A média hatására kialakult sztereotípiák nem könnyítik meg a dolgunkat, ha az urban dance kultúrához direkt vagy indirekt módon kapcsolódó táncokat és azok szubkultúráját szeretnénk megérteni. Ahogy a tánczenei stílusok inspirálják újak létrejöttét, úgy a táncok is inspirálódnak egymásból. A tradíciók nemzedékről nemzedékre szállnak, így a régi mozdulatok az új táncokban is megjelennek. A párhuzam nyilvánvaló: zene nélkül nincs tánc, a konkrét táncok vagy táncirányzatok pedig nemegyszer a hozzájuk kapcsolódó zenei stílusokról kapják később közkeletűvé váló elnevezésüket (jazz-, diszkó-, breaktánc stb.). Ez azonban még nem minden, hiszen a különböző urbánus táncstílusok kialakulására – popping, locking, breaking, waacking, voguing, hiphop freestyle, house dance stb. – a lokális társadalmi kölcsönhatások, valamint a médián keresztül elérhető információáradat ugyancsak erős hatással vannak. Mindemellett fontos megjegyezni, hogy amint egy új stílus nevet, „címkét” kap, onnantól a terjesztése, értékesítése is fókuszba kerül. Ám míg a zene és a mozgás könnyebben eljut a világ távolabbi pontjaira, a mögöttes tartalmak, a hozzájuk kapcsolódó kulturális értékek, amelyek a helyi közösségek saját, organikus környezetében relevánsak voltak, jobbára már nem vagy csak nyomokban jutnak el.

Manapság a street dance és az urban dance elnevezés egyaránt népszerű, amely gyűjtőfogalmak improvizatív stílusokra utalnak. A New York-i Elit Force Crew vezetője, ’Buddha Stretch’, akihez a hiphop freestyle fogalma köthető, egyik workshopján ezt a megközelítést használta az improvizatív tánc leírására: „Az első és legfontosabb a zene és a ritmus, ami meghatározza, hogy hogyan táncolunk. A következő a technika, azaz hogy mit is táncolunk, ehhez kapcsolódik szervesen az elsajátított mozgásanyagszótárunk, végül mindezt a kreativitásunkkal és az egyéniségünkkel ötvözve létrejön a saját táncunk.”

A street dance, ahogy az elnevezés is sugallja, utcai tánc, de nemcsak a szó szoros értelmében vett utcán táncolást jelenti, hanem mindazokat a táncstílusokat, amelyeket az utca történései és az utca emberei inspirálnak. Ilyen szempontból például a kubai salsa is utcatánc. Ha a street dance modern vonatkozásában vizsgáljuk a kérdést, a következőket látjuk. Az ún. funkstyle táncok a hatvanas évek végén az USA nyugati partján, Kaliforniában alakultak ki, és – logikusan – funk zenére járták őket. A hetvenes évek elején a keleti parton, a New York-i Bronxban a kaliforniai történésektől függetlenül új stílus ütötte fel a fejét. Ez volt a rocking/breaking, ami hiphoptánc, mivel a hiphopmozgalomhoz köthető, ugyanakkor street dance is, mert az utca az inspirációja, miközben funk-, soul- és diszkólemezek instrumentális breakbeatjeire táncolták. Innen jön a b-boys és b-girls elnevezés is, ahol a ’b’ előtag a breakre utal. A locking és a popping szintén a street dance vonulatába tartozik, mégsem számít hiphoptáncnak, mivel a funk stílusok valamivel korábban és Amerika más területein alakultak ki. A popping egyébként később az electric boogie-n keresztül adaptálódott a New Yorkban született hiphop kultúrába. Talán ennyiből is érzékelhető, hogy az urban dance gyűjtőfogalomba tartozó stílusok keletkezésének története igen összetett – a későbbiekről nem is szólva. Az alábbiakban azt fogjuk röviden végignézni, mit jelentenek és milyen táncokat takarnak a különböző fogalmak.

