A Molnár Gál Péter vaskos memoárjában elmélyedő olvasónak igencsak sokáig kell várnia arra, hogy megtudja a legfontosabb információt: a szerzőnek a Népszabadság tulajdonképpen isteni büntetés volt, nyilván bűnei miatt rárótt penitencia.

„Igazi lelkiismereti problémám (minden undorodásom mellett) nem az informátorsággal volt, erősebben azzal, hogy a Népszabadság munkatársa vagyok.”[1] Ha ez a kijelentés csak arra az időszakra vonatkozik, amikor Molnár Gál két úr szolgája volt, akkor nem igazán érthető, hogy az 1961 és 1978 között eltelt tizenhét év alatt, amíg a Népszabadság újságírója volt, miért nem tudta ezt a lelkiismereti problémát megoldani. Az MSZMP központi lapján kívül is volt élet, bár a folytatás inkább azt mutatja, hogy számára nem nagyon. Ugyanis 1989-től újra a Népszabadság munkatársa lett. 2004-ben, ügynöki múltja lelepleződésekor, innen ment nyugdíjba. Utolsó éveiben aztán megint ott publikált.

A Népszabadsághoz kötődik az az affér is, amelyben e sorok íróját is megidézi a Coming out.[2] Ugyanott egy lábjegyzet tisztázza, hogy a szerző rosszul emlékszik, mert az általa felidézett cenzurális beavatkozásra nem került sor. Így aztán az „utolsó betiltásban” nem lehettem Aczél György tettestársa, akivel munkakapcsolatban amúgy sohasem voltam. Számos más példát idézhetnék a kötetből arra, hogy MGP-t megcsalja az emlékezete, nemegyszer még tévedéseiben is tendenciózusság gyanítható. Az Orfeo együttes 1972-ben történt meghurcolásához kapcsolódó emlékei is ebbe a körbe tartoznak.

Ebben a történetben egy olyan eseményre fókuszálunk, amelyet a rendszerváltás idején egy rövid glosszában idézett fel a szerző. MGP azt állította, hogy a lezáruló korszakot, az akkor gyakran tapasztalt fekete-fehér ábrázolással szemben, érdemes árnyaltabban vizsgálni. Ebben teljesen igaza volt. A közelmúlt megidézésének egyik nagy veszélye az általa kárhoztatott legendaszövés. De az ő története azt mutatja, hogy nem olyan könnyű ezt elkerülni.

A Csoda című glossza 1990. március 2-án jelent meg.[3]

 

Színházról ír a Beszélő idei 8. (március 3.-ával keltezett) száma, a 70-es évek földalatti színházáról, az Orfeo együttesről. Havas Fanny tömören és okosan foglalja össze a színháztörténeti eseményeket. Szóval sem ellenkeznék, ha le nem írja a  c s o d a szót. Márminthogy a rendőri intézkedést, a hivatalos ellenzést, a politikai kiátkozást „csodával határos módon mégis túlélték”.

Csodákban nem hiszek. A csodák mögött mindig megmagyarázhatók az okok. Csodáról tremolózni, csodát röcögtetni papírra csak a legendaszövés érdekében szoktak.

Csoda nincsen, de lássanak csodát: az Orfeo együttes csodával határos megmenekülése éppen ebben a házban szövődött, ahol ezt a kis válaszmormogást gépelem, tudniillik a Népszabadságban. Amikor a M a g y a r I f j ú s á g (1972. október 12., október 19.) újságírója rendőrért kiáltott – szabatosabban szólva: föltehetően a rendőrség megkérhette, kiáltson értük, lépjen közbe, hogy közbeléphessenek –, kihozott a sodromból, feleltem rá a Táskarádióban. Az Orfeo együttes támogatva lett. Itt, ezeken a hasábokon is. A Beszélő sajtóválogatása csak az elmarasztalások között tallózik, különben nem jönne ki az üldöztetés tagadhatatlan tényének célirányos meglegendásítása, és túlságosan bonyolulttá válna a történelmi kép. Tehát a Népszabadság támogatta azt az amatőr együttest, amit a Budapesti Pártbizottság és a rendőrség üldözött. Mielőtt oly dicstelenül elhagytam volna a szerkesztőséget 1978 nyarán, legutolsó megjelent cikkemet éppen Woyzeckjükről írtam. Havas Fanny nem idéz engem, ez helyes is, nem rólam van szó, csupán a csodaszámba menő tényről, hogy a Népszabadság – nem a mostani, az akkori – kelt védelmére a rendőrileg hajszolt, politikailag nemkívánatos, ideológiailag veszedelmes „balos” bandának.

Az Orfeo együttes vezetői közül, mintha láttam volna három urat – Fodor Tamás urat, Malgot István urat és Fábry Péter urat – a Népszabadság főszerkesztő-helyettesi szobájában vitázni a szoba tulajdonosával és három másik elnyomó elvtárssal, akik közül az egyik e sorok írója. A másik Pándi Pál helyettese a Kritika felelős szerkesztésében, és a harmadik elvtárs a Népművelési Intézet igazgatója vala az idő tájt, utóbbi a megbeszélés végeredményeként fölajánlotta a védelmet, valamint azt, hogy az együttes elhelyezéséről és működéséről gondoskodik. Így is lett. Az Orfeo kettévált: egyik részük bábszínházként működött tovább, a színháziak Stúdió K-ként működtek jó néhány évig a maguk erejéből, tehetségéből és mások segítségének köszönhetően.

Elmondanám a szereposztást is.

