódni kell a földért, a környezetért, a közösségért.

Száz méterrel odébb már a patakparton ülünk. Samuel Nightingale (Adam Bright), a helyi különc – afféle természetimádó remete, aki messzi korok vad krónikáit villantja eszünkbe – a vízben gázolva, kissé szakadt ruhában a bozóton áttörve közeledik felénk, kezében hatalmas husáng. Loboncos haját rázva hosszasan monologizál nagy hévvel (szövegében költők és filozófusok szavai is felsejlenek), majd megindul egy kőből emelt kúptorony felé, ott fáklyát gyújt, és felmászik, hogy később a torony tetejéről ágáljon tovább. Színházi látványosságnak tűnik (látványos is), ám a valóságból táplálkozik: a valódi Nightingale az előadás helyszínétől nem messze lakott egy kőtoronyban az ezerhétszázas években. Furcsa természetű „varázsember” hírében állt, talán szerették, de biztosan félték is – olyannyira, hogy hagyományos temetést sem kaphatott.

Nyakig gombolt barna ruhájában a fehér főkötős Lucy Stone (Jennifer Johnson) mintha a közösségi házban tartana kiselőadást. Fapadokon ülve hallgatjuk, ahogy tüzesen mesél basáskodó apjáról – közvetve az egész férfiközpontú társadalomról –, személyes küzdelmeiről, korának speciálisan nőkre szabott viszontagságairól. A sokgyerekes családból származó Stone a tizenkilencedik század egyik legjelentősebb polgárjogi harcosa volt, aki nemcsak a női egyenjogúságért, de a rabszolgaság eltörléséért is állhatatosan küzdött. Massachusetts államban ő szerzett elsőként diplomát nő létére. A résztvevő közvetlenségével beszéli el azt a jeles napot, amelyen – már néhány héttel az ő halála után – Amerika egy államában elsőként nyertek választójogot a nők.

Előadását egy égő tekintetű fekete diák, bizonyos W. E. B. Dubois (Travis Coe) is hallgatja. Átszellemült arccal tapsol – bő fehér inge csak úgy lobog –, látni, milyen hatalmas ösztönzést merít a hallottakból. Itt még nem tudni, hogy ő lesz az első színes bőrű fiatal, aki a Harvardon doktori fokozatot szerez. (A valóságban ők ketten sosem találkoztak, de ennek természetesen semmi jelentősége.)

Fotók: David Weiland

(elrugaszkodás)

Ha eddig valamiféle (történeti kutatásokkal alátámasztott) realizmus uralkodott is, a folytatásra ez semmiképp nem jellemző. Amint bejártuk az iménti stációkat, a nézők újra egyetlen csapattá olvadva vándorolnak tovább a birtokon.

Énekesek, zenészek csatlakoznak hozzánk. A bokrokból, a fák mögül – földön-vízen-levegőben – múltbéli és képzeletbeli alakok (jórészt Dubois költészetéből és vízióiból valók) bukkannak elő a ránk ereszkedő sötétben. Megelevenednek a színház korábbi színi parádéiból itt maradt óriásbábok, kültéri szobrok, a légen emberi és csöppet sem emberi lények suhannak át. Sok szép (nem hivalkodó, de hatásos) világítási rafinéria emeli a hatást. Szól a gitár, a kézi dob, a harmonika, a klarinét és a bendzsó, szól az emberi hang. Korabeli dallamok, kis kórusok az ég alatt. Három évszázad zsoltáraiból, szent zenéiből, fekete rabszolgák dalaiból felemelő, ugyanakkor profán – hol lágy, melankolikus, hol himnikus, hol kifejezetten harsány –, életerős falusi muzsikát hangszerelt a társulat zenei vezetője és világítástervezője, John Peitso.

A domboldalon egyszer csak hajladozó lányalakok tűnnek föl, akik dobbal a kézben lengenek-forognak, énekelnek. Zenél a rét, szaltózik az erdő. Csupa szín, csupa hang, csupa mozgás. Tájköltészet.