Az inspiráció: a jazz
Az első afrikai eredetű törzsi táncok (juba, botos tánc) a rabszolgák behurcolásával együtt érkeztek Amerikába. Az afrikai táncok, valamint az európai bevándorlókkal megjelent angol clog, azaz facipős (kopogós) tánc találkozása eredményezte a huszadik század elején már szélesebb körben elterjedt tradicionális jazztánc, más néven az amerikai sztepp kialakulását. A sztepp az elődje a swing alapú táncoknak – mint a charleston vagy a lindy hop –, ezáltal a későbbi funk, soul, hiphop és house zenei irányzatokra született táncoknak is. Nem véletlen, ha a korabeli archív videofelvételeken korunk táncaihoz hasonló mozgással találkozunk. Hiszen Bill ’Bojangles’ Robinson, Bill Bailey, a Nicholas Brothers vagy a Whitey’s Lindy Hoppers munkássága a mai napig inspirálja a táncosokat.

A funkstyle-korszak
A hatvanas évek rengeteg változást hozott az amerikai társadalomban. A vietnámi háborúval szembeni tiltakozás, a nők egyenjogúságáért, a feketék polgári jogaiért, valamint a szexuális szabadságért való küzdelem olyan társadalmi változásokat generált, amelyek egy új, szabadabb világ ígéretével kecsegtettek. Ebben a folyamatban meghatározó szerepe volt a zenének is, ugyanis a funk, soul vagy rhythm and blues stílusban játszó zenészek dalaikkal a szórakoztatás mellett fontos üzeneteket is közvetítettek: James Brown az I’m black and proud soraival biztatta fekete honfitársait, színpadi mozgásával táncokat, zenéjével új zenei irányzatokat inspirált – vagyis merőben más megvilágításba helyezett mindent. Az akkor népszerű közösségi táncokat soul dance néven is emlegetik.

Soul Train
Ezekben az időkben a legmenőbb táncmozdulatokat partikban vagy a televízióból lehetett ellesni. A hetvenes években a Los Angelesből sugárzott, Don Cornelius vezette Soul Train című tévéshow tartotta lázban egész Amerikát: szinte kivétel nélkül felvonultatta a funk és a soul zene nagyjait. Fellépett többek között James Brown, Aretha Franklin, a The Jackson Five, Stevie Wonder, a Kool & The Gang, az Earth, Wind & Fire és sokan mások, akik nemcsak a fekete kultúrát reprezentálták a pódiumon, de egyben erőt is adtak az afroamerikai lakosságnak a polgári egyenjogúságért való küzdelemben. A tévéshow másik különlegessége az volt, hogy a tánc nemcsak háttérként, hanem önálló műsorszámként is megjelent benne. Az adásnak köszönhetően vált ismertté a The Lockers és az Electric Boogaloos tánccsoport, az ún. „Soul Train line” részben pedig extravagáns öltözetű táncosok mutathatták meg magukat szólóban vagy páros táncban. A show harmincöt éven keresztül volt adásban. Gyakorlatilag egész Amerika a Soul Trainből tanult táncolni.

Locking
A hatvanas évek végén újabb táncjelenség bukkant fel: a Don ’Campbellock’ Campbellhez köthető locking, amit az akkor népszerű funky chicken[1] tánc inspirált. Campbell megpróbálta elsajátítani ezt a stílust, de nem ment neki, mozgás közben mindig „lefagyott”, ebből a lefagyásból ő azonban inkább előnyt kovácsolt, és szórakoztatni kezdte vele nézőit. Így jött létre a locking alapmozdulata – és elnevezése, mivel mindig azt kiáltották neki: „Hey Don, do the Lock!” Campbell mai szemmel celebnek számított, férfias karakterével, erős fizikumával, látványosan akrobatikus mozdulataival a bulik központi figurája volt. Stílusa akaratlanul is hordozta a korábban a nyugati parton ismertté vált táncok mozdulatait, így a basszusra ismétlődő, lüktető mozgást, a groove-ot is. Ezeken a partikon született meg az első professzionális street dance, amikor a táncosok már nem egyszerű díszítőelemként szerepeltek egy énekes vagy előadó mögött, hanem fő műsorszámként léptek színpadra.