A Népszabadság támogatást nyújtó főszerkesztő-helyettese – Rényi Péter.

A Kritika helyettes vezetője – Szigethy Gábor.

A Népművelési Intézet igazgatója – Vitányi Iván.

Csoda mégis van. A szelektív memória, vagyis arra emlékezni, ami hasznos és a többit elfelejteni. De hát ez sem csoda.

M. G. P.

A glossza publicisztikai műfaj, rövid, gyors, frappáns, ironikus reakció (itt most egy újságcikkre), tehát nem a (történelmi) tények alapos elemzése. Ugyanakkor érvényességét, meggyőző erejét erősíti, ha a megidézett események kvadrálnak a valósággal. Talán kézenfekvő lenne a Coming out gyakorlatát követve ezt a „válaszdörmögést” is lábjegyzetekkel ellátni. Mivel azonban MGP ügynöki munkásságának részeként is „viszonyult” az említett eseményhez, sőt befejezetlen memoárja is szolgált újabb adalékkal, kísérletet teszünk a történtek korfestő restaurálására.

Az Orfeo együttes 1969-ben alakult. 1972-ben az alapító bábegyüttes mellett aktív és sikeres volt már a színházi stúdió és a zenekar is. Alapállásuknak megfelelően műsoraikkal fiatal közönségüknek egy baloldali radikális, lázadó attitűdöt jelenítettek meg, életmódjukkal éppúgy, mint művészeti törekvéseikkel. Személyes szálakon és gondolati alapállásukban is kapcsolódtak maoista és újbaloldali eszmékhez, az 1968-as diákmozgalmak és Che Guevara világforradalmi elhivatottsága erősítette bennük a magyar gazdasági és társadalmi reformokkal kapcsolatos reményt. Miközben az adott művészeti ág formai megújulásának útját keresték, bemutatóik, műsoraik, dalaik súlyos társadalmi kérdéseket exponáltak, az előadásokat követően a közönséggel vitatták meg az elhangzottak tanulságait. Az Orfeo tehát nem ellenzéki kritikát gyakorolt, hanem a Huszonötödik Színházhoz hasonlóan a fennálló viszonyokat javítani, meghaladni kívánta. A hatalom tűrőképességét még így is erősen próbára tette.

A színházi élet konszolidálása a hatvanas években megtörtént, de a létrejött monolit szerkezet, a politikailag „túlbiztosított vezérlés” ezzel együtt a megújulás gátja lett. Az elégedetlenséget elsősorban a színházi kritika manifesztálta. Az átmeneti időszak kulcsfigurája Molnár Gál Péter volt. Ő is, hasonlóan a Koltai Tamás nevével fémjelezhető új kritikusnemzedékhez, az 1968-ban induló Színház folyóiratban találta meg azt a platformot, ahol a struktúra bírálata színházszakmai és kevésbé politikai volt. A szaklap és az irodalmi folyóiratok bő terjedelemben közöltek elemző írásokat, korábban nem tapasztalt vitákra is sor került. Az amatőr színjátszásnak a társadalmi változásoktól nem független felvirágzása, a néhány vidéki színházban tapasztalható szemléletváltás azzal kecsegtetett, hogy a hatvannyolcas reform eléri a színházakat is. MGP mindkét témában fontos írásokat publikált, többségében nem a Népszabadságban.[4]

A már idézett Népszabadság-glossza gyors pontosításra szorul: az Orfeo nem volt „földalatti együttes”. Legálisan működő, nyilvántartott és elismert társulat volt. A Magyar Ifjúság emlegetett cikke sem lehetett feljelentés (lásd fentebb: „rendőrért kiáltott”), mert a rendőrségi vizsgálat már lezárult, ezért az a megállapítás, hogy „a Budapesti Pártbizottság és a rendőrség üldözte” – hasonlóan az előbbiekhez – retorikai fogás. Arra a kérdésre, hogy mit értünk rendőrségi üldözés alatt, nyilván többféle válasz adható. Molnár Gál 1990-ben gondolhatta azt is, hogy ügynökökkel figyeltetni, provokálni az együttest, beavatkozni az életükbe, az már üldözés. Azonban azt, hogy ő is egyike volt az üldözőknek, az együttesre állított ügynököknek, rajta kívül akkor még nem tudhatta senki.

Ennél sokkal fontosabb annak az állításnak a vizsgálata, hogy az „Orfeo együttes csodával határos megmenekülése” valóban az újság szerkesztőségében „szövődött”-e. Esetleg annak tisztázása, hogy MGP-nek mint „kettős ügynöknek” mi volt a szerepe ebben az akcióban. Tény, hogy az összejövetel közvetlen előzménye egy rendőrségi vizsgálat és az említett sajtótámadás volt. 1972 májusában kezdte a rendőrség az Orfeo együttest és különösen az alapító Malgot Istvánt vegzálni. Ennek eredményéről Szántó Gábor terjedelmes írása számolt be a Magyar Ifjúságban az „Orfeo az álvilágban” cím és a „Féligazságok, zavaros elméletek, csalódások” alcím alatt.[5] A szerző a rendőrségi vizsgálat anyagából, az együttes tagjainak és azok családtagjainak elbeszéléseiből ijesztő képet festett a résztvevők életmódjáról, világnézetéről. A szűkebb körben nagyon népszerű, a kritika által is elismert művészeti produktumok, bemutatók kevéssé voltak érdekesek számára.

