Hol úgy tűnik, hogy már kifelé megyünk a járványból, és befelé a munkába, hol úgy, hogy egyre messzebb a vége a bezártságnak. Milyen potenciális krízisnek vannak kitéve az előadóművészek a koronavírus-karantén alatt? És utána? Milyen jó gyakorlatok és megküzdési módok léteznek ezekre a válsághelyzetekre? BÁNKI GYÖRGY pszichiáterrel és DÖBRENTEY ZSOLT pszichológussal ZSIGÓ ANNA beszélgetett.

Mindenekelőtt arra kérlek benneteket, hogy mondjátok el, pontosan mivel foglalkoztok.

Döbrentey Zsolt: Gyógypedagógusként indultam, majd klinikai pszichológusi végzettséget szereztem. Emellett szervezetfejlesztő szakpszichológus is vagyok – sokáig párhuzamosan foglalkoztam a két szakterülettel. Jelenleg magánrendelek, valamint coachként is dolgozom. Mostanában csak olyan, kisebb, nem üzleti területen működő szervezeteknél vállalok fejlesztési munkákat, melyek társadalmi hasznossága egyértelműen kimutatható.

Bánki György: Pszichiáter vagyok, pszichoterápiával foglalkozom. Emellett írok is: novellát, publicisztikát, népszerűsítő szakmai esszéket, könyvet, néha pedig közéleti interjúkat adok. Zenélek, valamint 15 évig óraadóként tanítottam az SZFE-n. A Civil Csoport Hétvége nevű programunk társadalmi folyamatokra próbál csoportszinten pszichoterápiás eszközökkel reflektálni. Ennek része évente egyszer egy nagy, hétvégi rendezvény, illetve része maga a folyamat is, amikor a stábbal közösen társadalmi kérdésekről gondolkozunk.

Rátérve a témánkra: hogyan mondanátok el, hogy mi az a krízis? Mit mond erről a szakma, és mi a ti személyes véleményetek? Mi a krízis egyéni és mi társadalmi szinten?

D. Zs.: A társadalmi krízis elemzésének van ugyan pszichológiai és terápiás vetülete is, de az elsősorban a szociológusok, szociálpszichológusok terepe. Ennek ellenére fontosnak tartom, hogy erről is beszéljünk, mert Gyurival mindketten nagyon erősen elkötelezettek vagyunk a társadalom mentális állapotának fejlesztése iránt. Azt gondolom, hogy nincs társadalmi krízis, de helyette van bőven frusztráció és sok súlyos egyéni krízis. Szelényi Iván és Mihályi Péter megfogalmazását kölcsönvéve inkább morális pánikról beszélhetünk, ami az ő értelmezésükben azt jelenti, hogy egy váratlan, tömegeket érintő csapás a társadalom fennálló rendjét fenyegető veszély következményeként képződik le az emberek gondolkodásában. Definíció szerint a krízis egy pszichológiailag megterhelő, az egyensúly megbomlását előidéző helyzet, amelyben nem működnek a megszokott rutinmegoldások. Új alternatívákat kell keresni, küzdeni és próbálkozni kell, ami pedig magas fokú stresszel jár. A krízishelyzetnek tétje van, hiszen vagy elbukunk benne, vagy megnyerjük. Fontos velejárója a beszűkültség: az ember folyamatosan őrli magát, mozgósítja az energiaforrásait a megoldás vagy a menekülés érdekében. Pedig valójában a krízisben nincs menekülési lehetőség, hiszen ha volna, akkor meg is oldódna. Tehát ebben az esetben a fight or flight (harcolj vagy menekülj) program sérül.

