A kétórás séta alatt Budapest ikonikus helyeire látogatunk el, mint például a Parlament és a Boráros tér; olyan pontokra, ahol feltehetően mindenki járt már és mindenkinek vannak hozzájuk kötődő élményei. A narráció (Hevesi László) és séta kettősségében egyszerre merültünk el saját életünkben és láttuk a város kis, gyógyuló foltjait, ahova az emberek sporttal, zenével próbálják visszahozni az életet.

Napok óta próbálom megfogalmazni, milyen jó ötlet Gardenő Klaudia és Komán Attila Idővonal című sétaszínházi előadása. Most tényleg logikus a sétaszínházi forma, mert úgy lehet élőben találkozni, hogy az megfeleljen a biztonsági előírásoknak. Az előadás visszahozza a városba a karantén és kijárási tilalmak között attól elszakadt nézőket. A kétórás séta alatt Budapest ikonikus helyeire látogatunk el, mint például a Parlament és a Boráros tér; olyan pontokra, ahol feltehetően mindenki járt már és mindenkinek vannak hozzájuk kötődő élményei. A narráció (Hevesi László) és séta kettősségében egyszerre merültünk el saját életünkben és láttuk a város kis, gyógyuló foltjait, ahova az emberek sporttal, zenével próbálják visszahozni az életet. A sétát élő jelenetek egészítették ki, melyek nekünk, a résztvevőknek elérhető narrációhoz és magához a helyhez is kötődtek. Ettől egyszerre vagyunk a társadalomtól elhatárolva, kiszakítva, mégis jelen, hiszen jelenlétünket pont ezen jelenetek erősítik meg, létjogosultságukat csak mi értjük.

East End: Idővonal. Fotók: Todoroff Lázár

A helyspecifikus előadásokról nem lehet beszélni a PLACCC Fesztivál említése nélkül, amely 2008 óta mutat be produkciókat szokatlan helyeken. A fesztivál 2020-as Wa(l)king the City kiadásában arra szólította fel az alkotókat, hogy mikroprojekteken keresztül fedezzék fel a hazai pandémia első két hónapja után elnéptelenedett város tereit. Talán nem véletlen, hogy a megszokott terektől való ellépés, a váltás az olyan forrásdeficittel rendelkező társulatoknak, alkotóknak ment könnyebben vagy gyorsabban, akik a „normális időkben” is krízishelyzetekben, kiszámíthatatlanságban dolgoznak. Ennek persze az ellentettje is igaz, hiszen a kis, független társulatok nem rendelkeznek a megfelelő pénzügyi tőkével, ami egy, az Örkény Színházéhoz hasonló stream-stúdió felállításához szükséges.

Gardenő Klaudia és Komán Attila, azaz az East End Idővonal című előadása tekinthető akár ezen alkotások örökösének, folytatójának is. Szívmelengető látni, hogyan bővül a budapesti színházi formák tárháza. A páros amúgy nem először dolgozik színházépületen kívül: 2020 decemberében mutatták be Gianina Cărbunariu Tigris drámája nyomán írt, Mihaela-ügy című ­ Zoomra-készült, interaktív, színházi nevelés műfajú előadásukat, melyben a média szélsőségesen megosztó tulajdonságát járták körbe.[1]

Az Idővonal szövegkönyvét, amely az elmúlt másfél-egy év közös történelméről szól, Komán Attila dramaturg írta. A pandémia okozta közös létélmény az egyik kulcsa az előadásnak, ami egyszerre mozgatja meg a nézőket egyéni és közösségi szinten is. És itt a közösségit nem egy tág értelemben használom, hiszen akik elmegyünk az Idővonal előadásra, egy csoport leszünk, közelről látjuk egymást, együtt haladunk és éljük át az előadást. Ez a leírás igaz lehet egy sima nem-közösségi vagy nem-részvételi előadásra is, viszont itt megtörténik a többi néző-résztvevő jelenlétének a tudatosítása. Nem teszünk úgy, mintha láthatatlanok lennének a többiek. De nem kell megijedni, az Idővonal pont azért (is) jó, mert a fülhallgatók segítségével egyszerre mélyülhetek el a magányomban és nyilvánulhatok meg, ha éppen akarok és van rá lehetőség. Mikorra beszélgetni kell egymással, olyan valakivel, akit a legkevésbé ismerek, akkora már kialakul egyfajta falka-összetartozás és kifejezetten kellemes elmondani a másiknak azt a mondatot, amit az előadás kezdése előtt magamnál szorongatok.

Mert így kellett érkezni: feketében és egy mondattal, amit hátra akarunk hagyni a vírusból (nem szeretném elspoilerezni mi lesz majd ezzel a cetlivel, mivel ez egy élményközpontú előadás). Miközben Columbo szobrához siettem, minden feketébe öltözött emberről az jutott eszembe, hogy mi van, ha ő is pont oda tart, ahova én. És valahol ez lehetett a dresscode lényege, hogy van egy kis titkunk, ami összeköt bennünket, azt a maximum nyolc véletlenszerűen összeállt embert.

Az alkotók a pandémiát, a karantént úgy közelítik meg, ahogy van, az életünk részeként. Hogy az egész koronavírust – amit egyre inkább próbálunk időhatározókkal megfogni, csak hogy érezzük, egyszer vége lesz – nem lehet átlátni, nem lehet olyat mondani, ami átfogja. Hogy a látszólagos stagnálás ellenére a világ nem állt meg. Hogy annak ellenére, hogy minden smalltalk a vírusról vagy az oltásról szól, az életünk nem tud csak erről szólni. A narrátor olyan kérdéseket tesz fel, amelyek, ha néha elnagyoltak is, az elengedés felé sodornak minket, még akkor is, ha az igazi vég még messze van.

Ez a sétaszínház második felében válik egyértelművé, amikor, Jakab Balázst és a kezében tartott, KIÚT feliratú táblát kezdjük követni. Nagyon jól illeszkedik ehhez a záró epizód is, a Kazinczy utcában – ezt szintén az élmény kedvéért nem fogok elárulni –, ami a maga grandiózusságával a túlélést ünnepli és egy vállon veregetéssel elindít minket a holnap felé.

Mi? East End: Idővonal

Hol? Trafó, sétaszínház

Kik? Rendező: Gardenö Klaudia. Író: Komán Attila. Narrátor: Hevesi László. Szereplők: az SZFE és a freeSZFE hallgatói – Bari István, Deák-Volom Dávid, Gloviczki Bernát, Hrapka Zsófia, Jakab Balázs, Kádár Kinga, Kanyó Kata, Katona Péter Dániel, Koós Boglárka, Koroknai Sándor, Kuttner Bálint, László Gáspár, Márkus István, Mechle Christian, Szécsi Bence, Ujvári Bors, Váczi Kristóf.

[1] Kovács Bea cikke az előadásról: http://szinhaz.net/2021/01/14/kovacs-bea-poszthuman-posztszinhaz-de-tenyleg/

Facebook Comments