1972-ben az Orfeo csoportjainak létezéséről, elsősorban a produkciók kapcsán, országos lapokban is megjelentek írások. A Népszabadságban a kazincbarcikai fesztiválról Debreczeni Tibor írt rövid beszámolót. Ebben két mondat szól az Orfeóról, pontosabban, ahogy a többi együttes esetében is, elsősorban a közönségükről: „A budapesti Orfeo együttes politizáló szobaszínháza eleve feltételez egy gondolkodó fiatalokból álló értelmiségi érdeklődő tábort. Színházuk csak ebben a közegben tud élni.”[6]

Az Ország-Világ hetilap februárban képes riportban mutatta be a bábegyüttest és annak vezetőjét, Malgot Istvánt,[7] a Népszavában a három együttes tevékenységének összefoglalása jelent meg májusban.[8] Éppen akkor, amikor a rendőrségi vizsgálat kezdődött. A Színház folyóiratban is írtak róluk,[9] a bábegyüttes és a színházi Stúdió fesztiválsikereiről tudósítottak. A Valóságban Mihályi Gábor terjedelmes tanulmányában említi[10] az Orfeo gyakorlatát, az előadásokat követő beszélgetést, ankétot. Ez egy kezdő színjátszó együttes esetében az első bemutatót követő félévben elismerésre méltó teljesítmény.

A rendőrségi vizsgálat célkeresztjében Malgot István volt, de a tortúra a báb- és a színjátszó együttest egyformán érintette. Ennek menetéről Nánay István[11] és Ring Orsolya[12] írt részletesebben. Az utóbbi (az előbbi szóhasználatát idézve) így foglalta össze a procedúra kimenetelét: „Az ügyészség nem emelt vádat, de az ügynek súlyos következményei lettek: az együtteseket az ország valamennyi művelődési házából kitiltották […]. Hat személy – köztük Fodor Tamás és Malgot István – rendőrhatósági figyelmeztetést kapott csoportos összejöveteleken hangoztatott társadalomellenes nézetei miatt.”[13]

Ezek után némiképp megváltozott a csoportok helyzete a sajtónyilvánosság szempontjából is, bár szeptemberben a Nők Lapja még pozitív hangvételű riportot közölt az orfeós együttesekről.[14] Az igazi fordulatot a Magyar Ifjúság cikke hozta október közepén.

Nyár végére tehát csak látszólag jutott nyugvópontra az ügy, bár a színházi társulat a tiltások ellenére dolgozott. A Vurstli című mozgásfantázia áprilisi bemutatója után új változattal álltak elő, kevesebb szereplővel, a későbbi törzsgárdával; ennek augusztus 16-án a Dagály Ifjúsági Klubban volt a premierje. Az előadással szeptember közepén Dunakesziben szerepeltek a színjátszó fesztiválon. Közben készült az új produkció, amely az amatőr együtteseknek meghirdetett „Szóljatok Szép Szavak” Petőfi-tematikájába illeszkedett. Halmos Ferenc Szüret című, történelmi témájú akciójátékát november 11-én mutatták be a Ganz-MÁVAG Művelődési Házban. A Budapesti Színjátszó Fesztivál keretében pedig november 15-én a Szüret, 18-án a Vurstli is színre került. A budapesti fesztiválról tudósításában Pályi András így írt akkor, amikor a Magyar Ifjúság már lezárta a témát: „Az Orfeo együttes bemutatója, a Szüret, mely a Petőfi-jubileumra készült, az 1848-as agrárproletariátus látószögéből pillantott a forradalomra, de az egykori események dokumentatív megidézésében a Fodor Tamás rendezte játék mai magatartásokat, mai fiatalokat szembesített. Érdekes stíluskísérlet volt ez a vállalkozás, amely a legkülönbözőbb színpadi hatáselemeket kísérelte meg harmonikus egységbe foglalni; kár, hogy nem mindig sikerült.”[15]

Szántó Gábor cikke valószínűleg nem megrendelésre készült. Az ambiciózus, fiatal újságíró a karrierjét építette, amikor a fennálló rendszer védelmében szót kért, és az együttes vezetőjét erkölcsi szempontból támadta, de vitathatatlanul politikai felhangokkal tette ezt. Az akkor bevett gyakorlat szerint a rendőrségi vizsgálat anyagából dolgozott, és a történtek ifjúságellenes jellegét emelte ki. Az újsághoz érkezett reakciókra, az Élet és Irodalom polemizáló írására[16] azonban valószínűleg nem számított a szerkesztő. A reagálásokat kissé rövidítve és azonnali kommentárokkal kontrázva közölte a lap, ugyanakkor Malgot István válaszát negligálták, végül Szántó Gábor „vitazárójának” fölényes, igazságosztó hangvétele, a politikai felelősséget erősítő hangsúlya jogos ellenérzést keltett.[17] Igaz, hogy Szántó később ezzel ellentétesen ítélte meg az akkori helyzetet, szerinte ugyanis „politikai szempontból az Orfeo-s gyerekeket az égvilágon senki nem vette komolyan, nem is bántotta őket senki”.[18]

A rendőrségi figyelmeztetés után a sajtókampánnyal az orfeósok és vezetőjük nagy nyilvánosság előtti megvádolására és megszégyenítésére került sor, ami a kor viszonyai között egyértelműen negatív hatással volt további munkájuk körülményeire. Az együttesen beül a fenyegetettség ugyanakkor az összetartást erősítette.