B. Gy.: A krízisben valóban nagyon fontos a helyzetbe zártság érzése, ez itt stimmel. Ugyanakkor Zsolttal múltkor arról beszélgettünk, hogy egyáltalán alkalmazható-e a krízis mint modell arra, amiben éppen benne vagyunk. Annyira egyedi ez, hogy még egy világháborúhoz sem lehet igazán hasonlítani, mert a világon mindenkit egyidejűleg érint. Ráadásul nagyon hosszú, és nem tudjuk pontosan, hogy meddig tart. Nyilván vannak benne egyéni és társas krízisek, de nem biztos, hogy az egészet krízisként írhatjuk le. A krízis definíciójában lényeges az időfaktor: 6–8 hét hosszúságban szokták meghatározni. Az előadóművészek nagyon sok szinten érintettek, mivel a személyiség, a gazdaság, a politika és a praktikum szintjén is kiszolgáltatottjai a történéseknek, egyéni és társas kríziseik alakulhatnak ki. Bíró Kriszta színésznő, a gyerekem anyukája azt mondta, hogy az első és a második hullám nagyon különbözött. Az első szakaszban két erős reakciót látott: sokakban volt cselekvési vágy és nekibuzdulás az összefogásra, de volt kétségbeesett, ijedt reakció is. A második kör sokkal darálósabb, elnyújtottabb, mindenki hullámzóan bírja adaptálódással. Változó, hogy mennyire kerülünk az elcsüggedés határára. A krízisben az a fenyegető, hogy úgy hat a személyiségre és a gondolkodásunkra, hogy azt érezzük, örökre ez lesz. Ilyenkor stresszesek, ingerültek vagyunk, rosszabbul funkcionálunk, mint egy nyugodt korszakunkban. Pesszimista gondolatfolyamok keletkezhetnek. Egy ilyen elnyújtott időtartamban a krízis negatív megélései elkezdhetnek rögzülni, a különleges válik állandó realitássá, és ez borzasztó nehéz.

D. Zs.: Az időbeliség az egyik legfontosabb kulcselem. Az időtlenség érzése, hogy nem tudjuk, hogy valaminek mikor lesz vége, a legnagyobb táptalaja a reménytelenségnek, tehetetlenségnek, apátiának, depressziónak. Ha például egy éjjel-nappal kínzó lelki és fizikai fájdalommal küszködöm, de megmondják, hogy ezt május 12-ig kell kibírnom, akkor beosztom az erőmet, pozitív célképzetekkel dolgozom. De ha nem lehet tudni, hogy meddig tart ez a fájdalom, akkor nagyon nehéz lelki folyamatokkal kell megküzdenem.

Bánki György. Fotó: Bulla Bea

B. Gy.: Egyszer voltam bronchoszkópián. Annál szörnyűbbet, mint amikor ledugnak egy csövet a tüdődbe, nehéz elképzelni. Megkérdeztem a főorvosnőt, hogy meddig tart: 90 másodpercig. Azt gondoltam, hogy nincs az az isten, hogy ne bírjak ki bármit addig, amíg kilencvenig elszámolok magamban. Ez rengeteget segített.

D. Zs.: A tudományos megközelítések szakaszolják a krízist, négy-, öt-, hatszakaszos modellek vannak, melyek végkimenetele lehet negatív és pozitív is. Összeomlás vagy rendeződés. A mai helyzet legkritikusabb faktora az idő kezeletlensége. Kevés, mondhatni a nullához közeli empátiát mutatok a jelenlegi magyar kormány felé, kivéve abban az egy tekintetben, hogy ezt az időperspektívát nyilván nekik sem lehet könnyű kezelni. Nem mondhatnak határidőket, az felelőtlen volna. Valamit viszont muszáj mondani az embereknek, ezért megy ez az őrült játék, ami manipulációval is meg van spékelve.

B. Gy.: Az egyén krízisében átlagos esetben a környezet, a család, a barátok és segítők tulajdonképpen a szárazföldről nézik a hányódó tutajt. Csakhogy itt most mindannyian egyszerre vagyunk a viharos tengeren. A vezetők és a segítők is ugyanabban a helyzetben vannak, Egyszerre kell megtartó, elbíró funkciókat nyújtaniuk, miközben ugyanezt maguknak is meg kell adniuk.

Az előadó-művészeti tevékenységet erősen meghatározza az időbeliség. Egy próbafolyamatnak időhöz kötött koreográfiája van a végén a főpróbahéttel, majd a bemutatóval. De egy koncertre való felkészülésnek is jól behatárolható az ideje. A második hullámban az vezethet krízishez, hogy bizonyos szinten ugyan lehet munkát végezni, de lemarad a vége, nincs bemutató, kiesik ez a meghatározó, lezáró lélektani pillanat.

