Verdi művének középpontjában a szerelem és a hatalom áll, ám Schiller művének középpontjában, ha rendezőnek ez a szándéka, állhat a szerelem vagy a hatalom – is. Ez attól is függ persze, hogy a kifejezetten hosszúnak számító Schiller drámát a dramaturg és a rendező együtt hogyan alakítja, mit is szeretnének láttatni, mit szeretnének kiemelni.

Verdi operája nem nyomta el Schiller Don Carlosát. A Don Carlos megmaradt egyedülálló és egyedi remekműnek. Aki a Don Carlost nézi, nem érezheti, hogy zene nélkül neki ez már kevesebbet ér. A dráma túl tudta élni a megzenésítést, szemben mondjuk George Bernard Shaw Pygmalionjával vagy Eugène Scribe darabjaival, például a Traviatával. Verdi életművének legfontosabb és legjobb darabjai szinte egytől-egyig meghagyták épnek az eredeti műveket, Victor Hugo, Shakespeare vagy Schiller műveit. Nem okoztak kárt azok megítélésében.

A megzenésítés Verdi esetében egy interpretáció, ami magán viseli nem csak az alkotó zenész, de a kor nyomát is: a Don Carlos változatába bele van kalkulálva, hogy Verdi korában miképpen képzelték el a hatalmaskodókat, a régi spanyol udvart, az etikettet és az intrikát, ahogy az Otellóba, hogy mit gondolt Verdi, mit gondolt egy olasz a XIX. században, a férfibarátságról, szerelemről, féltékenységről. Verdi művének középpontjában a szerelem és a hatalom áll, ám Schiller művének középpontjában, ha rendezőnek ez a szándéka, állhat a szerelem vagy a hatalom – is. Ez attól is függ persze, hogy a kifejezetten hosszúnak számító Schiller drámát a dramaturg és a rendező együtt hogyan alakítja, mit is szeretnének láttatni, mit szeretnének kiemelni.

Ezt, mármint a kiemelést, Verdi a zenével, tulajdonképpen már elvégzi. Röviden: Verdi nem azért nem volt a rendezői színház képviselőinek kedvence, mert rossz szerző volt, hanem azért, mert érzékeny és kiváló dramaturg. Amit mi sem mutat jobban, mint állandó elégedetlensége, szöszölése a darabjaival. A kutatások jelen állása szerint a Don Carlosnak hat verzióját ismerjük.

Erkel Színház: Don Carlos. Fotó: Berecz Valter

A modenai változat, amit az Operaházunk most színre vitt, és amit online közvetítésen élvezhettek mindazok, akik bekapcsolódhattak az előadásba, az unalmasabb, szenvelgőbb jelenettel kezdődik, vagyis Don Carlos és Erzsébet szerelmének taglalásával. E kezdést indokolhatja, ha a darab a szerelemről, a bensőséges viszonyokról mutat fel valamit. Ha felmutat valamit, amit a négy felvonásos változat nem tud.

Az Operaházban bemutatott verzió, Frank Hilbrich rendezésének középpontjában azonban a hatalom áll. Az, hogy mit jelent a hatalomnak kiszolgáltatva lenni, hogyan veszíti el a saját életét nem csak a trónörökös, de a király is, a hatalom, az egyházi és világi hatalom, és az etikett nyomása alatt. Hilbrich rendezésnek kulcsjelenete a király, Fülöp és a Főinkvizítor kettőse, melyben ez utóbbi lesz az abszolút nyertes, amennyiben elveszi a királytól annak fegyverét is. A Főinkvizítor körül nyüzsgő feszülő, fekete lasztex ruhás ebek mindenkire rátámadnak, minden szereplőt megfélemlítenek, acsarkodnak, vagyis Hilbrich Don Carlosának rendszere egy autoriter, félelmetes elnyomó rendszer, melynek központja nem az állam, hanem az inkvizítor (akit egyébként elég erőteljesen jelenített meg Palerdi András). Itt, ebben a Spanyolországban mintha mindenki félne, a díszlet szinte csak egy nagy fehér lépcső, de aki itt fenn áll, az sem tudja igazán élvezni sem a hatalmát, sem kiváltságait.