MGP kérdésének súlyát éppen az adta, hogy számíthatott-e az együttes valamilyen védelemre a hivatalos szervek részéről. A monolitnak tekintett rendszerben fellelhető-e a pluralizmus bármilyen megjelenése? Az Orfeo nem támadta a társadalmi alapértékeket, ám kritikája, javaslatai nem illeszkedtek az állampárt által megkívánt irányvonalhoz. Lássuk ennek a különös beágyazottságnak a példáit. Miközben március 15-én a fiatalok egy csoportja az utcán tüntetett, Király István professzor a nacionalizmus és internacionalizmus kibékítésén dolgozott a mindennapok forradalmiságát ajánlva az ifjúságnak. Az orfeósok még az éles támadás előtt felkeresték őt, tanácsát kérték,[19] a nyár folyamán őt és több más vezető értelmiségit meghívtak, és lejátszották nekik előadásaikat.[20] A rendőrségi vizsgálat idejéből két mozzanat is jelzi azt, hogy a politikai vezetés legmagasabb körei is tudtak az eseményekről. Király István naplóbejegyzése 1972. június 16-án: „Gyurival beszélek az Orfeo ügyében. Idegenkedik tőle, csoportszexszel érvel. Futólag említi, hogy ilyen szeánszokat csinálnak együtt Jancsó és Hernádi is.”[21] Aczél György tehát tájékozott volt a vizsgálódás fő szempontjáról. Más kérdés, hogy a belügyi jelentések és a rosszindulatú pletykák alapján tényként kezelte a vádakat. A vizsgálat alatt, július 25-én az Orfeo-tagok személyesen megszólították Kádár Jánost és Aczél Györgyöt az eljárás elfogadhatatlan rendőrségi módszerei kapcsán. „Mi, akik emberi bánásmódhoz, őszinte, nyílt vitákhoz voltunk szokva, védtelenül állunk egy olyan eljárás előtt, amely véleményünk szerint nem bűncselekmény felderítésére, hanem valamiféle bűncselekmény konstruálására irányul”[22] – írták a levélben, amelyre nem kaptak választ.

Szántó Gábor írása egy nagy példányszámú ifjúsági hetilapban jelent meg, és bár a vizsgálat lezárása után bírósági feljelentésre nem láttak okot, a széles körű nyilvánosság politikai üggyé tette az amatőr együttes belső viszonyainak tendenciózus tárgyalását. (Dalos György alapos elemzését adta az írásnak 1984-ben a szamizdat Beszélőben.[23])

Két héttel a cikk publikálása után a Népművelési Intézet igazgatója, Vitányi Iván feljegyzésben[24] számolt be Aczél Györgynek „az ifjúsági és amatőr művészeti mozgalom vitás jelenségeiről”. A feljegyzés lényegét Ring Orsolya tanulmánya alapján foglaljuk össze: tárgyunk szempontjából a legfontosabb, hogy Vitányi felelőtlenségnek minősítette azt, ahogy a Magyar Ifjúság az Orfeo-ügyet tálalta, hogy a cikk nyomán egy viszonylag kis jelentőségű problémából országos ügy jött létre, ráadásul úgy, hogy szükségtelenül a szexuális kérdések kerültek előtérbe. A Vitányi Iván által készített anyag tipikus politizáló együttesként jellemezte az Orfeót, amelynek tagjai „társadalmi problémák iránt érdeklődnek, a szocializmus kérdéseiről vitatkoznak és olvasnak, egy közéleti magatartást akarnak a színpadról elterjeszteni, közösséget akarnak teremteni. […] Művészi munkájuk jó, […] azok közé tartoznak, akikkel »lehet beszélni«, akik igénylik is ezt a beszélgetést, s akikkel beszélni kell, de nem a Magyar Ifjúság modorában.”[25]

A téma tehát általánosabb közelítésben tárgyalható maradt a sajtóban, bár Vitányi januári cikke[26] ebben a vonatkozásban lezárásnak is tekinthető (a Színház folyóirat novemberi számából a sajtóirányítás ébersége folytán kimaradt az Orfeo társulatait bemutató írás). Pándi Pál a Kritikában nyilván nem egyeztetés nélkül adott teret Vitányi írásának. A politikai érdek azt kívánta, hogy a balul elsült ügy minél előbb elcsendesedjen.

Az MSZMP KB apparátusában a Magyar Ifjúság vitazárójával egy időben Rátki András feljegyzést írt az Orfeo-ügy lezárásáról, amelyben így értékelte működésüket: „Műsoruk egészéről megállapítható, hogy »forradalmi diktatúránkat«, »határozottságunkat«, nem tartják kielégítőnek. […] Ez vonatkozik az együttes valamennyi csoportjára. Magatartásuk és törekvésük népszerű a fiatalok körében.” Javaslata a továbbiakat illetően olyan művelődési otthon keresése, „ahol az együttes egésze (báb-, zenei és színjátszó csoport) helyet kaphatna, és megfelelő szakmai és politikai irányítás alatt dolgozhatna.”[27]

Ennek az egyszerre látható és láthatatlan szálakon futó történetnek volt még egy olyan aspektusa, amelynek létezéséről talán sokan, de „eredményeiről” kevesen tudtak. Mint minden politikai szempontból kényes, kockázatot rejtő fejlemény, a titkosszolgálatokon keresztül előbb-utóbb ez is eljutott a politikai vezetőkig . Nem csoda, hogy az Orfeo környékén is megfordultak ügynökök, akik jelentettek róluk, és olykor be is avatkoztak.

