Hogyan hatott a koronavírus-járvány a tág értelemben vett táncszektorra? Milyen a válságkezelés, vannak-e posztpandémiás stratégiák? ERIN SANCHEZt, NICO KOLOKYTHASt és SIMON-HATALA BOGLÁRKÁt BÁLINT ORSOLYA kérdezte.

A tánc területén dolgozó egészségügyi szakemberként mesélnétek arról, milyen hatással volt a pandémia a napi munkátokra?

Erin Sanchez: Több mint tíz éve dolgozom a One Dance UK alapítványnál, a pandémia előtt egyfajta kiegészítő egészségügyi szolgáltatásként működtünk a táncképzésben résztvevő és a hivatásos táncosok felé. Tavaly márciusban, amikor egyik napról a másikra leálltak az iskolák, és a táncosok nagy része átmenetileg elvesztette a munkáját, egyszerre tömegesen fordultak hozzánk. Megnőtt az igény a segítő programunkra, mert a kényszerpihenőt sokan arra használták, hogy az akár több éve húzódó sérüléseiket kezeltessék. Mások a családalapítást látták időszerűnek, így sok kérdést kaptunk várandóssággal, pre- és posztnatális ellátással kapcsolatban. Ekkor még a megélhetés bizonytalansága okozta a legnagyobb problémát, majd ahogy a járvány időben tovább húzódott, egyre többen jeleztek felénk mentális válságot az elszigeteltség, a közösség és a szociális kapcsolatok hiánya miatt. Sokan éltek át identitásvesztést, mert mi, táncosok hajlamosak vagyunk összekapcsolni, hogy akkor lehetünk önmagunk, amikor táncolunk. Mostanra sokan váltak reményvesztetté, kétségbeesetté, sokaknak kell olyan súlyos döntéseket meghozniuk, hogy elhagyják-e a pályát vagy félbehagyják-e a képzésüket. Sokan élik meg azt is, hogy a kormány, a társulatuk vagy az iskolájuk cserbenhagyta őket. Dühösek, félnek és elkeseredettek. Számomra a tavalyi év személyesen is megterhelő volt, mivel sok táncos, akiket hosszú évek óta ismerek, ilyen érzésekkel fordult hozzám segítségért.

Erin Sanchez. Fotó: Sara Teresa

Nico Kolokythas: A birminghami Elmhurst balettiskola erőnléti és kondicionáló edzőjeként dolgozom. Amikor már látszott, hogy lezárások jönnek, el sem tudtam képzelni, hogyan működhetünk így tovább. Az iskolát egy héttel a tavaszi szünet előtt bezártuk, nem tudva, mikor és hogyan folytathatjuk majd a tanulást. Amikor világossá vált, hogy a szünet után sem lehet kinyitni, az iskola szervezni kezdte a digitális oktatást. A vezetéstől kaptam egy e-mailt, hogy szeretnék, ha a következő héttől online órákat tartanék. Az első reakcióm az volt: jó ég, hogy a fenébe fog ez működni?! Negatív hozzáállással kezdtem az első Zoom-órákat, azt gondoltam, ez csak időpocsékolás. De két-három alkalom után rájöttem, mekkorát tévedtem. A munkám – én ugye nem a balettos finommozgással foglalkozom, hanem nagymozgásokkal és erőnléttel – működött! A diákok még többet is dolgoztak, mint az iskolában. Utólag visszatekintve az első karantént már lehetőségnek látom, végre azt csinálhattam, amit már öt éve szerettem volna, csak nem volt rá mód, mivel a balettoktatásban a technikai képzés mindig fontosabb, mint a fizikum fejlesztése. De így kaptam heti két órát minden csoporttal, hogy az egész iskola motorját felpörgessem. Újranyitás előtt csináltunk egy szintfelmérést, és olyan jó eredményeket kaptunk, hogy mikor más kontinensen dolgozó kollégáimmal megosztottam ezeket, ők is őszintén meglepődtek. A diákok jó kondícióban voltak, örültek, hogy végre visszamehetnek, és alig fordult elő sérülés. Ez annak is köszönhető, hogy az első karantén alatt elért eredményekre alapozva sikerült elérnem a nyári tréning bevezetését. A sportból tudjuk, hogy a nyári edzőtábor jó befektetés a szezonba. A táncban egész évben megy a technikai oktatás, aztán nyáron még több technika, csak épp más tanárokkal, más környezetben. Úgyhogy megkerestem az iskolát, hogy kész vagyok a szabadságom alatt is dolgozni, a diákok meg már tudják, hogy kell ezt online csinálni. Így egész nyáron tartottam heti két óra tréninget minden évfolyamnak, 65–70 százalékos részvétellel – szerintem ez elsőre nem rossz. Most már bármikor meg tudjuk ezt ismételni. Nem kell félni, hogy a diákok kiesnek a formájukból, nincs teljes leállás. Ezt pozitívumként mondom, miközben tudom, hogy a pandémiának számos negatív hatása van. A mostani, második karantén már sokkal nehezebb mindenkinek, a képernyőfáradtság, a bezártság okozta kimerültség miatt is.