B. Gy.: Ez lényeges szempont, ráadásul azokat említed, akiknek egyáltalán van munkája. A zenészeknek effektíve nincsen, ami kínzó helyzetet teremt. Sokaknak alternatív tevékenységek után kell nézniük. Kriszta azt mondta, hogy még ha streamen megvalósul is a bemutató, az is hiányérzetet szül, mert nincsenek jelen a nézők. Csak absztraktan vannak ott, az online térben. Ezen a ponton beemelhetjük azt a szempontot is, hogy mennyiben speciális az előadó-művészet mint pálya. Természetesen ez sem érvényes mindenkire, de például könnyen választják olyan emberek, akik az értékességük élményét azzal tudják fenntartani, hogy nagyon figyelnek rájuk. Akár naponta meg is ünneplik őket. Fontos számukra, hogy látszódjanak, mert lehet, hogy eredetileg ebben hiányt éltek meg. „Látszódni akarok, az identitásomat és az önbecsülésemet az tölti fel, hogy látnak, és örülnek annak, amit csinálok.” Tehát ez egyrészt egzisztenciális, másrészt elemi önbecsülési kérdés is. Most viszont az emberek tekintete helyett a kamerát érzi magán az előadó. És az is lehet, hogy egyáltalán nem látszódik. Ezeknek az embereknek dupla veszteséghelyzettel kell megbirkózniuk.

D. Zs.: Egy másik aspektus, hogy egyáltalán nézett-e már szembe az előadó-művészeti szakma ekkora krízissel. Az emberi szükségletek kielégítése szinte minden szinten sérülhet a pandémia és a kijárási korlátozás miatt. Nem elég, hogy anyagi, egzisztenciális problémák merülhetnek fel, a kapcsolódási igényeink se valósulhatnak meg olyan mértékben, mint szeretnénk, ami szorongást okoz. A szervezeti kutatások alapján persze azt is látjuk, hogy a vállalatoknál, cégeknél mindig az autonómia és a visszacsatolás hiánya az a két faktor, ami leginkább felelős a dolgozók elégedetlenségéért. Az előadó-művészetben a visszacsatolás rítushoz kötött, ami ugyancsak elmarad, és ez fokozza a bizonytalanságot. De amit lényegesnek tartok, hogy a visszacsatolás hiánya tanulási folyamatnak is felfogható, melynek során megnézzük, hogy milyen az, amikor nincs rítus és nincs visszajelzés. Ebben a folyamatban nagy sikereket érünk el a klienseimmel. Hogy már ne csak a külső megerősítők adják azt a motivációt, ami előreviszi a munkájukat, hanem maga a közölnivaló, illetve a megmutatkozás formája legyen érdekes. Így a folyamat befelé fordulóvá és analizálóbbá válik. Persze mindenki nagyon egyedi módon dolgozik ezekkel a feszültségekkel. Például a befelé fordulásban az introvertált személyiségek előnnyel indulnak, hiszen ők elsősorban belülről szerzik az energiát, míg az extrovertáltakat inkább a külső ingerek pörgetik fel. Az introvertáltak köztudottan jobban kezelik a szociális izolációt, viszont sokkal nagyobb személyes térre van szükségük. Az extrovertáltakat nem zavarja, ha sűrűn léteznek másokkal egy térben, viszont az ő szociális étvágyuk jóval nagyobb, jobban hiányoznak nekik a családon kívüli emberi kapcsolatok. Ugyancsak nagyon fontos az alkotóközösség átalakulása, adott esetben elvesztése, a mély kötődés hiánya. Akik szociálisan támaszra szorulnak, azokat ez nehezen érinti.

Döbrentey Zsolt. Fotó: Nagy Gergő

Úgy látom, hogy a járvány okozta krízishelyzet rávilágított egy olyan jelenségre, ami mindig is jelen volt az előadó-művészetben, ez pedig a túlterheltség. A túlterheltségnek sokféle tünete lehet, például a magánéletre szánt idő és a munkaidő összefolyása vagy a szakmai és baráti kapcsolatok összekeveredése. A karanténban légüres térben érezzük magunkat.