A Luzsnyánszky Róbert fedőnevű informátor az 1971–1972-es években nem volt túlfoglalkoztatva. Dossziéjában legalábbis egyetlen érdemi jelentés található a Színházművészeti Szövetségről 1972 februárjából. Aztán az év végén az Orfeo került a célkeresztbe, ezért az alvó ügynököt felébresztik. Nyilván mindez a Magyar Ifjúság cikkének hatására történt. Az ügynök először a Szüret és a Vurstli előadásokról számolt be. A Szüret bemutatója november közepén volt, MGP a budapesti fesztiválon látta. Jelentésében megemlíti, hogy a sajtóvita erős hatással volt az előadásra, „megsokszorozta az előadás indulatait, hiszen ezek a gyerekek hősnek érezhették magukat, dacosan szembenézőnek”.[28] Továbbá korrektül utal „a nem túl szerencsés élességű hírlapi vitára, amely nélkülöz minden pedagógikus megfontolást”. A decemberi jelentésben felidézi azt a novemberi előadást, amelyet ő maga nyilván elfogultsággal nézett, hiszen a cikkre reagálva már megszólalt az Orfeo mellett a Táskarádió műsorában.[29] Jelentése egészében védi a produkciókat, és felértékeli az együttes teljesítményét. Megemlíti azt is, hogy Rényi Péter egy munkásszálláson látta a Szüretet, és ahogy a közönség, ő maga sem értett belőle semmit.

Valószínű, hogy MGP meggyőzte főnökét, találkozzanak az együttes vezetőivel. A beszélgetésre a következő ügynöki jelentés szerint január 6-án került sor a szerkesztőségben. A Népszabadság-glosszában felsorolt személyeken kívül jelen volt még Kalmár György, az ifjúságpolitikai rovat vezetője. Három órán keresztül győzködték egymást, kevés eredménnyel: „A vendéglátók kifogásaikat mondták el, […] az Orfeo tagjai pedig védekeztek és kivédték a kifogásokat. Valódi eszmecserére nem is került sor”. A glosszából úgy tudjuk, hogy Vitányi Iván „a megbeszélés végeredményeként fölajánlotta a védelmet”. Az ügynöki „gyorsjelentés” szerint pedig a beszélgetés azzal zárult, hogy „biztosítani kell az Orfeo további működését, a Népművelési Intézet továbbra is keressen olyan művelődési házat, ahol működésük, ellenőrzésük és további fejlődésük biztosított”. A Coming outban MGP tulajdonképpen ezt ismétli meg,[30] és a megbeszélés eredményeként azt tünteti fel, hogy „a HVDSZ Lőrinc pap téri pincéje befogadta őket”. Pontosabban a Duna Cipőgyár művelődési háza!

A jelenlévők feltehetően nem tudták, hogy a védelemről már hetekkel korábban döntés született, mint az Rátki András feljegyzéséből egyértelműen kiderül. A Kritika folyóirat januári száma is nyomdában volt már akkor, nyilván ezt a tényt Szigethy Gábor nem titkolta el, mint ahogy feltételezhetően Vitányi Iván sem hallgatott az ügyet is tárgyaló tanulmányáról. Egyetérthetünk Fodor Tamással, aki a kötet egyik lábjegyzete szerint nem tulajdonított komoly jelentőséget az MGP által szorgalmazott összejövetelnek.[31]

A belső feljegyzések és a titkos tanácskozások fontos körülmények, de az együttest ért vádakra nyilvánosság előtt kellett volna válaszolni.

A Magyar Ifjúság önkritikát gyakorolhatott volna, de mivel erre nem kapott utasítást, nyilván nem tette. Egy, a Népszabadságban megjelenő írás egyszerre jelentett volna védelmet és rehabilitációt, erre sem kerülhetett sor. MGP a glosszában azt írja ugyan, hogy ezeken a hasábokon is „támogatva lett” az Orfeo, példaként a Woyzeckről írt kritikáját említi[32], csakhogy a válságos időszak évekkel előbb, 1972–73 fordulóján volt.

Vitányi Iván a feladat nyilvánosságnak szóló részét is vállalta. A Kritika folyóirat januári számában „a színjátszás harmadik fajtáját” a hagyományos amatőr és a hivatásos között jelölte ki mint új műfajt, amely fontos társadalmi kérdésekről szól a fiataloknak. Az írás apropóját a szerkesztő megjegyzése így tisztázta: „A közelmúlt hetekben élénk érdeklődést keltett az Orfeo körüli sajtóvita. Úgy gondoljuk, nem haszontalan, ha az amatőr színjátszással kapcsolatos általánosabb kérdésekkel lapunk hasábjain is foglalkozunk.”[33]

Vitányi ebben az esetben is – Szántó Gábor ellenében – az együttes mellé állt, alapjában elhibázottnak látta a Magyar Ifjúság magatartását. „Meg kellene egyszer tanulnunk, hogy hasonló ügyekben a patetikus vádiratok és a leleplező kiáltványok nem tesznek jó szolgálatot – a színjátszó mozgalomnak nincs szüksége arra, hogy mártírkoszorúkat erőltessünk rá. Többre vezetett volna a józan elemzés. Az Orfeo-t tehetséges, jó együttesnek tartom, s ismerem munkájának szakmai, emberi, politikai problémáit is, de sem pozitív, sem negatív irányban nem tartom olyan különlegesen kiemelkedőnek, ami méltóvá tenné őket a piedesztálra vagy a vádlottak padjára.” A megfogalmazás taktikus rafináltsága pontosan mutatja a beszólás határait.

