A Mu Színház vezetése idén gondolt egy nagyot, és a korábbi évekhez képest, nem kis kockázatot vállalva újragombolta az Open névre keresztelt közösségi színházi fesztivál programját. Idén nem hívtak előadásokat külföldről, s nem tűztek műsorra egyetlen, repertoáron egyébként is futó részvételi előadást sem, ehelyett a november 11-től 16-ig tartó, közel egyhetes időkeretet az SZFE drámainstruktor szakos hallgatóinak ajánlották fel.

Izgalmas, a színházi formák és keretek itthon megszokott formáit merészen feszegető előadáskoncepciókkal rukkolt elő a szóban forgó alkotóközösség, akik nemcsak színházi eszközökkel, hanem a résztvevő korosztályokat tekintve specifikus programokkal törekedtek a színházi tér demokratizálására. A fesztivál nyitónapjára szépkorúakat, míg a szerdai napon a Queendom című előadás alkotócsapatával közösen szervezett Drag King workshopra csak nőket vártak.

A részvételiség, illetve a közösséget számba vevő gondolkodásmód már az előtérben megnyilvánult, amennyiben a program résztvevői a kihelyezett asztalokra felskiccelhették aktuális gondolataikat közösségről, közösségben betöltött szerepeikről, illetve ötletelhettek olyan konkrét kérdésekről is, hogy milyennek számít egy jó vezető, avagy mik a társadalmi részvétel buktatói. Ezek a gesztusok nemcsak a ráhangolódást szolgálták, hanem árnyaltan tükrözték a fesztivál nyitott szellemiségét, képviselve azt is, hogy a színháznak nemcsak az alkotás/befogadás, hanem a közös gondolkodás fórumának kell(ene) lennie. Az alkotás/befogadás kettőse kapcsán szintén érdekes, hogy az itthon megszokotthoz képest a fesztivál szervezői a színházi hatáskeltést nem szigorú keretek között gondolták el, és a nézőket sem akarták meghatározott pozícióba beszorítani, hanem mindezek megkérdőjelezésére, netán felszámolására törekedtek. A fesztivál talán ennek jegyében a részvételiség különböző formáinak megtapasztalására is lehetőséget nyújtott.

Demokratikus játszótér. Fotók: Botka Dóri

A csütörtöki Demokratikus játszótér című program a klasszikus részvételi színházhoz állt közel, amennyiben egy jól körülhatárolt dramatikus keret, azaz a drámainstruktorokból álló parlamenti apparátus jelölte ki a játék menetét. Az Antal Bálint, Csernai Mihály, Kabdebon Dominik, Magasi Dalma, illetve Milovits Hanna által vezetett játék korántsem csak a társadalmi és politikai felelősségvállalás, illetve a politikai kultúra erősítése miatt tekinthető „hasznos” projektnek, inkább abban volt igen radikális, ahogyan a háromszor ötfős csoportok között első ízben a párbeszéd, majd az együttműködés keretei és stílusa elkezdett kialakulni. Nagyon izgalmas volt a játékon belül (és részben kívülről) megfigyelni, hogy a magyar politika szóhasználata és hivatalos-komolykodó beszédstílusa mennyire meghatározza a politikáról alkotott képünket. Nemcsak a drámainstruktorok, hanem ezzel összhangban több szereplő is ennek a beszédmódnak az imitálásával igyekezett önmagát politikusként színre vinni. A három különböző csapat egyébként három pártot hozott létre meghatározott időkereten belül, amihez a drámainstruktorok hívószavakat adtak. Az alapértékek támpontot kínáltak az adott párt ideológiai profiljának kialakításához, miközben a játék folyását és feszültségét éppen a különböző értékek eltérő értelmezése hívta életre. Érdekfeszítő volt megfigyelni, ahogyan a résztvevők saját politikai értékválasztásaikat és meggyőződésüket belevitték és érvényre juttatták a játék folyamán – ilyen dilemmát okozott a saját csapatomban, hogy a kapott értékek (munka, rend, szolidaritás) közül az első kettő akár egy szélsőjobboldali párt gründolására is támpontokat adhatott volna, mégis, kreatív újraértelmezésünk és kontextualizálásunk nyomán egy szociálisan érzékeny párt jött létre. Etikai kérdés, hogy a játék megengedheti-e azt, amit egyébként sosem akarnánk kipróbálni, azaz hogy szigorúan kell-e követni a megadott fogalmakat, s milyen lenne (tét nélkül!) egy szélsőséges nézeteket valló pártot alapítani (a színházi határsértés jegyében)? A kérdés költői maradt.