Erkel Színház: Don Carlos. Fotó: Berecz Valter

Az első, a fontainebleau-i képben a címszereplő és Erzsébet kilép ebből a fehér, lépcsős térből, sárga fény fátyla veszi őket körül. Az egymásnak valló szerelmesek nem a hatalom terében élnek, de amint belép a király, amint kiderül, hogy Fülöp vette el Erzsébetet, csak a világító lépcső, csak a királyi udvar, csak a megfélemlítés légköre marad. Csak a poroszló kutyák, a fehér inges udvartartás. És Erzsébet, mint egy decens úrinő, kis retikült hord a karján (díszlettervező: Volker Thiele, jelmeztervező: Gabriele Rupprecht).

Annak, hogy a Don Carlos szerelmi dráma vagy nemzedékek harcának drámája legyen, szembe megy a két főbb szerepet alakító is: a nagyon nagy hangélménnyel a nézőt meg nem ajándékozó, kissé fásult, alkatilag sem a szerepre termett Gaston Rivero, illetve az Erkel színpadán most bemutatkozó Ádám Zsuzsanna. Ádám Zsuzsanna emlékezetes szerepformálásai Szegeden egyértelművé tették, hogy neki fontos és nagy szerepeket kell énekelnie az állami operaházban is, de ha emlékezetem nem csal, mintha átment volna egy facht váltáson, hiszen a Tisza-parton többnyire mezzot énekelt. (Ezért is lepett meg, hogy az Erkelben az első szerepe Erzsébet lett.) Világos és szép magas hangjai ellenére nem vagyok még biztos abban, hogy jó döntés volt őt kérni fel erre a szerepre. Nem a hangi adottságai, sokkal inkább a szerepet sem a szenvedély, sem a szenvedés felé el nem mozdító, kissé fád alakformálása miatt gondolom ezt.

Erkel Színház: Don Carlos. Fotó: Berecz Valter

Mintha Bretz Gábor lenne az egyetlen, aki valóban átgondolta Fülöp király szerepét. Az ő megfáradt, szinte már a halált kívánó, elesett királya megindító volt, még akkor is, ha Bretzen, az opera e fáradhatatlan művészén, mintha nem csak a szerepe szerint lehetett volna a fáradtságot érezni. Már nem olyan nagy erővel és elánnal énekel, igaz, ezt most a megformált alaknak is be lehetett tudni, nem csak annak, hogy mintha kissé lekopott volna valami az arany hangjának mélységéről. A Dio che nell’alma infondere duettben is világos lehetett a közvetítést követő számára, hogy Rivero formátuma nem mérhető Szegedi Csabához. A Posa márkit alakító Szegedi hangjának formátumával nem is lenne baj, de ő sem találta helyét a lépcsős díszletben.

Ebben a Don Carlos nagyszerűségéből csak keveset felmutató előadásban talán az volt a legelfogadhatóbb rendezői ötlet, hogy az összekötött gúlákban a lépcsőn leguruló, folyton a lépcső tetejére feltolt könyvhalom képvisel valamit, ami még megmaradt a királyi udvaron túli világból, a boldogságból. Nem csoda, hogy éppen ezt kellett az autodafé jelenetben elpusztítani. Kocsár Balázs vezénylése nem építette tovább a rendezői elképzelést, de nem neki róható fel, hogy a magyar Opera színpadán, annyi remek előadás után – a magyar operába járókat elkényeztették szinte a Don Carlos előadások – Verdi remekműve sem szólalt meg igazán most, és alig valami maradt Schiller szelleméből.

Luc Bondy az egyetlen, illetve talán a karmesterek közül Solti György, aki a Don Carlosból arra volt kíváncsi, mit tud mondani a magánéletről, apa fiú, nemzedékek kapcsolatáról. A Verdi mű nehezebben enged ilyen olvasatot, mint maga az eredeti Friedrich Schiller-darab, amiből a Radnóti Színház művészei egy kifejezetten a videóközvetítésre kitalált, tehát nem a színpadra álmodott és közvetített, hanem igazán csak az online térben működő előadást hoztak létre.

