Miután a Pécsi Nemzeti Színház (PNSZ) vezetésére beérkeztek a pályázatok, az Emberség Erejével Alapítvány és a Jelenkor folyóirat nyílt vitaestet szervezett, hogy a négy induló csapat ütköztethesse a vízióit. A vita, amelynek talán természetesnek kéne lennie egy nevében is deklaráltan „nemzeti” intézmény vezetőváltása esetében, a jelenlegi viszonyok között mégis újszerűnek hatott, végül persze meghiúsult. A beszélgetés második felére ugyanis már csak ketten ültek a moderátor mellett – ráadásul mind a ketten ugyanannak a csapatnak a tagjai. A párbeszéd elmaradt. Pedig lett volna miről beszélni.

Lipics Zsolt. Fotó: Bajnai Ágnes

Igaz, ha a párbeszéd-képtelenségre húzzuk fel az eseményeket, akkor vissza is léphetünk egyet. Nyilatkozata alapján a jelenlegi direktor, Rázga Miklós azért nem indult újra, mert a teátrum támogatása – rosszul sikerült egyeztetések eredményeképpen – veszélyesen lecsökkent. Helyette pályáztak viszont mások: Bodor Johanna koreográfus, Csányi László énekes, dr. Komáromi György, a Radnóti Színház gazdasági igazgatója, valamint Lipics Zsolt, a PNSZ színésze. (A pályázat egyszemélyi felelőst vár el, azonban a pályázók szinte mindegyike valamiféle vezetői teamben gondolkodik. Az egyes csapatok további tagjairól lásd lejjebb.) A szakmai bizottság október 21-én döntött, ám döntésüket meglepetésre titkosították a végső ítéletet meghozó pécsi közgyűlés határozatáig. Ugyanaznap este – tehát a döntés után – sikerült összehozni a bevezetőben említett, hónapokig szervezett vitaestet. A vitán azonban csak Bodor Johanna és dr. Komáromi György vett részt, Lipics ugyanis aznap fellépett, Csányinak pedig váratlanul egyéb elfoglaltsága akadt. A vita felénél Bodor Johanna is távozott, ekkor lépett színpadra a Komáromival induló Bérczes László rendező. Addigra a vita, amelyet írhatnék akár idézőjelben is, már szolgált bizonyos tanulságokkal a koncepciók összehasonlítása szempontjából is. A szűk egy óra alatt az alapkérdések felületes tisztázására volt elegendő, amiben nagy egyetértés alakult ki, többször el is hangzott viccesen, hogy egyébként külön pályázatokról van szó. Az ördögre és a részletekre nem maradt idő.

Nem sokkal később a társulat maga is szavazott, és elsöprő többséggel a helyi jelölt nyerte meg a bizalmát: Lipics Zsolt a szavazatok 80, Bodor 10, Komáromi 9 százalékát gyűjtötte be, Csányi nem kapott voksot. Érdemes még kiemelni a pályázatok nyilvánosságra hozatalának kérdését is, ugyanis ebben a jelöltek közel sem egyformán jártak el. Komáromiék csapata nemcsak hogy azonnal nyilvánosságra hozta a terveit, de web- és Facebook-oldalt is szentelt a pályázatuknak, ahol várták a véleményeket. Bodor Johanna – a pályázatából kihagyva a kényes részeket, azaz a teljes gazdasági tervezetet, amelyet részben kompetencia, részben az összehasonlíthatóság hiányában így eleve nem tárgyalunk – a szakmai bizottság döntése után, de még a vita előtt publikálta a sajátját. Lipics Zsolt csak jóval később egy sajtóközlemény kíséretében tette ezt meg, mondván, korábban azért nem akarta megmutatni a pályázatát, mert az az ő és alkotótársai szellemi tulajdonát képezi, de a visszajelzések hatására meggondolta magát. Csányi Lászlóé a cikk írásának pillanatában még titkos, egy vele készült interjúból azonban homályosan sejthető, hogy egyebek mellett az operatagozat presztízsének visszaállítására helyezne nagyobb hangsúlyt.