A lockingtáncosok jellegzetes öltözéke volt az eltúlzott méretű matrózsapka, a csíkos felső és a keresztbe csatolt, széles nadrágtartó, amely jól passzolt a bokszbajnokokéra emlékeztető széles övhöz és a csíkos térdzoknival viselt magas talpú cipőhöz. Az 1971-ben az énekes-táncos, de koreográfusként is tehetséges Tony Basil, valamint Don Campbell által Los Angelesben alapított The Lockers aztán újabb szintre emelte a táncos szórakoztatást, Tony Basil ugyanis saját csapatán kívül sokakat bevitt a show-bizniszbe.

Popping
A The Lockershez hasonlóan fontos szerepe van az urban dance történetében a Boogaloo Sam és csapata, az Electric Boogaloos által a hetvenes években szélesebb körben is népszerűvé vált boogaloo stílusnak, amely Oakland fekete közösségeiben a Black Panther mozgalommal karöltve született. A boogaloo (funky tánc) a San Francisco-öbölből származó, összefoglaló néven poppingként emlegetett áramlat egyik elterjedt irányzata. Karakterét a különböző testrészeken áthaladó körkörös, kígyószerű mozgás adja, amelynek egyes mozdulatait a táncosok a zene hangsúlyos ütemeire a kirakati bábukéra emlékeztető pózokban merevítik ki. A „táncoló robot” hatású popping technikája gyakorlatilag az izmok izolációján és – a zenei ritmust követve – hirtelen megfeszítésén/elengedésén alapszik. A stílus a boogaloo mellett számos további alstílussal rendelkezik attól függően, melyik mozdulaton van a hangsúly, például: strutting, robotting, animation, snaking, waving, tutting, ticking és strobing. Sokszínű, illúziókeltő karakterét többek közt rajzfilmfigurák, sci-fi robotok, masírozó katonák, pantomimesek, Charlie Chaplin és James Brown mozgása inspirálta.

Az Electric Boogaloos nem az egyetlen és nem is az első táncos formáció volt ebben a stílusban, de a Soul Trainben való televíziós szereplésükkel ők lettek először országosan, majd világszerte is ismertek, így munkásságuk erősen befolyásolta a később sokfelé megelevenedő nemzetközi poppingszcénát. Eleinte a helyi bandák védelme alatt álló utcai táncosok közötti fogadásos táncpárbajok, valamint a népszerű iskolai táncversenyek, tehetségkutatók hatására a boogaloo inkább afféle színpadi versenytánc volt, később azonban egyre nagyobb szerepet kapott benne az individualitás. A csapatok egymás riválisaiból egymás inspirációs forrásaivá váltak, és készségesen osztották meg egymással a tudásukat.

Diszkókorszak: a hustle
A New York-i táncklubokból a hatvanas évek végén indult zenei irányzat, a hustle valójában táncolható rhythm and blues, amely az 1977-ben nyílt legendás manhattani klub, a Studio 54 közreműködésével lett világszinten is ismert diszkóstílus. A ’disco’ elnevezés eredetileg nem a zenei irányzatra utal, hanem a francia ’discothèque’ kifejezés rövidített átvétele (amely magyarul már olyannyira nem hat idegen szónak, hogy magyarosan is írjuk). Jelentése: olyan klub, ahol a DJ-k bakelitlemezekről játszanak zenét a táncolni vágyóknak.

A hustle, az egyik legfelkapottabb New York-i tánc, a Bronx Puerto Ricó-i közösségeiben korábban népszerű latin táncokból (mambo, salsa) eredeztethető. Szerepe azért jelentős, mert a fiatalok – a swing alapú táncok óta – jellemzően nem páros táncokat roptak, ezt a hustle hozta vissza. Fénykorát az – egyben John Travolta szakmai ugródeszkáját is jelentő – 1977-es Szombat esti láz című musical hozta el, amelynek hatására mindenki ezt az új stílust járta. A latin hustle alapjait Willie ’Marine Boy’ Estrada és társai, a Latin Symbolics tették le: kezdetben megszületett a rövid életű „pull and push” elnevezésű ötlépéses verzió, majd jött a hatlépéses, de már egyszerűbb forgásokat is tartalmazó „rope hustle”, végül ebből a szintén hatlépéses, látványos forgatásokkal díszített „latin hustle”, amely 1974-re nyerte el jelenlegi formáját.