Radnóti Színház: Don Carlos. Fotó: Dömölky Dániel

Számos oka lehetett annak, hogy Nagy Péter István rendező elsősorban azt emelte ki a darabból, ami a nemzedékek párharcáról, a csalódásról, a szerelembe vetett hitről szól. Arról, hogy milyen nehéz egy fiatalnak, egykor, a spanyol udvarban és persze most, önmagáért megharcolnia, milyen tehetetlennek érzi magát, ha harcba kell bocsátkoznia a gőg máza alatt fonnyadó apákkal, azok nemzedékével, a kiégett, már a hatalmat sem akaró ősökkel.

Ez az előadás az első pillanattól kezdve izzott, ezt az előadást éppen ez a tehetetlenség érzés hevítette. Ez az előadás, egyes pillanataiban, vádbeszéd is volt azok ellen, akik leszólták és leszólják a húsz- vagy huszonéveseket, akik azt mondják, csak egy jó nagy pofon kellene nekik, hogy magukhoz térjenek. Vádbeszéd azokról, akik szerint e fiatalabb generáció de genere elkényeztetett. Nagy Péter István Don Carlosa kiáll az apja ellen, meri vállalni önmagát, fel tudja mérni, miben és mennyiben van igaza az apjának, és bár eleinte kényes, ficsúr, úri fiú, valóban felnő és beérik előttünk, a nézők, a közvetítést követők ámuló szeme előtt, valamivel több mint két óra alatt.

Itt, szemben az opera előadásával, a díszlet minden elemének funkciója van (tervező: Devich Botond), itt egyetlen zug sem marad kihasználatlan; itt a díszletben el lehet bújni, ebből a díszletből ki lehet lépni. Ez a díszlet egy kompakt tér, amit üvegfalak vesznek körbe, mögötte függönyök, oldalt kamrák. És akkor válik fenyegetővé, akkor változik át egy kihallgató szoba neonban villogó, erős szürke fényekben égő poklává, amikor a hatalom terévé válik. Tulajdonképpen a díszletnek két arca van, egy sárgás fényű, és egy szürke, erős, vibráló, az alagsori (kínzó)kamráé.

Radnóti Színház: Don Carlos. Fotó: Dömölky Dániel

Nagy Péter István két generációt ütköztet ebben a térben: a Radnóti fiatal színészeivel szemben László Zsolt Fülöp királya  a már a hatalomért nem remegő, szinte magát is undorral néző király. Nagy Péter István és Sándor Júlia verziójának a központi, minden szálat mozgató alakja ez a fenségességét megőrző, nagyságát még mozdulataiban hordozó ember, aki, amikor rájön, hogy minden és mindenki ellene van, nem bízhat senkiben sem, mintha inkább csak konstatálná ezt, de nem rendítené meg. Éppen ettől és ezért is félelmetes. Tudja, hogy milyen kisszerű minden. A lények, akik körülveszik. Az udvar.

Fülöp az, aki már nem csak, hogy nem tud lázadni, de már idegesíti is minden. Minden, amiben benne van a lázadás, az ellenállás csírája. Nem nehéz kitalálni, milyen helyzet, milyen aktuálpolitikai esemény inspirálta az alkotókat, de sehol semmi aktuálpolitika nincs Nagy Péter István egyszerre nyomasztó és eleven,  inspiráló rendezésében. Tökéletesen illik az alakokhoz Dargay Marcell és Csizmás András minimalista zenéje.

A kezdőképen egy gyóntatófülkét látunk, a kamera Carlos kezére közelít. Carlos a francia forradalom jelszavait írja le. Ezzel a rendezés fontos szereplőnek jelöli ki Domingo atyát is. A Radnóti Don Carlosának kiemelkedő zsánerjelenete Eboli és Carlos kettőse. Ebolira a fürdőben nyit rá Carlos, Eboli éppen egy sanzont énekel a zuhanyrózsába. Sodró Eliza Ebolija nem csupán megszenvedi a félreértést, de az szinte letaglózza őt. A kamera követi Sodró Elizát, közeliben látjuk az arcát, az értetlenséget a szemében.