Az Orfeót 1972-ben betiltották, olvassuk a Coming out lábjegyzetében,[34] Nánay István pedig így fogalmaz: az együtteseket az ország valamennyi művelődési házából kitiltották. És zárójelben hozzáteszi: merészség és tisztesség volt a Duna Cipőgyár művelődési házának igazgatójától, hogy mégis befogadta őket. Ez azonban így nem igaz. Láttuk, hogy az év végéig folyamatosan aktív volt a társulat. Tény az is, hogy Vitányi intézete talált nekik helyet a Duna Cipőgyár művelődési házában – a Pártközpont intenciói szerint. Ottlétük tehát teljesen legális volt, erről a Munka című folyóirat májusi száma is beszámolt: „Újabban a főváros egyik ismert amatőr irodalmi színpada és bábcsoportja kapott otthont az újpesti művelődési házban: az Orfeo-együttes. Körüle nemrégen nagy vita folyt a sajtóban; úgy véljük, az üzemi szakszervezeti bizottságra komoly felelősséget hárít, hogy e tehetséges fiatalokból álló együttest a helyes mederben tartsa, művelődéspolitikai céljainknak megfelelően irányítsa. Ezzel is gazdagodik az intézmény profilja, növekszik szerepe, amelyet e nagy munkáskerület s az egész főváros művelődési életében betölt.”[35]

Ezekben az években az Orfeo nem mint művészeti alkotóműhely, hanem mint célszemély vált érdekessé MGP számára. A Luzsnyánszky-dossziéban 1974-től további öt jelentésnek van írásos nyoma. Ezek végigkövetése már nem tárgya ennek az írásnak. A Coming out terjedelmesen foglalkozik a Orfeo történetével, illetve azzal a közeggel, amelyben az amatőr invázió létrejött. A hatvanas évek végén „színházaink erős várként őrzik a semmitmondás katonás határzárát – írja például MGP. – Időközben felnőtt egy új színházi nemzedék. Résnyire nyílt kapukon át kikandikáltak kíváncsian a világra, ahol párhuzamos hegyomlás-sorozatok zavarták föl az addigi színházi rendet. Seregesen kinőttek irodalmi színpadok, amatőr együttesek az addigra elmeszesedett színjátszócsoportok közegében. Figyelmük a színházi nyelvrendszer megfrissítésére terelődött.”[36] Ilyen és hasonlóan pörgős mondatok sorjáznak, amelyek tárgyi igazsága sokszor igencsak kérdéses. Ezt a helyzetet a hatvanas évek végén még pontos fogalmi apparátussal írta le, erre számos példát idézhetnénk kritikusi munkásságából, de akár ügynöki jelentéseiből[37] is. Mindez azonban nemcsak a memoár befejezetlenségével magyarázható. MGP „nyelvezetének megfrissítése” korábban kezdődött, stílusának „hegyomlás-sorozata” a rendszerváltás idején „tetőzött”, amikor a politikai kontroll szabta korlátok kijátszásának tudománya szükségtelenné vált. Az átmenet éveiben elsősorban az önmérséklet jelölte ki az írói szabadság határait, sokan ezt határtalannak vélték. Az Orfeo-saga leírása a Coming outban ennek a szabadosságnak szép példája. (A szöveg olykor durva pontatlanságait szerencsére a lábjegyzetek nagyobb részben tisztázzák.)

Érdekesebb számunkra, hogy a kritikus MGP mit írt az Orfeóról akkor, a megalakulása és idézett vesszőfutása közötti időszakban. Röviden válaszolva: sajnos semmit. Amikor a színházi fordulattal kecsegtető tanulmányai megjelentek, akkor még nem volt Orfeo, amikor első bemutatóik révén elhíresültek, MGP már „leszámolt” az amatőrökkel. (Nyilván a beosztott munkatársi lét kényszer szülte kivétele volt a Népszabadságban a Bányász Színpadról szóló terjedelmes riport.[38])

Hogy az előadásaikat ismerte, azt mindkét forrás egyértelművé teszi. 1988-ban, a Népszabadsághoz való visszafogadása előtt, a Mozgó Világban publikált hosszabb írást, amelyben az Orfeo történetét is áttekintette. A cikk tulajdonképpen Fodor Tamás első szolnoki rendezésének a kritikája,[39] de áttekinti a rendező egész addigi működését, amelynek záróköve ez a „szakmailag hitványan elkészített, zömében ócska vidéki patentekkel élő, reakcionáriusan ósdi színfalrázás”. A megfogalmazás egészében személyi ellenérzéseket sejtet, amelyek egyik késői konkrét megnyilvánulását a memoár fel is fedi a Stúdió K egy 1980-as előadásához kapcsolódóan.[40] A Mozgó Világban közölt kritikára Malgot István reflektált egy interjúban: „Molnár Gál Péter írása rengeteg tárgyi tévedést tartalmaz. Csak egy példa: az Orfeo soha nem volt szélsőbalos csoportosulás. […] Cohn-Bendit meg végképp nem gyakorolt semmiféle hatást a csoportra. […] én nem értek egyet azzal, ahogyan M. G. P. elintézte Fodor Tamást, nevezetesen, hogy Fodor a szélsőbaltól eljutott a tökéletes hivatalnokságig, a hatalom kiszolgálója lett, s ezzel megszűnt művész lenni.”[41] A Mozgó Világ-cikk egy része átmentődött a memoárba,[42] a fejezetcímben itt is Cohn-Bendittel, és az emlékező a pontatlan megfogalmazásokhoz is ragaszkodott.