A három megismert pályázat alapján a PNSZ új vezetősége előtt álló feladatokat tekintve nagyrészt konszenzus van, de nem csupán a kiírásban megfogalmazott elvárások miatt (ilyen például a fokozottabb műhelymunka vagy – a POSZT körüli zavaros helyzetre reagálva – egy országos jelentőségű fesztivál megtartásának kívánalma); a helyzetértékelések további gazdasági, társulati és kommunikációs kihívásokban is összecsengenek. A szűkössé vált anyagi lehetőségek nyilvánvaló nehézsége mellett ilyen a társulat túlterheltségének enyhítése az előadásszám csökkentésével, a színészek nagyobb megbecsülése béremeléssel és őket előtérbe helyező kommunikációval, valamint a tágabban vett társulat bevonása a döntéshozatalba. A bemutatók időbeli optimalizálása valamilyen formában szintén megjelenik minden pályázatban, ahogyan az országos és nemzetközi jelenlét erősítése is. Emellett a város más kulturális és oktatási intézményeivel való együttműködés is hangsúlyos: a 2010-es „Európa kulturális fővárosa” program során megvalósult összefogás nosztalgiával jelenik meg a pályázatokban, ezen belül is kiemelkedik az Uhrik Teodóra és Vincze Balázs nevével fémjelezhető Pécsi Balettel való közös munka. (Más kérdés, hogy a pályázatokon belül hangsúlyozott nyitottság megvalósításában vajon összefér-e például a Bodor által felkért Alföldi Róbert és az őt egyszer már a Zsolnay Színházból kitiltó Vincze Balázs.) Minden pályázat célul tűzte ki, hogy felkutatja a helyi, kortárs drámákat. Végezetül, míg a tagozati megosztottság egy ciklusokon átívelő kérdéskör, addig a Covid-19 és a vésztervek kidolgozása új keletű. A megoldások árulkodóak: Bodor Johanna egy fejezetnyi, részletes „V”-tervet mutatott be csökkentett nézőszámmal és online térre kidolgozott előadásokkal is kalkulálva. Komáromi György, akinek a pályázatában a legmarkánsabb a színházművészeti koncepció, csak egy rövid megjegyzés erejéig tér ki a streamingre, de olyasmiként, mint ami nem pótolhatja az élő színházat (ugyanakkor a kiadások visszafogásával biztosítana pénzügyi tartalékot a színháznak egy esetleges korlátozás idejére). Lipics Zsolt viszonylag hosszan ír a közönség visszaszerzéséről a Covid-19 után, ám egyrészt olyan onlinemarketing-stratégiákat említ (például közösségépítés, nyereményjátékok), amelyek járványtól függetlenül közhellyel felérő alapvetések, másrészt alternatívák szükségességéről szól különösebb konkrétumok nélkül.

Az alábbiakban röviden kiemelem a pályázatok egynémely markánsabb pontját, előtte azonban szeretném leszögezni, hogy budapesti esztéta/kritikus/marketinges lévén nyilván csak egy bizonyos perspektívából tudom értékelni őket. Ez különösen fontos, hiszen a fentebbiek alapján várhatóan éppen a csökkentett bevételek és a béremelési igények lesznek a Pécsi Nemzeti Színház következő vezetésének a fókuszában. Fontos azonban azt is kiemelni, hogy a pályázók nem rendelkeztek konkrét adatokkal a színház pénzügyi tartalékairól és rendszeres költségeiről, valamint hogy az ezzel kapcsolatos fejezetet Bodor Johanna – mint korábban már utaltam rá – nem is tárta a nyilvánosság elé.

Az okos színház

Bodor Johanna maga mellé Sebestyén Abát kérte fel főrendezőnek, Udvaros Dorottyát a Művészeti Tanács vezetőjének (amelynek további tagjai évadonként változnának), Keszthelyi Kingát vezető dramaturgnak és Dr. Szabó Károlyt gazdasági szakembernek (a pályázati kiírás szerint előnyben részesítik azt, aki gazdasági végzettséggel is rendelkezik, így az ő bevonása érthető döntésnek tűnik). Bodor kulcsfogalma a nyitottság. Koncepciója színes és „trendi”, amennyiben magára húz kortárs trendeket, ezek azonban sokszor kissé lötyögnek a szakmai tervezeten. Ilyen például a kilépés a szűk értelemben vett színház falai közül: a kihasználatlan pécsi ingatlanok felkutatása és színházi felhasználása egyfelől jól hangzik, másfelől viszont még csupán felvetett ötletnek tűnik a pályázatban. Emellett azonban sok professzionálisnak ható elképzelés is megjelenik, ilyen például a tömbösített tervelfogadás, amely a kiadásokat tenné átláthatóbbá és kiszámíthatóbbá.