B. Gy.: Amikor Zsolt említette, hogy az előadóművészeknek most olyasmivel kell szembenézniük, ami még nem volt, akkor arra gondoltam, hogy dehogynem volt, éppenséggel mindig is volt. A csepűrágás mindig bizonytalansággal járó tevékenységnek számított, régen attól függött, hogy a gróf milyen lehetőségeket biztosít, ma attól, hogy milyen a gazdaság és a politika, dotálják-e a civil kezdeményezéseket, mi van a függetlenekkel stb. Én inkább azt mondanám, hogy a nemzetközi helyzet fokozódott. A Covidra ráfonódva ráadásul itt van a NER is, ami folyamatosan régi érdeksérelmeket, töréseket lovagol meg, és most éppen az SZFE-t felszámoló hadműveletével torkoskodik tovább. Sok minden rétegződik tehát egymásra. Törőcsik Mari mondta egyszer, hogy mindig azok a barátai, akikkel éppen együtt próbál. Ez számomra szomorú kijelentés, mert azt jelenti, hogy a színházon kívül nincsen élete. Most a világ „utolérte” a színházi embereket, mert minden összefolyik. Az egyik szobából dolgozóként lépek ki, és apaként folytatom a másik szobában. Nem válnak el egymástól a terek meg az idők meg a kapcsolatok, ami a színházi közegben megszokott. Pedig valójában mindünknek nagyon fontos, hogy amennyire lehetséges, legyenek külön terek és idők.

D. Zs.: Azt szoktam mondani, hogy vannak a totális szakmák, amik tényleg 0–24 órában zajlanak. Egyszerűen nem ugyanaz a működés, mint nyolc órában dolgozni, majd kicsekkolni. Az ilyen típusú munkáknál az emberek fokozott veszélynek vannak kitéve a kiégés szempontjából. A burnout betegség igen alattomos, mert nem jelez, hanem egyszer csak lecsap. Illetve nem akarjuk észrevenni a jeleit. Destruktív cinkosság alakul ki, aminek a végeredménye nagyon súlyos lehet. A nemes célért küzdő, összetartó közösségekre jellemző a helfer-szindróma, a kényszeres segítségnyújtás. A terek és az idők mellett a szerepek is összecsúsznak. A munkatársakból lesznek barátok, szerelmek és elhagyottak. A túlterheltség sok helyről leselkedik. Főleg a színészek számolnak be arról, hogy nem lehet nemet mondani, ami pedig általános kompetenciánk lenne. A színészek nemcsak nem mernek, de nem is tudnak nemet mondani. Ezt is meg kell tanulni. Az alkotófolyamatban égeti magát az ember, mindent mozgósít, a saját személyiségével dolgozik stb. – nagyon gyorsan kiéghet. A burnout kezelésének léteznek konstruktív és destruktív technikái, Magyarországon a legbevettebb az alkohol, ami a destruktív kategóriába sorolható. Először kialakul a munkamánia, és ebben rejlik a már említett cinkosság: a színház megerősít abban, hogy akkor vagyok jó, ha rengeteget vállalok. Ráadásul magamat is megerősítem ilyenkor, mert jó ember vagyok, jól teljesítek, emelkedik az értékem, anyagilag is megerősödöm – akkor miért ne csinálnám?

A járványhelyzet egy külső fék volt ebben a dinamikában. Sokan feltették maguknak a kérdést, hogy egyáltalán van-e haszna a mi szakmánknak. Ki akar színházba, koncertre menni világjárvány idején?