Ebből az időből híresek a Dél-Bronx St. Mary középiskolájának udvarán keddenként és csütörtökönként rendezett hustle-partik, amelyekre nemcsak New York különböző negyedeiből, hanem városon kívülről is érkeztek táncosok, akik gyakran kígyózó sorokban álltak a bejáratnál. A táncos összejövetelek jelentősen csökkentették az utcai bandákhoz kötődő erőszakos cselekmények számát, ezekre a partikra ugyanis bárki beléphetett, akinek az öltözéke nem árulta el, melyik banda tagja, és így el lehetett kerülni a spontán konfliktusokat. Később, amikor a mainstream média már szinte kínosan mindent a diszkóval akart eladni, a társadalom válasza a Disco Demolition Night mozgalomban csúcsosodott ki: 1979. július 12-én a rádióból kirúgott DJ, Steve Dahl kezdeményezésére a chicagói Comiskey parkbeli baseballpályán a populáris diszkózenét megelégelő közönség sok ezer diszkólemezt robbantott fel. Ez az esemény, illetve a rap zenei térhódítása, valamint a rockerek megjelenése jelentette a diszkókorszak végét, miután a stílus újra az underground felé vette az irányt.

Waacking/punking
A waacking a korai hetvenes évek diszkókorszakában Los Angeles latinók és feketék által látogatott LGBT klubjaiban jött létre. Eredeti elnevezése punking, ám a punk akkoriban dehonesztáló kifejezés volt a homoszexuális férfiakra, vagyis táncukat nem ők maguk nevezték így, hanem azok, akik lenéző éllel minősítették a mozgásukat. Ekkoriban tilalom övezte az azonos neműek érintkezését, kegyetlen terápiákkal igyekeztek „meggyógyítani” őket, így aki mégis nyíltan akarta vállalni a szexuális identitását, az kizárólag biztonságos környezetben – ún. gay clubokban – a táncával tehette.

A tipikusan underground diszkózenére táncolt punking karakterisztikáját az emócióra épülő önkifejezés adja, jellegzetes karmozdulata pedig a waack (jelentése ’strike’, azaz magyarul csapás), amelynek keletkezése a Batman és Robin képregénysorozatok puszta kézzel folyó küzdelmeit hangfestő „WHACK” feliratra vezethető vissza. A punking később a heteroszexuális közösségekben is elterjedt, így a punk a másságot illető negatív felhangja miatt a stílus elnevezését megváltoztatták whackingre, majd – az erőszakra utaló jelentéstartalmat kiszűrendő – waackingre módosították. A waacking legnagyobb múzsái természetesen a zene és az olyan zenei előadók, mint Donna Summer vagy Diana Ross, akik – testüket érzelemdús és érzéki hangszerként használva – egészen fenomenális módon közvetítették táncukkal a diszkódíva-életérzést. A stílus emellett sokat köszönhet a harmincas-negyvenes évek meglehetősen teátrális karakterű hollywoodi sztárszínészeinek is, Greta Garbónak, Marilyn Monroe-nak, Lauren Bacallnak vagy akár James Deannek, de hatással volt rá a jazztánc, a talajtorna és a harcművészet is. Utóbbiból vette át azt a szintén jellegzetes, fej mellett kivezetett karakteres karmozdulatot, amelyet a Bruce Lee-filmekben sokat látott nuncsaku használata inspirált.

A waacking a Soul Trainben fellépő Tyrone Proctor, Adolfo Quinones ’Shabba Doo’ és Jeffrey Daniel által lett népszerű, és később a Breakin’ 2: Electric Boogaloo című filmben is látható volt.

A hiphopkorszak kezdete
A hiphop nem csupán egy zenei irányzat vagy táncstílus, hanem egy világot átformáló kultúra, amely a hetvenes években a Lance Taylor ’Afrika Bambata’ által vezetett Universal Zulu Nation csapat szárnya alatt, a lángoló bronxi háztömbök között született a mélyszegénységben élő, sokszor szó szerint az életben maradásért küzdő latin-amerikai és karibi térségből származó bevándorlók, valamint a generációkkal korábban betelepített afroamerikai közösségek önkifejezéseként. Legfőbb célja az volt, hogy békét hozzon a háborús övezetre emlékeztető, az utcai bandák által felügyelt Bronxba. Jelmondata pedig így hangzott: „Peace, Love, Unity and Having Fun!”