Nico Kolokythas

Simon-Hatala Boglárka: Én leginkább az elittel dolgozom, a balett és a kortárs tánc világából is vannak klienseim Magyarországról, Németországból, sokfelől. Az elit számára ez egy nagyon kemény válság. A férjem is balettművész, szabadúszó. Nekünk az első karantén az ő szakmai helyzete és a lemondott előadások miatt volt megterhelő. 2020 tavaszán végignéztem a kutatásokat, elolvastam minden hiteles forrásból származó információt a vírussal kapcsolatban. Számomra már akkor világos volt, hogy a pandémia legalább egy évig vagy még tovább eltarthat, és akár végérvényesen átalakíthatja a munkánkat. Ezzel szemben Németországban azt tapasztaltam, hogy mindenki csak egy hétre előre tervezett. Hitegették a táncosokat, hogy csak egy kicsit várjanak még, lesznek majd előadások májusban. Jó, ha nem májusban, akkor majd júniusban. Vagy nyáron. De szeptemberben már biztosan tarthatnak majd balettgálákat, viszont csak az egy háztartásban élők lehetnek együtt a színpadon… Mindenesetre legkésőbb a Diótörő-szezonban számítanak rájuk. Ez így sokkal megterhelőbb volt fizikálisan, lelkileg és érzelmileg a táncosoknak, mintha azt mondták volna nekik, bocs, srácok, nem tudjuk, mi lesz, maradjatok otthon, nem kell a formátokat tartani, mert mielőtt újra színpadra álltok, majd biztosítunk szakembereket és speciális tréninget, hogy vissza tudjatok térni a karanténból. Egészségügyi szakemberként és fizioterapeutaként szerintem ez lett volna a korrekt megoldás. Ehelyett végig hamis reménybe ringatták a táncosokat, amitől elfogyott a kitartásuk, nem szólva az Erin által említett identitásvesztésről. Az elit próbált alternatívát keresni, és ezt a közösségi médiában találta meg. Mindenki posztolni kezdte, ahogy a nappalijában gyakorol. Aztán jöttek a nagy mutatványok, rond de jambe fouették és double tour en l’airek a nappaliban. Rengeteg sérülés adódott ezekből a kockázatos, otthoni villongásokból. Aztán a videók egyre inkább szexualizáltak lettek. A táncosok próbálták visszaszerezni az elvesztett figyelmet, és az ingerküszöb egyre csak nőtt, ami kimondottan káros versengéshez vezetett. Nehéz volt a táncosokat meggyőzni arról, hogy nem kell egyfolytában bizonygatni a technikai tudásukat, az erejüket és az ügyességüket, hogy megkapják a figyelmet, amihez hozzá vannak szokva. Még a legnagyobb nevek is belecsúsztak ebbe az egészségtelen megküzdési stratégiába, mert féltek, hogy érvényüket vesztik. Amikor aztán egy rövid időre visszamehettek a színházba, újabb típusú sérülések jöttek, a bizonytalanság miatt, és mert a nappaliban nem lehet felkészülni arra, amit a nagyszínpadon kell csinálni. A legtöbb társulat nem készült tudatos, strukturált, szakemberek által vezetett átvezető időszakkal. Ezt nem lehet pár Zoom-balettórával, egy otthoni mobilkorláttal és egy balettszőnyeggel elintézni. Ebből pedig újabb mentális, fizikai és művészi válság keletkezett. Mikor szervezték az őszi balettgálákat, amelyek az utóbbi egy évben szinte az egyedüli fellépési lehetőségek voltak Németországban, a társulatoknak nem volt pénzük rendszeres tesztelésre, nem tudták a párosokat keverni, ami erőltetett, félresikerült előadásokat eredményezett. Persze ezt a táncosok is megérezték, ami megint sérülésekhez vezetett. Rendkívül problémás köztes időszak volt ez. Nem tudjuk, most mi jön, a második, hosszabb karantén után, de ugyanerre számítok. Ha megnyugtató megoldást szeretnénk, ahhoz nyitott gondolkodású művészeti vezetőkre lenne szükség, akik megtervezik, hogyan történjen a biztonságos visszaállás a színpadi működésre, mert most csak kevesen tudnak így gondolkodni.