Bodor Johanna. Fotó: Fazekas István

Bodor csupán az első évad tervét közölte pályázata nyilvános verziójában, ez alapján a teátrum három termében gondolkodik: Nagyterem, Kamaraterem és N. Szabó Sándor terem. Hangsúlyosan nyitna minden irányba: klasszikus, kortárs és ősbemutatók, ifjúsági előadások és függetlenek. Az első évad felkért rendezői között szerepel Szőcs Artur, Anger Ferenc, Béres Attila, Szabó Máté, Mohácsi János, Székely Kriszta, Nagy Péter István, Mezei Kinga, Alföldi Róbert (vele még egyeztetnek), Grecsó Zoltán, Pelsőczy Réka és Szilágyi Eszter Anna. A tervek között több üde színfolt is van, számomra erre egy egészen meglepő példa Grecsó vezetésével Jérôme Bel Galájának újrarendezése helyi fiatalokkal.

Ugyanakkor – ha már fiatalok – a másik két pályázattal összevetve a gyerek- és ifjúsági színház tűnik egy kicsit gyengébb pontnak. Számomra gyanús, ha valaki a fiatalokban elsősorban a jövő potenciális nézőit látja, akiknek fel kell kelteni a figyelmét, és nem eleve teljes jogú, még ha olykor sajátos igényű befogadóként tekintik rájuk. Bodor megfogalmazásai mintha kissé az előbbi irányba mutatnának. Pályázatában a színházi nevelés elsősorban színházra nevelést jelent, amely „közvetítő platformként” meg tudja szólítani a „multiszenzoros” korosztályt. Igaz, röviden azért kitér a TIE-re és annak kiegészítésére is, valamint Pethőné Nagy Csillát, a hazai irodalomoktatás egyik kulcsfiguráját is megnyerte a diákokkal való munkához, emellett pedig a többi pályázóhoz hasonlóan együttműködne helyi társulatokkal és szakemberekkel. Érdekesség, hogy a diákokat a zöld szemléletre oktatná a színházon keresztül.

Bodor egy filmfesztivál és egy nemzetközi színházi fesztivál (amelynek az ötlete éppen csak felvillan a pályázatban) mellett ragaszkodna a POSZT-hoz, de mellette szervezne egy annak előprogramjaként futó IFI POSZT-ot a hazai és határon túli magyar egyetemisták részvételével. A fiatalok ilyenfajta felkarolásán túl azonban nagyon komoly társadalmi és szakmai felelősségvállalást is tervez: a MOMO program például hátrányos helyzetű fiatalok színházi integrációját segítené. Ennél talán meglepőbb a „zöld színház” projekt, amelynek számomra legérdekesebb (és egyben legkérdésesebb) pontja a színházak közötti kellék-, jelmez- és díszletcsere ösztönzése. Bodor a városiak bevonására a közösség kiemelkedő tagjainak ünneplését találta ki, a városi legendák dokumentum- vagy felolvasószínházi feldolgozását, illetve a társművészetek bevonását, például a „vasfüggöny galéria” révén, amelynek keretében évadonként más és más pécsi képzőművész díszítené fel a színház vasfüggönyét. Emellett a smart city mintájára a színházat is okossá tenné (bár itt például feleslegesen nagy hangsúlyt kapott a városban elhelyezett QR-kódok adta lehetőségek taglalása), és más kulturális intézményekkel az együttműködést olyan szorosan képzeli, hogy a színház homlokzatán a programjaikat is hirdetné. Víziójából összességében egy 21. századi kulturális központ kellően részletes leírása rajzolódik ki, amely megfelel az aktuális trendeknek.