A mozgalom születését közvetlenül a Campbell testvérek (Clive és Cindy) 1973. augusztus 11-én Bronxban rendezett „Back to school jam” partijához kötik, de a hiphop elnevezés csak az évtized végén terjedt el, miután a szintén bronxi DJ és MC (master of ceremony), Kevin Smith ’Lovebug Starsky’ a legenda szerint rappelés közben először kiejtette ezeket a szavakat.

A hetvenes évek derekán a házibulikon és különböző partikon közreműködő DJ-k funk-, soul- és diszkólemezek instrumentális részeit mixelték élőben, amire vagy ők, vagy az erre felkért MC-k szabadon rappeltek, így minden alkalom egyedi és megismételhetetlen volt. Az igazi áttörést az első hivatalosan kiadott hiphoplemezek jelentették. Ilyen mérföldkövek voltak a Rappers Delight (1979), a DJ/scratch-kultúrában a The Adventures of Grandmaster Flash on the Wheels of Steel (1981), valamint a Roland TR 808-as dobgép bevonásával készült Planet Rock (1982). Innentől igencsak felgyorsultak az események, mivel az egyre szélesebb körben elérhetővé váló stúdiótechnika hatására elkezdődött a samplerek[2] és dobgépek dominanciája, sok DJ pedig producerként is megtalálta az érvényesülés útját.

Élő zenés waacking táncpárbaj…

… és Katona Péter hiphoptáncos 2017-ben az A38 Hajón. Fotók: Wlcsek András

A hiphop tényleges berobbanása azonban meglepő módon az 1977. július 13-i nagy New York-i áramszünet „számlájára” írható, amikor is káosz tört ki a városban, és a portyázók rengeteg elektronikai üzletet kifosztottak. Ezt követően gombamód szaporodni kezdtek a környékbeli hiphopcsapatok, mivel hirtelen mindenkinek lett saját DJ-felszerelése és lemezkollekciója. Ez volt a hiphop igazi nyitánya.

A hiphop kultúra négy elemének meghatározását – djing/zene, mcing/rap, writing/graffiti és breaking/tánc – Fab Five Freddy graffitiművész és hiphoppionír nevéhez kötik, amely lista később kiegészült a beatboxszal mint ötödik fontos tartozékkal. A jelenséget a média gyorsan felkapta, és annyi bőrt húzott le róla, amennyit csak lehetett, ami persze temérdek hamis információhoz vezetett. A félreértések tisztázásához bevezetőnek érdemes megnézni a Netflix A hip-hop történetei című dokumentumsorozatának Az alapok című epizódját, de a korszakról számos képi és szöveges archív anyag is fellelhető az Interneten.

Breaking, b-boys, b-girls
A hiphop kultúra első hivatalos tánca a breaking (más néven b-boying), amelyet a média break dance néven tett ismertté. Úgy is mondhatjuk, hogy a breaking szubkultúra a hiphop kultúrán belül: az első, de nem az egyetlen eredeti hiphoptánc. A stílus összetettségét olyan, külön-külön is felismerhető elemek adják, mint a toprock, a footwork/downrock, a powermoves és a freeze. Eredetét tekintve a breaking utcai tánc, és a mai napig táncolják az utcán is, a kezdetek kezdetén azonban házibulikban és a környéket összetódító ún. block partykon is feltűnt, később pedig a színpadot is meghódította. Sajátos specialitása a párbaj, amelynek annak idején fontos szerepe volt az utcai bandák közötti rendszeres összecsapások békésebb útra terelésében – ezt a konfliktuskezelő módszert még a Puerto Ricó-i közösségben virágzó latin hustle-mozgalom alapozta meg.