B. Gy.: Ki ne álmodozna arról világjárvány idején, hogy színházba és koncertre menjen? Éppen, hogy nő a vágyakozás. Visszatérnék az előző témához. Rengeteg minden tépázta a színházi és a zenei életet az elmúlt években: a politika, a #MeToo-ügyek stb. Ilyen körülmények között kellett helytállni és művészetet csinálni. Megjegyzem, más szakmákban sem könnyű nemet mondani, de ebben a szakmában a létezés egyik kulcsa a választottság. Az igazgató hívja a rendezőt, a rendező hívja a színészt, a bizottság/minisztérium/önkormányzat, illetve most már lassan csak egy bizonyos, adott főszemély kijelöli az igazgatót stb. – választani kell minket ahhoz, hogy létezzünk. Ez a probléma könnyebben vezet igenekhez, mint jó határokhoz és nemekhez. Rendszerszintű dolgokról is beszélhetnénk. Milyen munkamódszert alkalmaztak bizonyos igazgatók, tanárok? Milyen szadisztikus vagy elhanyagoló hatalmi attitűdök váltak természetessé, rutinná, kvázi „módszerré” intézményi vagy tanulási helyzetekben? Ezek hogyan keverednek az igent és a nemet körüljáró #MeToo kérdéseivel? A #MeToo ugyanis csak látszólag szól a szexualitásról. Valójában a nemet mondás kockázatairól és dilemmáiról mesél egy helytelen szexuális gyakorlat témája kapcsán. Hogyan termelte ki a rendszer ezeket az ügyeket? Hogyan abszolutizálja és használja fel aztán a politika ezeket a problémákat arra, hogy önkényt gyakoroljon, „rendet tegyen”, és bántalmazással, önkényességgel, hazudozással „orvosolja” – valójában tetézze – a gondokat? Érték köntösbe bújva zajlik a hatalomátvétel. A szakmában eleve jelen lévő kiszolgáltatottságot ez a végletekig fokozza. Már nemcsak tehetségről, alkotásról, kapcsolati ügyességről és művészi igazmondásról van szó, hanem arról is, hogy a hatalom erőteréhez képest is el kell helyezni magadat. Ez rendkívül nyomasztó, szerintem annak is, aki látszólag nyer rajta. Erre jön rá a Covid, ami a végsőkig feszíti az alkalmazkodást.

Mintha az fogalmazódna meg, hogy a Covid csak egy az előadó-művészeteket érintő sok krízis közül. Hosszú távon milyen hatással van az emberre, ha folyamatosan különböző krízishelyzetekben kénytelen létezni?

D. Zs.: Rossz hatással van.

B. Gy.: Igen, rossz hatással van, de lehet jó hatással is. Az lenne a lényeg, hogy elkezdjünk odafigyelni egymásra és ezekre a folyamatokra. Sok rétege van a krízisnek, összefogással jót is kihozhatunk belőle. Erre remek példa a freeSZFE, hogy hogyan lehet valamit újra és újra megmenteni a bepiszkolódástól.

– Még milyen, hosszú távon káros megküzdési stratégiák léteznek?

B. Gy.: Nagyon fontos beszélni az egyén megküzdési módszereiről. De muszáj hangsúlyozni, hogy a mindenkinek járó védelem és a biztonság össztársadalmi képzete, reménye és együtt elvégzendő munkája nélkül ezek a megküzdési módok az egyéni szintre szorulnak vissza, ami az egyes embernek túl nagy falat.

D. Zs.: Gyuri hozzám képest optimista. Tavaly egy rádióinterjúban azt kellett elemeznem, hogyan kommunikál a kormány a járványról. Óriási a különbség néhány külföldi országhoz képest. Németországban a szolidaritás hangsúlyozására, a „Segítsük egymást!” pozitív üzenetére épült a kommunikáció, de még az azóta megbukott olasz miniszterelnök is az emberit, a közöst hangsúlyozta. Innen ered a pesszimizmusom: toxikus, abuzáló hatalmi berendezkedésben élünk, és nem látom, hogy ez így hogyan folytatható. Mindenesetre a társadalomtudósok azt mondják, a változáshoz kell a düh és kell a remény is. Ezt a reményt várom, és amikor egy optimista emberrel beszélek, akkor merítek belőle.

Most egy kríziskomplexumban találtuk magunkat, de tegyük hozzá, hogy globális krízis is van. A társadalmak a járványtól függetlenül is elvesztették a régi rutint, és még nem találják az újat. Anómiás helyzet alakult ki. Erich Fromm mondta, hogy nem az a csoda, hogy néhányan megbolondulnak, elmebetegek lesznek, hanem látva, hogy mennyi teher nehezedik az emberekre, az a csoda, hogy a többiek nem. A krízis nem önmagában rossz. A sorozatos, egymásra rímelő, egymást kiegészítő krízisek viszont hosszú távon felőrlik az embert. Vagy kimerülés, vagy tanult tehetetlenség alakul ki. Egyébként én a magyar társadalom egészét is a tanult tehetetlenség állapotában látom, a többség már nem bízik abban, hogy a cselekedeteinek lesz bármilyen eredménye.