A közösségi színház

Komáromi György gazdasági szakember (mint láttuk, ez elvi szinten előny), ugyanakkor ő dolgozna a legszorosabb együttműködésben másokkal. Elképzelése szerint a prózai tagozat élére a k2 Színház vezetői, Benkó Bence és Fábián Péter kerülnének, akik hat színészüket is magukkal hoznák (a társulatot velük összhangban a többi pályázó is bővítené). Az Operatagozatot Göttinger Pál, a Művészeti Tanácsot Bérczes László vezetné. És itt beszúrnék egy szubjektív véleményt: Komáromi pályázata szerintem azért megnyerőbb egy fokkal, mint Bodoré, mert a felkért alkotók személye hitelesebbé, markánsabbá tesz bizonyos, mindkét pályázatban fellelhető elemeket. Így amikor a pályázatban az szerepel, hogy a helyiek életéből gyűjtött anyagból készítenének előadásokat, akkor az Komárominál nemcsak egy kidolgozásra váró ötlet, hanem létező, éveken át csiszolt alkotói módszer, amelyet a k2 hozna magával. Vagy amikor a legendás Hajónapló Műhelyre hivatkozik példaként, akkor ezt annak vezetője, Bérczes részvétele hitelesíti; és a sor még folytatható. A különböző helyekről összeálló csapat valószínűleg bárhol megállná a helyét, ugyanakkor a pályázatban felvázolt működése lényege az lenne, hogy a közönséget és a helyi közösséget bevonva, ahhoz szervesen kapcsolódva dolgozzon.

Évadukat szigorú kritériumok mentén állítanák össze úgy, hogy minden műfaj képviseltetve legyen, a repertoárban megfelelő arányban szerepeljenek magyar és külföldi darabok. Ez alól kivétel az N. Szabó Sándor terem, amelyet a kötöttségek nélküli kísérletezésre szánnának. Már a mintaévadból is látszik, hogy az ifjúságot megszólító tanteremszínház nem egy felelősségteljes „ráadás”, hanem az évad szerves része azonos rangon, mint a színpadi produkciók. A mintaévad rendezői között szerepel a vezetőkön túl Markó Róbert, Mohácsi János, Tarnóczi Jakab, ifj. Vidnyánszky Attila, Kárpáti Péter, Hajós Zsuzsa, Ákli Krisztián és Bethlenfalvy Ádám. Emellett a csapat vezető tagjainak már létező sorozatait is továbbvinnék Pécsre, így például a Göttinger-féle operabeavatót vagy a k2 hírlapszínházát.

dr. Komáromi György. Fotó: Kalmár Lajos/Radnóti Színház

Fontos aspektus, hogy ebben a pályázatban jelenik meg a legmarkánsabban a színház kilépése az épületből. Ennek egy társadalmilag érzékenyebb vonulata, hogy felkeresnék azokat, akik nem tudnak eljutni a színházba, és helyben hoznának létre számukra produkciókat, másik része pedig egy „Színház az egész város” elnevezésű fesztivál, amelyen egyrészt új alkotások létrehozására adnának lehetőséget a város emblematikus helyszínein, másrészt az ország különböző részeiből hívnának előadásokat, amelyeket alkotóik az adott helyszínre igazítanának. Ez a fesztivál, amennyiben szükséges, a POSZT kiváltására is szolgálna egy másik, a színházépületben megrendezett rendezvénnyel kiegészítve. Ez utóbbi a Darabtemető Fesztivál lenne, amelyen a meghívott társulatok (példaként vidéki kőszínházakat emít) kedvenc, de levételre ítélt előadásaikat még egyszer előadhatnák a Pécsi Nemzeti Színházban.