– Tudtok a táncszektorban olyan helyi, európai vagy akár globális együttműködési szándékról, amely kapcsán ezeket a kérdéseket megbeszélik, és a jó gyakorlatokat megosztják egymással?

N. K.: Az Egyesült Királyságban az első karantén után három nagy társulat megpróbált összeszedni pár ötletet egy dokumentumba, de ez az én munkámra nem volt alkalmazható. Szerintem nem is vontak be elég szakembert, hogy összeüljenek, és megvitassák a javaslataikat. Én is magamra voltam hagyva, pedig próbáltam más intézményekkel kapcsolatba lépni, kíváncsi voltam, másutt hogy mennek a dolgok, de nem volt erre nyitottság. Ahogy Boglárka is mondta, a művészeti vezetőktől kell ennek elindulnia, nekik kell belátni, hogy csakis interdiszciplináris megközelítéssel tudunk megoldásokat találni. Ez az én területemen egyáltalán nem történt meg. Teljes bizonytalanság van, nem tudjuk, hogyan tovább. Én a táncoktatásban dolgozom, de van kapcsolatom hivatásos táncosokkal is, akiknek további értesítésig egyszerűen felfüggesztették a szerződését. Szerencsére nekik még kitartanak az anyagi tartalékaik, de ami a művészi identitásukat vagy a munkájukat illeti, semmilyen visszajelzést nem kapnak. Csak találgatnak, mi lesz velük. Márpedig cél nélkül nagyon nehéz eligazodni. Azt mondják nekik, maradjanak fittek. Jó, de mennyire? A diákjaim számára ez a karantén egyik negatív hatása, különösen azoknak, akik idén végeznek, és készülnek a társulati meghallgatásokra – már ha egyáltalán lesznek –, hogy nem tudják, mit kell magukon fejleszteni. Jó, akkor legyen csak szinten tartás, de cél nélkül. Ez nagyon megnehezíti a dolgukat, de az enyémet is.

Simon-Hatala Boglárka

E. S.: Olyasmire felkészülni, ami teljesen kiszámíthatatlan, fizikai és mentális szempontból is kihívás. Célkitűzés és iránymutatás nélkül a motiváció elfogy. Még az a motiváció is, hogy az ember reggel kikeljen az ágyból, ami alapjaiban megrendíti a mentális egészségünket. Muszáj erről a célnélküliségről őszintén beszélni a táncosokkal. Akár azt elmondani nekik, hogy nem tudjuk, mikor lesznek újra meghallgatások, mikor lesz újra munkájuk, és feltenni a kérdést, készen állnak-e arra, hogy addig valami mással foglalkozzanak. Vagy át kellene gondolnunk, egyáltalán reális-e a táncszektorunknak ennyi táncost és társulatot fenntartani. Ezt a válságot nagyon kevés szervezet fogja anyagilag túlélni. Ha kevesebb a munkalehetőség, nem kellene-e kevesebb táncost képeznünk? Vagy úgy alakítani a képzést, hogy a diákok később tudják magukat foglalkoztatni, ne azt várják, hogy valaki alkalmazza őket? A célkitűzés közben egyénileg is nagyon fontos. Tudjuk, milyen módon kell táncosokat a fizikai és kreatív munkához visszavezetni, erre vannak kidolgozott, világos protokolljaink. Sokan nem is értik, miért fontos a fiziológiai és mentális felkészítés. Sokszor még a táncosok sincsenek ezzel tisztában, vagy anyagilag nincs lehetőségük egy ilyen programban részt venni. Számos társulatnál pedig nincs erre szakember, vagy ha van, rég fizetés nélküli szabadságra küldték, és hónapok óta nem is hallottak felőle. Sok társulat szeretné minél hamarabb visszahozni a színpadra a táncosait, de arra nincs pénz, hogy előtte felkészülési időszakot biztosítsanak nekik, így ha majd eljön az idő, „kockáztatnak”. Csakhogy a kockázat nem az övék, a táncos testét-lelkét viszik vásárra. Ez komoly etikai dilemma.

Az Egyesült Királyságban is megfigyelhető volt olyan spirális mentális válság, ami a sérülésekben is megjelent, mint amilyen Németországban?