A rocking/breaking stílus legmeghatározóbb úttörő képviselői a Zulu Kingz (1973), a The Bronx Boys Rocking Crew (1975), továbbá az 1979-ben alapított Rock Steady Crew és Dynamic Rockers tánccsoportok voltak. Közülük többen is szerepelnek a Graffiti (eredeti címén Wild Style, 1982), a Flashdance (1983) vagy az 1984-es Breakin’ és Beat Street című mozifilmekben, amelyeken keresztül az egész világ megismerhette őket. Más szempontból, de szintén nagy jelentőségű a 2002-es The Freshest Kids: A History of the B-Boy című dokumentumfilm is, melyben számos hiphop- és breakingpionír között Crazy Legz, Ken Swift, Mr. Freeze és Mr. Wiggles is feltűnik. Mr. Wiggles munkássága azért is jelentős, mert ő volt az, aki a New York-i Rock Steady Crew breakcsapat, illetve később a kaliforniai Electric Boogaloos poppingformáció tagjaként hidat tudott képezni a keleti és nyugati part meghatározó táncosai között.

A breaking először a hetvenes évek derekán ment ki a divatból az USA-ban, átadva a helyét más, feltörekvő közösségi táncoknak, mint a hustle és a freak.[3] De az évtized végén a Rock Stedy Crew és a Dynamic Rockers működésének köszönhetően bekerült a mainstreambe, hogy aztán csillaga – immár másodszor – a média túlkapásainak következtében 1985-ben újra leáldozzon.

A house-korszak
Valószínűleg meglepően hangzik, de a hiphop és a house kapcsolata több szempontból is szorosabb, mint gondolnánk, miközben a house fogalmának eleve több olvasata van. A house mint zenei irányzat elnevezése a chicagói Warehouse klub nevéhez köthető, ahol egy New York-i DJ, Frankie Knuckles setjeit kezdték el egyedi hangzása okán ezzel a névvel illetni. A „Just gimme that house music!” mondat gyakran hangzott el akkoriban a helyi lemezboltokban. Másrészt a ’ház’ jelentésű house szó utalás az otthonra, a helyre, ahol biztonságban önmagunk lehetünk, átvitt értelemben pedig a családra, illetve a táncklubokban kialakult közösségekre is.

A mai értelemben vett house zenét – ahogy a hiphopot is – a diszkó szülte. A hetvenes években átformálódó New York-i klubkultúrára – ahogy ezt más táncstílusnál is említettük – nagy befolyással volt az akkori LGBT közösség igénye az olyan szórakozóhelyekre, ahol vállalhatják önmagukat, és nem éri őket semmilyen atrocitás. Így sorra nyíltak azok a bárok, klubok, amelyek elsősorban erre szolgáltak megoldással, később viszont – a nagy érdeklődésre való tekintettel – a nagyközönség számára is megnyitották kapuikat. Kezdetben ilyen klub volt Manhattanben David Mancuso „nappalija”, a Loft, Nicky Siano Galleryje, majd a Michael Brody által vezetett Paradise Garage, illetve New Jersey-ben a Club Zanzibar.

Ezek a szórakozóhelyek ugyan a house-klubok elődeinek tekinthetők, ám az ott játszott zenék valójában underground diszkó, funk, soul és rock stílusúak voltak. Az itt uralkodó felszabadult, családias légkör ihlette később a gospelből táplálkozó, építő jellegű, pozitív jelentéstartalmú dalszövegekkel előálló soulful, deep és acid house irányzatokat. Nem elhanyagolható tényező, hogy a legjobb DJ-k eleinte a táncosok, kreatív művészek vagy éppen hangmérnökök közül kerültek ki, így például a táncosból avanzsált lemezlovasok mindjárt új szintre is emelhették a tánczene fogalmát, mivel ők jobban érezték, milyen számokkal pezsdíthetik fel a közönség hangulatát. Különösen igaz ez a világ egyik legmeghatározóbb lemezlovasára, Larry Levanre is, aki többek közt a mai elektronikus zenei klubok prototípusaként számon tartott Paradise Garage-ban volt rezidens DJ. Ebben az időben még nagyobb súlya volt annak, hogy milyen lemezeket pörgetnek esténként lemezjátszójukon a népszerű DJ-k, mert a bevált dalokat tartalmazó korongokat már másnap elkapkodták a lemezboltokban, nem mellesleg a közkedvelt rádióműsorokba is szinte csak így lehetett bekerülni.

