...Ari-Nagy Barbara dramaturgot és Závada Pétert is dicséri, hogy minden beleírás és átszerkesztés ellenére megmaradt az eredeti francia dráma „lépcsőzetes feszültsége”, a rendezés és a színészi játék pedig az előadásba építette bele az ember végtelen kínját és ijesztő esendőségét.

Ez év március huszadikán lett volna premierje ennek az előadásnak, de a koronavírus lefújta. Ám erre az időre akkora menetsebesség uralta az alkotói csapatot, hogy el is dőltek volna tán a fékezés pillanatában, ha nem futnak tovább. Tíz nappal voltak bemutató előtt. Mentve a menthetőt, s kipróbálva valami újat, rögzítették hát, hogy mire jutottak. Készítettek egy maguk által „dokumentumfilm-online-próba-videókonferenciá”-nak nevezett, sok erényű werkfilmet, ami egyfajta színházi hitvallásnak is felfogható. Annak idején itt, a szinhaz.net oldalán beszámoltam róla.

Fotók: Horváth Judit

Nemrégiben aztán jött egy rövid, felívelő időszak, amikort azt hittük, újraindul a hagyományos színházi élet. Kemény szabályozás és rengeteg szervezői munka után élő közönséget tudtak hívni erre az izgalmas stúdió-produkcióra. Szerkesztői kérés buzdított: nézzem meg, amit előző állapotában gépen át láttam, s meséljem el, milyen az most, közelről. Megpróbálom. A legelső érzeti különbség abból adódik, hogy a képernyő szürke-fehér villódzását nyaktekergetést igénylő, a nézelődést és a láthatást erősen korlátozó, szuszogó közelszínház váltja fel. Meglehet, a csőformájú tér s a ravaszul elhelyezett kamerák élvezhetővé teszik a közvetítést az otthonülők számára, a benti nézők egy része lényegében egy zsúfolt óriáskupéban vagy egy hajófenék emeletes ágyai közé szorítva érzi magát. De láss csudát: amikor a kezdő sötét után a magasban futó kábeleken amúgy japánszínházi módra végigsiklik egy lampionvilágítású, aprócska hajóhad – jelezve tán a majdani kamerafutamokat, s egyben elnézést is kérve miattuk a jelenlevőktől –, máris feledhető a fullasztó zártság, s megérint bennünket az élő színház rég áhított lüktetése.

A Szabados Luca által tervezett, streamelésre alkalmassá tett, majd a ködös előcsarnokba is kinyújtózó, fekete térhez Baumgartner Sándor szőtt pontosan irányzott fényeket, és Kákonyi Árpád hozott csúfondáros zenéket. Szűkszavú, de roppant találó, retró forma női ruhákat és hagyományos-hivatalos öltönyöket tervezett Szabados Luca, s kiélhette magát – és ki is élte! – a mozgástervező, Horkay Barnabás. A rendező most is Gáspár Ildikó volt.

A játék szövegkönyve Ari-Nagy Barbara, Gáspár Ildikó és Závada Péter lelkületén és szókincsén áteresztve, Szabó Lőrinc fordítása alapján született. A történet lényege, hogy a trójai háború híres hőseinek kevésbé híres, de immár felnőtt gyerekei próbálják rendezni a szüleik által rájuk hagyott politikai és lelki romhalmazt, s közben csípve, rúgva, kapaszkodva ölnek és ölelnek, klasszikus, „gyönyörű őrületben” vagy ismerős, kortársi eszeveszettséggel. Örülni és rémüldözni való egyaránt akad a játékban, mi több, még nevetnivaló is. „Racine-nál minden a szerelem”, írja Babits, s az általa emlegetett „rejtelmes flúidum”, az erotika és a hatalmi szenvedély viharzása mennyezetig betölti a teret.

A sztorit nem mondom el újra, de biztonság kedvéért sorolom a szereplőket: Van tehát Akhilleusz fia, a királlyá lett Pürrhosz (Borsi-Balogh Máté), aki Hektor özvegyét, a szép Andromakhét (Hámori Gabriella) rabnőként hozatta el a trójaiaktól annak fiával, Asztüanax-szal (Csillik Ákos/Zikkert Milán) együtt, s most fogságban tartja őket. A gond abból adódik, hogy Pürrhosz beleszeret Andromakhéba, pedig van már neki jegyese, nem is akárki, Menelaosz és Helené lánya, a szintén szép és indulatos Hermioné (Józsa Bettina), aki imádja őt. Ha mindez a helyi feszültség nem lenne elég, Agamemnon fia, a Hermionéba szerelmes Oresztész (Patkós Márton) érkezik, mégpedig diplomáciai küldetéssel: az ő görög honfitársai helytelenítik, hogy Pürrhosz Hektornak, a főellenségnek a fiát a maga királyságában nevelgeti. Baj lehet abból később, mondják, ezért azt kérik, adja ki nekik a gyereket. Pürrhosz közli Andromakhéval, hogy mi fenyegeti a fiút, de azt is jelzi, megvédi ő mindkettőjüket, csak legyen végre kedves hozzá a még mindig Hektort sirató asszony. Hogy éppen ő volt Hektor gyilkosa, arról most ne beszéljünk. Andromakhé ellenáll. Egy ideig. Aztán minden kitágul, roskad és újra épül, majd végül összeomlik.