A helyiek színháza

Lipics Zsolt a pályázata végén friss ideák szükségességéről ír, miközben művészeti koncepciójában bevallottan folytonosságra törekszik elődje, Rázga Miklós nyomdokain. Újításai elsősorban a marketingre és az arculatra vonatkoznak, azonban itt sem mindig találunk elegendő konkrétumot. Ami mégis „konkrétabb”, az a friss, az épületre és a színészekre fókuszáló arculat, a színészek színpadon kívüli életét bemutató sorozat, a kommunikáció erősítése minden csatornán, a call centertől kezdve a logóval ellátott ajándéktárgyakon át az influenszerekig. Pályázata mindamellett nem egyenletes minőségű – sok fejezetben rengeteg, gyakorlatilag semmitmondó közhely sorakozik, szakmai általánosságok, helyzetleírások jobb esetben egy-egy mondatnyi megoldási javaslattal és (bár egy pályázatnál ez nem mérvadó, de ha már Lipics az egységes és minőségi kommunikációt kiemelten és hosszan tárgyalja) sok stilisztikai döccenővel. Ugyanakkor több apróságban is érezni azt, hogy helyi pályázóról van szó: ilyen a mindennapi, kívülről talán jelentéktelennek tűnő problémák említése (például hogy a gyerekprogramok hosszát érdemes lenne a feltüntetni a színlapokon, a büfével kapcsolatos gondolatmenetek), vagy a hivatkozás a színház korábbi hagyományaira (például a Közönség-díj felélesztésének igénye). Sőt, mint kiderül, Lipics saját maga készítette a PNSZ honlapjának korábbi verzióját, amelyhez most részben visszatérne. Hangsúlyos elem a társulat iránti „emberség”, bár ez kevésbé direkt formában minden pályázatban megjelenik (őszintén szólva szakmai minimum, amiket leír).

A színház vezetéséért Lipics Vidákovics Szlávennel indult közösen, aki nem csupán – Lipicshez hasonlóan – a teátrum tagja, de egyben a Pécsi Horvát Színház igazgatója is, így a két intézmény együttműködése szinte magától értetődő. Az Operatagozat vezetésére a jelenlegi vezetőt, Gulyás Dénest kérte fel, aki egyebek mellett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemmel fűzné szorosabbra a kapcsolatot. Az első évad szembetűnő érdekessége, hogy a többi pályázóval ellentétben nem használnák az N. Szabó Sándor termet – egyrészt annak világítástechnikai hiányosságai miatt, másrészt mert a néző „belát a színfalak mögé”, és így lelepleződik a színházi varázslat. Helyette a már említett Pécsi Horvát Színházban mutatnának be előadásokat.

Az első évad rendezői között szerepel Vidákovics Szláven mellett Böhm György, Nagy Viktor, Szász János, Szikora János, Funk Iván, Soós Péter és Anger Zsolt. A Pécsi Balettel való együttműködés itt érződik a legkiérleltebbnek, egyedül ebben a pályázatban szerepelnek konkrét balettelőadások is (Molnár Zsolt, illetve Vincze Balázs rendezésében). Érdemes megjegyezni, hogy a pályázók mindegyike kiemelte ugyan, hogy már egyeztetett Uhrik Teodórával, Lipics esetében egy egyoldalas nyilatkozat is van a Pécsi Balett vezetőjétől az együttműködés részleteiről. A „klasszikus” előadások mellett az ifjúsági színház is megjelenik egy külön fejezetben. Ez a kidolgozottabb részek közül való, Alapi Tóth Zoltán, az Országos Diákszínjátszó Egyesület elnöke írta, aki csatlakozna a színház munkájához. A koncepció sokszínű, egyaránt található benne kötelező olvasmányokat népszerűsítő előadás és beavató program, valamint a fiatalok problémafeldolgozó készségét javító foglalkozás. A pályázatban megjelenik a társadalmi felelősségvállalás is, egyebek mellett a hátrányos helyzetű fiatalok és a fogyatékossággal élő személyek iránti nagyobb figyelem tekintetében, itt azonban már kevésbé hat kiérleltnek a koncepció. Végezetül megjelenik egy országos musicalfesztivál terve is.

Zárásképpen

Miközben ezeket a sorokat írom, még nem tudom, ki foglalhatja el hamarosan az igazgatói széket, de az olvasók számára ez már hetek óta ismert és talán meg is emésztett tény. Mindazonáltal néha a vesztes pályázatokat is érdemes tanulmányozni: a közös problémák és a részben ellentétes koncepciók fontos kor- és elméleti dokumentumok, amelyek, ha nem is a konkrét megvalósításuk révén, eszmeiségükkel hathatnak a későbbiekben. Egy nagyszerű vízió fellelkesíti az embert. És jobb helyeken párbeszédre is ösztönzi.

FRISSÍTÉS: A polgármester döntése alapján 2021. február 15-től a Pécsi Nemzeti Színház következő ügyvezető igazgatója Lipics Zsolt lesz. A szerk.

Facebook Comments