Hogy miért lett a darab címe És, már nem emlékszem. De azok a színházi alkotók, akiknek módjukban áll írni és rendezni, sőt a saját írásukat rendezhetik, előbb-utóbb elkészítik a saját „színházról” szóló előadásukat. Nos, nekem ez volt az.

A darab letölthető INNEN

1989. október 17-én a Szkéné Színházban tartotta első előadását az U. V., teljes nevén Utolsó Vonal Színházi Érdektömörülés, amelynek alapítója voltam. Társulatunk jelentős szereplője és alakítója lett az alternatív színházi közeg következő évtizedének, de sajátos produkcióink hatása beszivárgott a hivatalos kőszínházak falai közé is. Nem csak munkamódszerében, színházfelfogásában, filozófiájában volt újszerű, amit csináltunk, de abban is, hogy kissé korszerűtlenül, de egyáltalán nem foglalkoztunk saját magunk menedzselésével, reklámozásával, ahogy nem fektettünk különösebb energiát tevékenységünk dokumentálásába se. Részben ennek köszönhetően nem is igazán jelentek meg kritikák az előadásainkról. Akkoriban kevesebb volt a független színház, kevesebb volt a játszóhely, és kevesebb bemutató is született. Így elvileg akár nagyobb figyelmet is kaphatott volna egy-egy produkció, a mi esetünkben azonban ez másképp volt.

Szabó Annie, Pintér Béla, Thúróczy Szabolcs. Fotók: Farkas Bolgárka

Az Utolsó Vonnallal többnyire saját szövegeket, illetve klasszikus feldolgozásokat vittünk színpadra. Csehov és Shakespeare volt a két legfontosabb áldozatunk. Alaposan megrágcsáltuk, megcsócsáltuk őket, hogy azután már sajátunkként bánjunk (el) velük. Ilyen előadáscímek születtek: Három sirály bácsi a kertben (r.: Tamási Zoltán), Hamlets (r.: Felhőfi-Kiss László) – ebben hárman játszottuk Hamlet szerepét, egymással, vagyis önmagunkkal vitatkozva –, vagy A történelem kereke (r.: Tamási Zoltán), mely tulajdonképpen az összes Shakespeare-királydráma egybegyúrása volt. Ezek után született meg az És (1998) több Lorca-mű fel- és átdolgozásából, nem kevés Shakespeare-dráma utalással.

Mikor és hogyan került kezembe az a Lorca-kötet, amelyben A közönség és a Címtelen színdarab volt? Ki tudja. De rögtön beleszerettem az absztrakt, szürreális szövegekbe. Nem állítom, hogy pontosan megértettem őket, de a mondatok költőisége, többértelműsége, lebegő könnyedsége és brutalitása magával ragadott. Hogy miért lett a darab címe És, már nem emlékszem. De azok a színházi alkotók, akiknek módjukban áll írni és rendezni, sőt a saját írásukat rendezhetik, előbb-utóbb elkészítik a saját „színházról” szóló előadásukat. Nos, nekem ez volt az. Ebben a színdarabban a színházról van szó. Nem csak úgy általában a színházról, hanem a színház a színházban, és hogy még bonyolultabb legyen: a színház a színházban a színházban jelenségről. A darabot 1998 tavaszán mutattuk be, izgalmas szereposztásban: Pintér Béla, Thuróczy Szabolcs, Terhes Sándor és Péterfy Borbála is játszottak benne többek között. A kritika persze most is hallgatott. Az Élet és Irodalom (ÉS) azonban, amely akkoriban a csúcsok csúcsa volt, ha színikritikáról volt szó, láss csodát… Az ÉS írt az És című bemutatónkról. Már nem sokra emlékszem az írásból, de azzal kezdődött, hogy a cikk szerzőjének  érdeklődését elsősorban a cím ragadta meg. És bár a darab természetesen nem az ÉS-ről szólt, a hivatalos színikritika számára addig láthatatlan Utolsó Vonal mégis bekerült a legrangosabb nyomtatott sajtóba.

Először és utoljára.

(Felhőfi-Kiss László színpadi szövegét a decemberi Színház folyóirat Szkéné 50 című fókuszának kísérő anyagaként közöljük. A szerk.)

További fotók az előadásból

Terhes Sándor, Péterfy Bori

Pintér Béla

Thuróczy Szabolcs, Szabó Annie

Deák Tamás, Terhes Sándor, Bereczky Péter

Szabó Annie, Stubnya Béla, Pintér Béla, Thuróczy Szabolcs

Szabó Annie, Péterfy Bori, Terhes Sándor Bereczky Péter, Thuróczy Szabolcs, Stubnya Béla, Felhőfi-Kiss László

Péterfy Bori

Facebook Comments