E. S.: A legnagyobb pszichológiai kárt szerintem a túlzott tréningezés és a túlkontrollálási próbálkozások okozták. Sok táncos gondolta úgy, hogy ha már nem mehet be a próbaterembe, akkor részt vesz az összes elérhető online órán. Mivel Ausztráliától Európán át Amerikáig mindenhol kínálnak online kurzusokat, reggeltől estig lehet ezt csinálni. Mellette még egy kis edzés, jóga, erősítés, minél több, annál jobb, mert ugye formában kell maradni. A másik szomorú dolog, amit megfigyeltünk, hogy rengeteg táncos, különösen a fiatalabb generációból, a táplálkozást egyfajta kontrollmechanizmusként használta. Ez maradt az egyetlen dolog, amit még irányítani tudtak, mikor minden más kicsúszott a kezükből. Az első karantén után, mikor nyár végén a diákok visszatértek az iskolákba, folyamatosan csörögtek a telefonjaink. Tanárok, iskolatitkárok kétségbeesetten hívtak minket azzal, hogy 400 százalékkal nőtt náluk az étkezési zavarok előfordulása, mihez kezdjenek, tudunk-e szakembereket küldeni, vagy órát tartani a témáról. Ez rettenetesen komoly és részben – valószínűleg a közösségimédia-használattal összefüggésben – prezentációs probléma. Megvan, hogy „így kell kinéznie egy táncosnak”, és ezt valahogy el kell érni, úgy is, ha közben nem tudnak tréningezni.

N. K.: Az online térben én is látom az anarchiát. Sokan használták a közösségi médiát önreklámozásra, követők szerzésére, akiknek potenciálisan órát tarthatnak. Egyetértek Erinnel, mindenki annyi online órát akart venni, amennyit csak bírt. Felbukkantak figurák, ki tudja, milyen végzettséggel, akik egyszerre tömegeket vettek rá olyan dolgokra, amik nem biztos, hogy szakmai szempontból helyesek. Egyszer megkeresett egy szülő, hogy a gyerekének térdfájdalmai vannak. Ilyesmi nem jön ki csak úgy magától. Aztán sorra kerestek meg a szülők, és mindegyik ugyanezt mondta. Kérdeztem, nem követnek-e a gyerekek esetleg valami új oldalt, és kiderült, hogy mind ugyanazt. Én nem ítélem el a működtetőjét, amiért megtalálta a piaci rést, és a Covid miatt rengeteg új követőt tudott szerezni, de hallottam, hogy a brit kormány fel akarja kérni tanácsadónak a gyerekek iskolai testnevelésével kapcsolatban. Ilyenkor az ember elképed, mert ha ez a fickó csak egy kicsit is képzettebb, értelmesebb lenne, a tömegekre gyakorolt hatását jóra is fordíthatnánk.

S.-H. B.: Két dolgot tennék ehhez hozzá. Az egyik, hogy az internetet valóban elárasztották a különféle online kurzusok, és nincs garantált minőség. Másfelől a legtöbb európai országban a táncosokat nem tanítják meg jól választani a különféle tréningek és módszerek közül. Úgy szocializálják őket, hogy mások döntik el helyettük, mi a jó nekik. Ha jó környezetben vannak, például abban a balettiskolában, ahol Nico dolgozik, rábízhatják magukat a rendszerre, és minőséget fognak kapni. De nem tanulnak meg önállóan gondolkodni, egyéni döntéseket hozni, mert nem tudják, milyen egy megalapozott, szakszerű képzés, és mi az átverés. Másrészről lehet egy módszer tudományosan megalapozott, attól még nem biztos, hogy számukra pont megfelelő. Most a táncosok teljesen elveszettek, a népszerű influenszereket követik, és azt, ami trendi.

De – Erin gondolatára visszatérve – a kontroll elvesztése mindannyiunkat érint. Az egész világot. Ez önmagában hatalmas mentális teher. Az étkezési zavarok és a túlzott tréningezés mellett számos rossz megküzdési módszer van, ami a táncosoknak azt az illúziót adhatja, hogy van irányításuk az életük fölött. Kiválasztanak egyet, de ezek is random döntések, nincs stratégiájuk egy ilyen helyzetre, és sem a szakemberek, sem az intézmények nem segítenek nekik. Ez is egy, a mélyben meghúzódó komoly probléma.

Arról sem ártana beszélnünk, hogy rengeteg magániskola és tanár elvesztette a jövedelmét a lezárások miatt. És akkor megjelennek a híres táncosok, akik még ugye kapnak fizetést a társulatuktól, meghirdetik az online kurzusaikat, és elszipkázzák a növendékeket. Még ha csak azért csinálják is, hogy magukat reklámozzák, követőket szerezzenek, bármi, egyáltalán nincsenek tekintettel arra, milyen kárt okoznak ezzel a piacnak.