Az Istálló – a színházterem – előtt a színészek hathatós segítségével mi is éneklünk egy jót, majd belépünk az impozáns magasságú csupa deszka, csupa gerenda belső térbe, ahol eddigi főhőseink párhuzamosan monologizálnak (leveleket írnak és olvasnak) egymástól elkülönülő, de a néző számára egybeolvadó világukban. Minden dimenziót kihasználnak, természetes, hogy a magasban húzódó gerendán, a tetőre erősített, lengő drapériákon is találni szereplőt. Különös táncot járnak – olykor eldönthetetlen, érzékelik-e egymás jelenlétét, egybefolyik-e számukra is tér és idő.

Az Istállóból aztán ismét kimegyünk a szabadba: lesétálunk a birtok egyik gyöngyszeméhez, a parányi mesterséges tavacskához. A tó mögött a fán akrobaták, költői madarak és drámai pókok. Hőseink története itt véget ér: a nyakig érő vízben ruhástul elmerülnek – ki pátoszosan belesétál vagy beledől, ki egy lengő trapézról pottyan alá nagyot csobbanva. És amikor legvégül Dubois is elzengte utolsó tirádáját, majd eltűnt a víz alatt, kicsiny ladikjával előevez a sötétből Giuseppe mester, és bölcsen lezár.

Mellettünk-mögöttünk menet indul a meredek hegyoldalba. A kar szereplői kis fénypontoktól kísért mezei lidércként látványosan tűnnek el a távolban. Már-már azt hinnénk, ezzel az „elfogyással” zárul csendben a darab, de ahogy megfordulunk, legnagyobb meglepetésünkre a hegymenet eleje már vissza is ér hozzánk, zenélnek, közös nyáréji öröménekre szólítanak. És mire kicsit kiénekeljük magunkat, mindenki odagyűlik: főszereplők, kar, táncosok, zenészek, énekesek. Együtt vagyunk mi mind, a farm ma esti népe. A közönség ismét a közösség majdnem egyenrangú része lesz. Az éneklést beszélgetés, visszafogott borozás váltja fel. Senki nem rohan haza, néhányan még hosszan maradnak.

(mindenki)

Stacy Klein 1982-ben alapította társulatát, és huszonöt éve, 1994-ben az akkor meghatározó tagokkal együtt költözött Ashfieldbe. A hetvenes években hosszabb időt töltött Lengyelországban, majd sokszor visszatért a régióba. A kezdeti évtizedeket Kelet-Európa (főként a zsidó diaszpóra) kultúrája és a lengyel színház világa erősen meghatározta, ettől fokozatosan elszakadva alakította tovább Klein a színház stílusát. Noha a produkciókban nagy szerepet kap az egyéni és kollektív kreativitás, a Double Edge esztétikájának, művészi látásmódjának ő szab irányt. (Korábbi írásaink a társulatról a Színház 1998. novemberi és 2019. januári számában jelentek meg – a szerk.)

Nemcsak előadásokat hoznak létre: a társulat munkájának, létének értelme a közösségben, közösségért munkálkodás. Amióta csak megvetették a lábukat ezen a vadregényes új-angliai vidéken, egyként igyekeznek magukhoz szólítani, aktív részvételre sarkallni a helyieket és a távolról érkezőket. Mára virágzó színházi tan- és mintagazdaságot építettek – párbeszédes harmóniában a környezetükkel. Egész működésük afféle beruházás, befektetés a közösségbe, a közönségbe, szívós természeti és társadalmi terepmunka. Ki nem mondott jelszavuk: felelősségvállalás, részvétel, szabadság.

A We the People többek közt azt is boncolgatja, mit jelent egy közösséghez tartozni – vagy épp egy közösségből kizáratva lenni. Jellemző, hogy Giuseppe fiktív alakja az eredeti, 2017-es produkcióban nem szerepelt, őt a nagypolitika eseményei – a Trump elnök generálta közbeszéd, a „migránsellenesség”, a mexikói fal hagymázas gondolata – hatására írták bele. Az ashfieldi alkotmányozó előadás nem szétválaszt: egybeforraszt.

A szerző 2018 nyarán a Trust for Mutual Understanding és a Center for International Theater Development támogatásával tett kéthetes tanulmányutat az Egyesült Államokban.

Facebook Comments