MGP leírja, hogy 1972-ben egy téttel bíró helyzetben találkozott az Orfeo Szüret című előadásával: „A Petőfi-évfordulóra kiírt színjátszóverseny zsűrijébe meghívtak – két ujjamon meg tudom számolni, mikor tartottak alkalmasnak zsűriben, kuratóriumban, szakértő csapatban helyet foglalni –, Kerényi Imrével zsűriztük az amatőrszínpadosokat. A Szüret tetszett.”[43] Fodor Tamás másra emlékszik: „[Halász] Péterék még szabadon játszottak, amikor minket már letiltottak, leköpdöstek. Kerényi Imre, aki akkor a hatalom szellemi álláspontját képviselte, és zsűritagként uralta a pályát, például repülőgéprablóknak, anarchistáknak, Manson-családnak nevezett bennünket.”[44] MGP tetszése és Kerényi replikája nem zárja ki egymást, mindenesetre a Szüret nem jutott a döntőbe.

Az ügynöki jelentésekből is tudható, hogy MGP látta az Orfeo előadásait. Ezeket újraolvasva reflektál is az akkori helyzetre: „Ahogy elnézem leckeosztályozó tartótisztjeim megjegyzéseit, az együttes bomlasztására kaptam utasítást. Ha megnéztem előadásukat: elemeztem. Vagy nekik, vagy újságcikkben. Kihallgatásaimon művészetkedvelő gyerekekként adtam elő őket, nem pedig elszánt politikai fölforgatókként.[45] Az utóbbi állítás tárgyi igazságáról bárki meggyőződhet a jelentéseket elolvasva. Az újságcikkek viszont nem íródtak meg. Fura fintora lenne a helyzetnek, ha a tartótisztek tiltása gátolta volna meg ebben a szerzőt. Mindenesetre amikor következő alkalommal a kritikus főnökei utasítására az Orfeo bábcsoportról írt egy rövid glosszát,[46] néhány nappal később az ügynökön számon kérte ezt tartótisztje. Szerencsére Csiha László rendőrfőhadnagy megnyugtató választ kapott arra a kérdésre, hogy „miért íródott meg a kérdéses újságcikk”.[47] Ez a jelentés az előzményeket is ismerteti, ezért érdemes idézni egy mondatát, amely újra az 1973-as „ankét” sikerére utal: „A megbeszélés eredményeképpen a főszerkesztő helyettes javasolta a Pártközpont illetékes elvtársainak, hogy gondoskodjanak az együttes számára őket befogadó művelődési házról, hogy művészi tevékenységüket zavartalanul folytathassák és szocializálni lehessen energiáikat.”[48]

MGP szorgalmasan fényezte azt a képet, amely szerint az Orfeo együttes „csodával határos megmenekülése” a Népszabadság szerkesztőségében „szövődött”. Idézett glosszájában „az üldöztetés tagadhatatlan tényének célirányos meglegendásítását” vetette a Beszélő cikkírójának a szemére, ám míg Havas Fannynál ennek nem volt személyes motivációja, addig ugyanezt az ő esetében nem mondhatjuk el. A Népszabadsághoz tartozás sötét terhét csökkentendő, vagy talán az Orfeo együttes elismerésének elmulasztását kompenzálandó jól jött neki ez a történet. Az, hogy az 1972-es Orfeo-bemutatókhoz valójában hogyan viszonyult, még az ügynöki jelentésekből sem derül ki. Ezek nem műbírálatok, inkább az együttes védelmében megfogalmazott tudósítások voltak. Amikor az egyes előadásokra akár a Mozgó Világban, akár a Coming outban visszatekint, láthatóan tartózkodik az értékítélettől. Nem úgy, mint például a már idézett III. Richárd esetében.

A fotókért köszönet Molnár Gál Péter örökösének

Azt, hogy MGP tizenöt évig ügynök (is) volt, nem tudta senki a szolgálaton kívül. Azután hektikus mozgásokkal terhes negyedszázad telt el, mire fény derült a múltjára, és ő ez idő alatt hallgatott erről. Ezért – még életében – megbűnhődött. Beszervezése, felhasználása legyen azok szégyene, akik ezt tették vele.

Ám itt álljunk meg egy pillanatra. Nézzük nagyobb távlatból ezt az emberi drámát. A párt lapjának, az egypárti hatalom szócsövének egyik újságíróját besúgásra kényszerítette ugyanaz a hatalom. Az érintett illetőnek erről a vonatkozásáról vajon tudhatott-e a főnöke, aki a Népszabadság esetében a legfelsőbb politikai testület rendes vagy meghívott tagja volt? Az ügynökök tartótisztjeinek is voltak főnökei, ahogy ők is beosztottjai voltak valakinek. Ha tudták, akkor miért hagyták, ha nem tudták, és megtudták volna, akkor mit tettek volna? Molnár Gál Péter válasza semmilyen tekintetben nem megnyugtató:

„Szabadszájú értelmiségi nemigen rágja meg szavait. Blaszfém zablanélküliséggel fogalmazhattam a belpolitikai helyzetről.

Korrekt hivatalos kapcsolat volt. Időnként elégedetlenkedett Gál [a tartótiszt – Sz. I.] a szegényes beszámolókkal. A kesztyűs bánásmód a Népszabadság munkatársának szólt. Gyanítottam, ha bejelenteném a főszerkesztő-helyettesemnek vagy rovatvezetőmnek: megszabadítanának zsarolóimtól. Nem volt kurázsim a vallomáshoz. Féltem, nem úsznám meg bosszú nélkül.”[49]

A Népszabadság tehát jó háttér volt, protekciós státusz. Egy kérdés azért nyitva maradt: jó lenne tudni, hogy Molnár Gál Péter kinek a bosszújától félt.