N. K.: Abszolút egyetértek. A táncosokat nem a kritikus gondolkodásra neveljük, nem tudják megszűrni az elérhető információkat, és ez nagyon nagy gond. Ha valami „ingyen van”, mindig meg kell nézni, milyen hátsó szándék van mögötte. De láttam olyat is, hogy egy híres táncos kínált limitált létszámú online kurzust – amire korábban ideje se lett volna két fellépés között –, eszelősen drágán, mégis sokan jelentkeztek, csak a neve miatt. Ez fairnek tűnik, hiszen pénzt kér érte, ami legalább versenyt generál, valójában mégsem fair, mivel a szélesebb táncszakma ezt nem tudja megtenni, a többségnek nincs meg a neve hozzá, így máris hátrányból indul.

S.-H. B.: Számos etikai konfliktus merül fel ebben a válságban. Ha azon gondolkodunk, hogy egyszer visszatérhetünk a normális kerékvágásba, vagy legalább visszaállhatunk egy biztonságos alapműködésbe, mindenképp foglalkozni kell a fiatal generációk oktatásával, hogy kritikus szemlélettel jó döntéseket tudjanak hozni. Ez eddig nem is volt szempont a balett világában.

Duda Éva Társulat: PRIZMA, online bemutató, kor.: Duda Éva. Fotó: Dusa Gábor

Számos kutatás támasztja alá, hogy a Covid–19 jobban megterheli a fizikailag kimagaslóan aktív embereket, köztük az élsportolókat és a táncosokat. Sokan panaszkodnak elhúzódó lábadozásra, hetekkel később jelentkező tünetekre (kimerültség, homályos gondolkodás stb.), ez az az ún. hosszú Covid. De ha enyhe tünetekkel vészelték is át a betegséget, a vírusnak lehetnek rejtett egészségügyi kockázatai. Magyarországon épp Boglárka volt az egyik szakértője annak a táncosok részére készült útmutatónak,[1] amely speciális gyakorlatokkal, tudományosan megalapozott tanácsokkal segíti a táncosok biztonságos visszatérését a koronavírus-járvány után a munkába. Nagy-Britanniában készültek ilyenek?

E. S.: Hozzánk is sok táncos fordul hosszú covidos tünetekkel. Biztos vagyok benne, hogy amikor visszatérünk a nagyobb fizikai aktivitáshoz, ennél sokkal több esettel kell majd foglalkoznunk. Számomra ijesztő, hogy ezeket a tüneteket sokszor maguk a táncosok sem gondolják súlyosnak, hiszen hozzá vannak szokva bizonyos fokú fájdalom elviseléséhez. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy alig várják, hogy visszamehessenek dolgozni, vagy anyagilag nem engedhetik meg maguknak, hogy ne tegyék, az már veszélyes kombináció. Szerencsére az egészségügyi ellátórendszerünknek vannak forrásai és elég jó szolgáltatásai, viszont ezek nem táncspecifikusak. A táncos valószínűleg egyszerűen elmegy a háziorvosához, aki a tünetekre azt mondja, ezzel nem szabadna táncolnia. Csakhogy ez nem opció számára. A vírus sportolókat érintő veszélyeiről már sok tanulmány készült, ilyenekre lenne szükségünk speciálisan a táncosokra és az előadói munkakörnyezetre vonatkozóan is, majd ezeket nemzetközi szinten érdemes lenne megosztani egymással. Hiszen bennünk, táncosokban sokkal több közös van, mint ami országonként eltérő.

A beszélgetés résztvevőiről: Erin Sanchez tanácsadó, oktató, kutató, a táncosok fizikális és mentális egészségével foglalkozó szakember, a Nemzetközi Táncegészségügyi és Tánctudományi Szervezet mellett a One Dance UK Alapítvány és a Brit Nemzeti Táncorvoslási és Tánctudományi Intézet tagja; Dr. Nico Kolokythas  kamasz korú elitsportolók és táncosok atlétikai fejlesztésével foglalkozik, emellett kidolgozta a 11+ Dance sérülésmegelőzési programot professzionális balett-táncosok számára; Simon-Hatala Boglárka fizioterapeuta, egészségtanácsadó, testtudatosság coach, a Nemzetközi Táncegészségügyi és Tánctudományi Szervezet, a Tanzmedizine Deutschland és a Magyar Egészségügyi Szakdolgozók Kamarájának tagja.

 

[1] KEREKES Kristóf – SIMON-HATALA Boglárka – GERÉBY Fruzsina, Útmutató a rizikó csökkentése és a potenciális sérülések elkerülése céljából táncművészek számára, Együtt a Művészekért Alapítvány, Tánctudomány csoport, Praetorian Non-Profit. (hozzáférés: 2021.03.19.).

Facebook Comments