Nemes Nagy Ágnes írja: „nem tudok lemondani a klasszikus tökéletességigényről a shakespeare-i vagy bármilyen más, romantikus végtelenség kedvéért… Olyan drámát kellene írni, ami tökéletes szerkezetű, benne van a franciák nagyszerűen megcsinált, lépcsőzetes feszültsége – és mégis elkapja valahol a végtelenség csücskét.” Nos, Ari-Nagy Barbara dramaturgot és Závada Pétert is dicséri, hogy minden beleírás és átszerkesztés ellenére megmaradt az eredeti francia dráma „lépcsőzetes feszültsége”, a rendezés és a színészi játék pedig az előadásba építette bele az ember végtelen kínját és ijesztő esendőségét.

Kivárás és araszolgatás váltakozik tébolyult nekirohanásokkal. A túlvilági szerelmére figyelő Andromakhé, az őt megnyerni kívánó Pürrhosz, a Pürrhoszt imádó Hermioné, s az érte mindent megtenni képes Oresztész pulzáló „kill radius”-szal rendelkező robbanóbombák. Saját maguk sem érzik, hogyan változik bennük az ölési sugár nagysága. Főnix (Vajda Milán), Pürrhosz testőr tanácsadója és a szerepösszevonások révén igen gazdag figurává lett Püladész (Dóra Béla/Horkay Barnabás m.v.), Oresztész fiatalkori barátja rémült kívülállóként s időnként föltartott kézzel adják meg magukat a borzalomnak.

A konferencia-videó formában rögzített előző változatban olykor hosszadalmasnak tűnő tirádák most optimális terjedelműek. Borsi-Balogh Máté Pürrhosza sokat nyert az által, hogy bár valami fölső zugban szorong és kucorog az elején, most jól látszik az arca, s később ráadásul királyi módon, hatásosan tud vonulni a páston, fehér, vőlegényi őszirózsacsokorral a kezében.  Pici, finom jelecske, ahogy a nők – életük mélypontján akár – automatikusan ékszerezik fel magukat fülönfüggőikkel, a nyilvánosság elé lépve. Hámori Gabriella fekete könnyek nyomát őrző sápadt arca, szürke mennyasszonyi fátyla démoni erőket segít megidézni. Felejthetetlen a kisfiával való jelenete, melynek minden heves pillanata igaz. Akkor leszünk igazán keserűek, amikor másodszorra is halljuk, hogy lényegében az elvesztett Hektort imádja még a fiú „körmöcskéiben” is.

Már ő sem „egész”, nagyokat harapott ki belőle az idő meg a bánat, s hiába éli túl a mostani viszályt (legalábbis Racine darabjában), neki is vége van már.

Pokoli pillanat, amikor Józsa Bettina Hermionéja a „kis fehér” mennyasszonyi ruhájában harmadszorra mégiscsak a sárga telefon után kap, s megbízást ad a gyilkosságra Oresztésznek. Ezt csak az múlja fölül, amikor a tett után nekiesik, hogy ugyan miért is hallgatott rá. Emlékezetes kép, amikor a földön, göndör telefonzsinórokba gabalyodva tépázzák egymást a szereplők. Szellemes segédjelenetek, afféle dramaturgiai kissámlik segítenek belépni a forrponton induló dialógusokba. Rögtön az elején Püladész zsebeli ki a földön fekvő, s számára felismerhetetlen Oresztészt, majd pár méter megtevése után, s átnézve a lopott igazolványokat, rájön, kit is lopott meg. Visszafordulva csak félig tettetett, tágas boldogsággal lehet felkiáltania: „Oresztész! Te itt?” Patkós Márton tehetetlen Oresztésze addigra már beleüvöltötte magát a lelkünkbe. Kezében szorongatott, leánykérő rózsacsokrának nyers, zöld illata felszáll a forró reflektorokig, ahogy keserűségében szétzúzza a virágokat. Minden hiába. Ilyen az ember, rettenetes és csodálnivaló, épp ahogy Racine és elődei megírták.

Még ott lengett a teremben Pürrhosz őszirózsáinak hűvös szaga is, amikor újra bezártak a színházak. Mit tehetnénk? Várakozunk. S azt kívánjuk, legyen még olyan előadásban részünk, amely – akárcsak az Örkény Stúdió mostanija – pár pillanatra legalább, de jól érzékelhetően, megint „elkapja valahol a végtelenség csücskét”.

Hol? Örkény Színház Stúdió
Mi? Racine: Andromakhé
Kik? Szereplők: Hámori Gabriella, Borsi-Balogh Máté, Patkós Márton, Józsa Bettina, Dóra Béla, Vajda Milán, Horkay Barnabás, Vajda Milán, Csillik Ákos, Zikkert Milán.
Rendező: Gáspár Ildikó. Zene: Kákonyi Árpád. Díszlet, jelmez: Szabados Luca. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara, Szabados Luca. Mozgás: Horkay Barnabás. Világítás: Baumgartner Sándor. A rendező munkatársa, ügyelő: Laky Diána. Sugó: Mészáros Csilla.

Facebook Comments