B. Gy.: Könnyen belecsúszhatunk szorongásos, negatív gondolatkörökbe. Ilyen nyomás alatt elmulaszthatjuk a testünket, lelkünket, kapcsolatainkat érintő gondoskodó gesztusokat. Lehet rontani a helyzeten szerhasználattal, amivel addikcióba is csúszhatunk, így végül nemcsak a krízisből, de a függőségből is talpra kell majd állni. Érzékennyé válhatunk a környezetünk szereplőire, nagyobb megértést várunk tőlük, összebalhézunk velük, mindenkit kikergetünk a világból, izolálódunk… A reakcióink túlzóak lehetnek. Ráadásul folyamatosan otthon vagyunk, összezárva a családdal. A munka frontján is lehetséges adaptív válasz: vannak, akik elmentek babysitternek, anyakönyvvezetőnek, futárnak, de ugyanígy lehetnek önsorsrontóak is a megoldásaink. Maga a tevékenység nem mutatja meg feltétlenül, hogy az adott személynél az egy adaptív vagy egy önsorsrontó választás.

D. Zs.: Érdemes kettéválasztani az aktív cselekedetet és a reakciót. A hosszú távú stressznél a legnagyobb veszély a testünk romlása. A másik ilyen veszély a fight, flight és frozen stratégiák közül a harmadik, a lefagyás, ami inkább reakció, nem tudatos cselekvés. Sokakkal találkozom, akiken annyira eluralkodik a szorongás, hogy perszeveratív módon napról napra élnek, várják a végét, és közben nem történik velük semmi. Ez nagymértékben gátolja a kreativitást és az innovációt, pedig mindkettő a reziliencia kulcseleme lenne. Ez reakció. Az alkohol viszont már egy aktív destruktív stratégia, már amennyiben tudatosan tompításra használja az illető. Ez összefügg pszichológiai destruktív reakciókkal is, például a percepció torzulásával. Vannak, akik csak a tagadásig jutnak el, lásd: alkoholba fojtom a bánatom. Itt a percepció nem engedi be a realitást, nem néz szembe vele. Tudható, hogy a járvány idején durván megnőtt az alkohol és a nyugtatók használata. De beszélhetünk a kapcsolati destrukciókról is. Az éretlenebb, kevésbé stressztűrő személyek rongálják a kapcsolataikat, mivel a teherbíró képességük elért a határig. A krízis alaptörvénye, hogy minden ugyanaz, csak felerősödik: az agresszív még agresszívabb lesz, a szomorú még szomorúbb. Szunnyadó problémák kerülnek a felszínre, amire nincsenek felkészülve az emberek. Egyébként létezik konstruktív módja is annak, hogy az emberek megpróbálják kimosni magukból a feszültséget, megszakítani a belső struktúrát: sportolás, társasjáték, új élmények keresése, új kompetenciák kialakítása stb., ezek mind segíthetnek a „túlélésben”.

B. Gy.: A karácsonyt úgy hívom, hogy a „rejtett hibák ünnepe”. A Covid most egy ilyen elnyújtott karácsony.

Vannak előadóművészek, akik a karantén alatt jöttek rá, hogy nem akarnak többé ebben a szakmában dolgozni.

D. Zs.: Ez is lehet acting out, destruktív viselkedés, de lehet egy rejtett hiba felerősödése, és így a burnout megoldása is, amikor az illetőnek egyébként is elege volt, így konstruktív végkimenetelű a dolog.

Gondolom, az is nehézség, hogy a feszültség kimosása most a lakás terére szűkül. Hiszen tudjuk, hogy az előadó-művészeti szakma fontos velejárója a közösségi együttlét, hiányoznak a közösségi rítusok, mivel a mozgásterünk csak a szigorúan vett munkaidőre korlátozódik.

D. Zs.: Rávilágítottál az egyik stresszkezelési mód, az ún. szociális ventiláció markáns hiányára. Volt egy vizsgálat, amelyben a gazdasági erő és a stressz okozta tünetek összefüggéseit vizsgálták. Északról dél felé haladtak. És azt látták, hogy a gazdagabbaknak több lehetőségük, pénzük van a stresszorok elkerülésére vagy a stressz következményeinek menedzselésére. Dél-Olaszországban viszont nem látták magukat a stressztüneteket sem, pedig igen szegény régiókat vizsgáltak. Ott azt látták, hogy az emberek minden délután kiülnek a térre, és egy deci bor mellett beszélgetnek és ventilálnak. Itt az alkohol csak ürügy, nem úgy, mint nálunk az Unicum-sör kombináció. De minden, ami a test ellazításáról szól, segíthet, így kapna fontos szerepet a sport. A legizgalmasabbak a kognitív átkeretezések, amikor megkeressük a helyzetben rejlő lehetőséget, ahogy az időt és a jövőt kezeljük, szembenézünk a problémával, és megoldásokat keresünk. Amennyiben van lehetőségünk kontrollra, akkor problémafókuszú megküzdést ajánlunk. A pozitív mantrákban és önszuggesztív technikákban nem hiszek, de a pozitív Pygmalion-effektusban igen, vagyis abban, hogy amit gondolunk valamiről, az azzá válhat a kezünkben.