 

[1] MOLNÁR GÁL Péter, Coming out (Budapest: Magvető, 2020), 356.
[2] Uo., 225.
[3] MOLNÁR GÁL Péter, „Csoda”, Népszabadság, 1990. március 2., 6.
[4] MOLNÁR GÁL Péter, „Sebzett kiáltás”, Színház 3, 9. sz. (1970): 28., valamint „Izgatott színházak”, Új Írás 10, 12. sz. (1970): 110., illetve „Nézőpontú nézőpont”, Kortárs 15, 12. sz. (1971): 1998.
[5] SZÁNTÓ Gábor, „Orfeo az álvilágban”, Magyar Ifjúság 16, 41. sz. (1972): 5–7.
[6] DEBRECZENY Tibor, „Bizonyított az amatőr színjátszás”, Népszabadság, 1972.01.19., 7.
[7] (torda), „Mockinpott úr a bábszínpadon”, Ország-Világ, 1972.02.16., 22.
[8] KISS Rita, „Az Orfeo-együttesek”, Népszava, 1972.05.07., 7.
[9] NÁNAY István, „Az egyetemi színházak éledése”, Színház 5, 3. sz. (1972): 18., és Nánay István, „Fesztivál – ifj. Horváth István emlékére”, Színház 5, 4. sz. (1972): 38.
[10] MIHÁLYI Gábor, „A »szegény színház« gazdagsága”, Valóság 15, 7. sz. (1972): 77.
[11] NÁNAY István, „Az Orfeo-ügy – Fodor Tamás és Malgot István visszaemlékezésével”, Beszélő 3. folyam, 3. évf., 3. sz. (1998/3): 73.
[12] RING Orsolya, „A színjátszás harmadik útja és a hatalom”, Múltunk 53, 3. sz. (2008): 233.
[13] Uo., 247.
[14] Nők Lapja 24, 39. sz. (1972)
[15] PÁLYI András, „Széljegyzet egy fesztiválhoz”, Magyar Hírlap, 1972.11.23., 6.
[16] VARJAS Endre, „Orfeo”, Élet és Irodalom 16, 44. sz. (1972): 9.
[17] SZÁNTÓ Gábor, „Még egyszer az Orfeo együttesről”, Magyar Ifjúság 16, 46. sz. (1972): 5.
[18] Szántó Gábor olvasói levele Fábri Péterrel polemizálva, Új Tükör, 1989.05.28., 45.
[19] KIRÁLY István, Napló, szerk. Soltész Márton (Budapest: Magvető, 2017), 218.
[20] Uo., 248.
[21] Uo., 248.
[22] NÁNAY István, „Az Orfeo-ügy…”, 77.
[23] DALOS György, „Az Orfeó-botrány”, Beszélő szamizdat 11. sz. (1984/3), 1. évf., 13. sz.
[24] RING Orsolya, „A színjátszás harmadik útja…”, 233.
[25] Uo., 249–250.
[26] VITÁNYI Iván, „A színjátszás harmadik fajtája”, Kritika 2, 1. sz. (1973): 10.
[27] Idézi RING Orsolya, „A színjátszás harmadik útja…”, 250.
[28] FONYÓDI Péter, szerk., A rivaldafény árnyékában: III/III: a „vágatlan” Luzsnyánszky dosszié (Budapest: Magyar a Magyarért Alapítvány, 2005), 146.
[29] A Magyar Rádió az ilyen magazinműsorokat nem archiválta, a műsortükör sem fellelhető.
[30] MOLNÁR GÁL Péter, Coming out…, 328.
[31] Uo., 328: 337. lábjegyzet.
[32] A kritika 1977. december 12-én jelent meg, és közel sem az utolsó cikke volt a Népszabadságban.
[33] VITÁNYI Iván, „A színjátszás harmadik fajtája”, 10.
[34] MOLNÁR GÁL Péter, Coming out…, 321: 321. lábjegyzet.
[35] G. SZABÓ László, „Művelődés a Duna Cipőgyárban”, Munka 23, 5. sz. (1973): 39.
[36] MOLNÁR GÁL Péter, Coming out…, 321.
[37] FONYÓDI Péter, szerk., A rivaldafény árnyékában…, 101.; MOLNÁR GÁL Péter, „Sebzett kiáltás”, 3, 9. sz. (1970): 28–31.
[38] MOLNÁR GÁL Péter, „Mezítlábas színház”, Népszabadság, 1972.07.30.; Vasárnapi melléklet, 7.
[39] MOLNÁR GÁL Péter, „III. Richárd és Cohn-Bendit”, Mozgó Világ 14, 5. sz. (1988): 105.
[40] MOLNÁR GÁL Péter, Coming out…, 332–333.
[41] BORS Edit, „A Hold színháza”, Színház 22, 4. sz. (1989): 37.
[42] „Cohn-Bendit színháza Pannóniában”, in MOLNÁR GÁL Péter, Coming out…, 319.
[43] Uo., 324.
[44] FODOR Tamás, „Oppozíció vagy autonómia”, Színház 24, 10–11. sz. (1991): 22.
[45] MOLNÁR GÁL Péter, Coming out…, 330–331.
[46] MOLNÁR GÁL Péter, „Szombat esti színház”, Népszabadság, 1976.03.07., 9.
[47] FONYÓDI Péter, szerk., A rivaldafény árnyékában…, 176–177.
[48] Uo., 176.
[49] MOLNÁR GÁL Péter, Coming out…, 182.

Facebook Comments