Radnóti Színház: Don Carlos. Fotó: Dömölky Dániel

Az eladás nem egy jelenete ezekre a nem színházas közelikre, szuperközelikre van felhúzva. Időnként még az operatőrt is látni, ahogy kihátrál egy jelenetből. Talán a Carlost alakító Nagy Márk az egyetlen, akinél kicsit azt éreztem, hogy alakítását inkább nagyszínpadra képzelte el. Nem mindig hiteles, de mindvégig megőriz valami tisztaságot. És ez a tisztaság lesz a lényege az ő Carlosának.

Nem is csupán e tisztaság miatt, hanem Fülöp hidegsége miatt lesz az előadás kulcsjelenete, melyben Carlos azt mondja apjának. „Én kiirtom a kétséget, én az apám szívébe fogódzom majd és tépem és cibálom, addig tépem és cibálom, amíg a kétség sziklakeménységű kérge lehull e szívről”. Mintha e körül, hogy az apák generációja megváltható, e körül a szürke fénnyel világító remény körül keringenének a jelenetek, e köré épülne fel a tér.

De ez a tér zárt, ebből nem lehet kilépni, ennek a szabályait a király és generációja írja. Itt még arra sincs remény, hogy Flandriába menjen egy infáns. A nagy inkvizítor megjelenése különösen ettől lesz hideglelős: az inkvizítor a szürkeség, az önmegvalósítás reményét feladni kényszerülő élet megjelenése. Kevés erőteljesebb figurát látni nagy inkvizítorként, mint M. Kecskés Andrást. Kopognak a mondatai. Szögek. Ezekkel szegezi sorsához a trónörököst.

Hatalmas előadás a Radnótié, amit jó lenne azért színpadon is látni, jó lenne látni, hogy azok a nagyszerű fiatal színészek, mint az Erzsébetet alakító Mészáros Blanka, a Posa márkit alakító Baki Dániel, az Albát alakító Rusznák András, hogyan alakulnak át – előttünk. Jó lenne látni László Zsoltot, Fülöp szerepében, hogy elmondhassuk, mi láttuk ennek a szerencsétlen évadnak az egyik legfontosabb előadásban László Zsoltot Fülöp királyként, és megerősített bennünket abban, hogy nem akarunk így élni. Így, és akkor az így alatt értsük most azt: hogy egy közepes operaelőadást és egy meghatározó, egy korszakos Don Carlost is csak a gépeinken láthatunk.

Mi? Giuseppe Verdi: Don Carlos
Hol? Erkel Színház online előadás
Kik? Rendező: Frank Hilbrich. Karmester: Kocsár Balázs. Szereplők: Bretz Gábor (II. Fülöp), Gaston Rivero (Don Carlos), Szegedi Csaba (Posa márki), Ádám Zsuzsanna (Valois Erzsébet), Gál Erika (Eboli hercegnő), Palerdi András (Főinkvizítor), Gábor Géza (Egy szerzetes), Heiter Melinda (Tebaldo), Mukk József (Lerma gróf), Zemlényi Eszter (Égi hang)

Mi? Friedrich Schiller: Don Carlos
Hol? Radnóti Színház online előadás
Kik? Rendező: Nagy Péter István. Szereplők: László Zsolt (II. Fülöp, spanyol király), Mészáros Blanka (Erzsébet királynő), Nagy Márk (Don Carlos), Baki Dániel (Posa márki), Sodró Eliza (Eboli hercegnő), Rusznák András (Alba herceg), Pál András (Domingo), Gazsó György (Lera gróf), M. Kecskés András (a főinkvizítor), Gyulai-Zékány István (Henarez), Berényi Nóra Blanka eh. (Mondecar márkinő), Ferge Mira / Fonó Gréta Mira (Klára Eugénia infásnő). Operatőr: Vincze Alina, Vaszari Júlia

Facebook Comments