Háy János: Szavalóverseny, online bemutató, r.: Tárnoki Márk, Katona József Színház. Fotó: Horváth Judit

Speciálisan az előadóművészek esetében, ahol a láthatóság fontos szempont, milyen pozitív megküzdési stratégiák léteznek még? Lehet-e bármilyen hozadéka a járvány okozta krízisnek a szakmára nézve?

B. Gy.: Vannak nem specifikus dolgok. Hogyan figyelünk a testünkre? Mit eszünk, iszunk vagy nem iszunk, sportolunk-e, alszunk-e? Az előadóművészeknek extrán fontos a testtudatosság. Ha ezt elengedik, abból lehet nehézség. Valóban, a pozitív mantra azért nem biztos, hogy szerencsés, mert ha azt érzem, hogy elpusztulok a szorongástól, és közben pozitív mantrákat sorolok, akkor a fejem egy idő után felrobban, olyan ideges leszek saját magamtól. Inkább engedjük meg magunknak a szorongást. A szorongás elnyomása növeli a feszültséget. Viszont ha megfigyeljük az érzést, a negatív gondolatokat, amik jönnek-mennek, akkor valamilyen távolságot és stabilitást nyerhetünk. A szorongás is, mint minden más, egy ideig fokozódik, felér egy platóra, majd csökken. Ha küzdök ellene, az egy szkander, és akkor nehéz dolgom lesz. Egyénenként persze változó, hogy kinek mi segít. Összességében: akinek van ereje és lehetősége, hogy létrehozzon valamit, akár az aktuális léthelyzetét is felhasználva, az nagyon jóra is használhatja ezt az időszakot. Vagy találhat egy másik önkifejezési csatornát, például festeni kezd, mert nem trombitálhat. Nem oldja meg a krízist, csak átváltoztatja. De ne legyen bűntudatunk, ha nem ez az utunk.

D. Zs.: Változni, változtatni kell, ami a legnehezebb, mert a változás mindig komoly energiákat igényel, adott esetben súlyos pszichológiai költségei vannak. Ez az ún. belső igények átstrukturálása. Ha idegbajt kapok attól, hogy nem lehet autóval közlekedni a városban, akkor dönthetek úgy, hogy a BKV-t használom. Előadóművészeknél ha kimarad a külső megerősítés rítusa, akkor máshova irányítom a fókuszt. Nem a külső elismerésért dolgozom, hanem a belső értékeimet vizsgálom. A Covid alatt sokan nyomasztották magukat a saját feleslegességük és értéktelenségük érzésével. A szomszéd már megsütötte a cipót, a másik szomszéd három hét alatt megtanult litvánul stb. Ezeket hallva elbizonytalanodhattunk, hogy jók, értékesek vagyunk-e. És ezek aktiválhatták azokat a diszfunkcionális belső attitűdöket, amelyek a túlzó elvárásokkal, a maximalizmussal, a perfekcionizmussal kapcsolatban az énképünket torzították. Ha ezt a folyamatot sikerül egy kicsit áthangolni, lebontani, akkor kincsekre is lehet lelni. Hiszek a kreativitásban, a megdolgozásban, azt gondolom, hogy óriási inger és impulzus lesz egy ilyen közös krízis átélése, szerintem ez meg fogja termékenyíteni a művészetet is.

B. Gy.: Azoknak, akik maradnak a pályán, azt kell tudatosítaniuk, hogy habár lehet, hogy most nem érzékelik, de visszavárják őket. Nehéz madártávlatba helyezkedni, és látni, hogy ez fontos lesz újra, de így van.

Facebook Comments