Az instrukciók komolyan vétele szintúgy beszédesen mutatta meg, hogy a játékon belül mennyiben jutott érvényre a feladatok kötelező jellege, hiszen a választási törvény módosítását két csapat is elvégzendő leckének kezelte (mintha nem lett volna opció a változtatás elvetése). A játék dramatikus erejét így a szűk időkeretbe préselt felszólalások során kialakult vita képezte, aminek keretében a választójog korlátozásával kapcsolatban a mentális szűréstől a választási rendszert megismertető kurzus kötelezővé tételéig íveltek a vélemények.

A pénteki nap ehhez képest a kreatív energiák felszabadításának jegyében telt: Borsos Luca és Botka Dóra vezetésével egy különböző díszletekkel, tárgyakkal, jelmezekkel és az alkotáshoz szükséges segédeszközökkel beterített színpadon indult a játék, amely a kreatív relaxáció, a korlátok nélküli alkotás, az ötletelés és a megvalósítás önfeledtségének adott teret. A résztvevők közti aktív, illetve passzív kooperáció (hiszen valaki párban, más egyénileg alkotott a térben) így igen izgalmas egyéni alkotásokat eredményezett, melyeket ebben aszínpadtérben csak helyváltoztatással lehetett megszemlélni. Ha fogalmi kérdésekbe bocsátkozunk: ez az alkalom feszegette leginkább a közösségi/részvételi színház kereteit, hiszen akár workshopnak, akár terápiás közösségi alkotássorozatnak is beillett volna, ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy mindez mégis egy színházteremben, nézők és alkotók összemosódása nyomán jött létre, ami jól mutatja, hogy a színházszerűség kritériumai milyen nagymértékben fellazulhatnak.

Interaktív alkotó- és befogadótér. Fotó: Fritz Gergely

A fesztivál utolsó napján szintén Borsos Luca és Botka Dóra vezetésével zajlott a Csináld magad társasjáték névre keresztelt program, amihez egy drezdai részvételi színházi workshop szolgált mintául. A különböző egyéni és csoportos gyakorlatok közös nevezője, hogy mindenből lehet játék (ami a részvételi színház kapcsán gyakran idézett Peter Brook-definíciót is felidézheti, miszerint ha egy ember átmegy a színen és azt valaki nézi, az már színház). Mindenesetre a drámainstruktorok bőséges példával szolgáltak arra, hogy a színháziasság milyen nagymértékben kiterjeszthető, nemcsak szituatívan, hanem térbelileg is. Egy térképes játék például a színház környékét is a program részévé tette, a különböző csapatoknak első ízben a dobókocka hat variánsához kellett feladatokat kitalálniuk. A csapatok kreativitása ekkor sem hagyott alább, így az utca emberével való személyes interakció is rendre megjelent (a leszólítástól a célzott kérdések feltevéséig), ám mindez mégsem emiatt, hanem a játék keretétől vált érdekessé. Ismét saját élmény: a játék hatására a csapatok teljesen másképp viszonyultak a térhez, nem a mindennapi utcahasználat, az A-ból B-be jutás pragmatizmusa, hanem kreatív felfedezőként és kószálóként lehettünk jelen a Mu Színház környéki utcákon.

Fotó: Borsos Luca

Joggal merül fel a kérdés, hogy mindez mennyiben közösségi/részvételi színház, amire többféle válasz is adható. A két fogalom jelentésköre eleve rendkívül tág, másfelől az Open programjai különféle válfaját kínálták fel a nézői aktivizmusnak, amelynek voltak előre megkonstruált, illetve spontán cselekvést igénylő formái is. Annyi biztos, hogy a cselekvés és ezek kibeszélése előremutató lehet abban, hogy a közösségi/részvételi színház további kibontakozási lehetőségeket kapjon a hazai színházi struktúrán belül. Az alkotók és a szervezők heroikus munkája mellett ugyanis épp az lehetne a jövőbeli cél, hogy minél több olyan nézőt is be tudjanak vonni, akik nem feltétlenül tudják, hogy nem passzív nézőként is jelen kell lenniük.

Hol? Mu Színház
Mi? 5. Open Fesztivál
Kik? Meghívott alkotók: Antal Bálint, Csernai Mihály, Kabdebon Dominik, Milovits Hanna, Magasi Dalma, Szabó Veronika. Ötletgazdák és szervezők: Borsos Luca és Botka Dóra