A neves chicagói és New York-i klubokban játszott club vagy house music napjaink egyik legmeghatározóbb átfogó zenei stílusa, az EDM (electronic dance music) elődje. „Ősformája” a nyolcvanas évek elején kezdett kialakulni, klasszikus aranykora a kilencvenes évek első felére tehető, reneszánszát pedig az utóbbi évtizedben éli főként annak köszönhetően, hogy a fiatalabb generáció újra és újra felfedezi magának, valamint hogy a korai időszak DJ-i és producerei közül is többen visszatérnek a pódiumra, régi zenékből és kortárs kollégáik alkotásaiból inspirálódva a zenéléshez. Így volt ez a diszkó és a house kapcsolatában is, amikor az élőben előadott hangszeres diszkó-, funk- és souldalokból samplingelt hangmintákra épülő trackek vették át az irányítást a tánczene területén. Kulcsfontosságú megemlíteni, hogy a New York-i Frankie Knuckles többek közt Loleatta Holloway soulénekesnő énekhangját felhasználva hozott létre egy teljesen újragondolt zenei környezetet, ezáltal pedig Holloway lett a „house zene hangja”, de talán összességében is az egyik legtöbbet samplingelt női énekes a világon. Ez volt az a pont, amikor több DJ is felismerte, hogy a dobgépek, samplerek, szintetizátorok felhasználásával maguk is lehetnek producerek, és saját maguk komponálta zenékkel tehetik igazán egyedivé DJ-setjeiket. És ekkor kapott igazán szárnyra világszinten az elektronikus tánczene.

A house dance
Ahogy a zenei stílus, úgy eleinte a house mint táncstílus sem lett nevesítve. Akkoriban szimplán tánczenének, illetve klubtáncnak hívták. A hetvenes évek New York-i klubjainak közösségi táncain nevelkedett generáció az 1984-ben megnyílt The Choice nevű szórakozóhelyen talált menedéket, amely a Loft bezárása után David Mancuso új, ugyanakkor a Loft atmoszféráját továbbra is magán hordozó bulihelye volt. A buliról bulira járó, több váltás ruhával felszerelkezett fiatal, hátizsákos New York-i táncosok (backpackers) itt találkoztak először azzal a jellegzetes, szabad stílusú tánccal, amelyet a klub nevéről loftingnak neveztek el. Az idősebb generáció ezt a kifejezést egyáltalán nem használta, mivel ők azt a fajta felszabadult, sokszor a hintőporos parketten csúszkálva előadott látványos, floorwork-alapú táncot gyakorolták, amely a későbbi house dance egyik karakteres jellemzőjét adta.

A house végső soron számtalan korábbi stílus ötvözete, hiszen tartalmazza a salsa, a breaking, a görkorcsolyázás, a sztepp, a balett, a capoeira, a hiphop és sok más mozgásforma mozdulatait is. Alapmozgása a zenei groove által inspirált jacking (a felsőtest ismétlődő, lüktető, rugószerű mozgása), másik jellegzetessége pedig a stalking (követés), a táncosok ugyanis egymással kérdezz-felelek módjára táncolva járják be a táncparkettet. A hiphop és a house közös gyökere tehát egyrészt a diszkózenében, másrészt a táncosokban keresendő, mivel gyakorlatilag ugyanaz a táncos réteg járt a hiphop- és a house-klubokba is. Ennek ékes példája és egyben bizonyítéka a New York-i MOPTOP family, akik a hiphop és house dance fejlődésében egyaránt meghatározó szerepet töltöttek be, emellett ők a „felelősek” ezen stílusok táncstúdiókba kerüléséért is.

Elsőként a korai táncos és szervező, Raymond Ultarte ’Voodoo Ray’ kezdett klubtáncokat tanítani a Broadway Dance Centerben. Egy alkalommal egy külföldi turnéja miatt helyette Marjory Smarth, a house dance „királynője” ugrott be, aki ragyogó személyiségével azonnal elvarázsolta a táncórák résztvevőit, így a house dance megismerésére is nyomban igény mutatkozott. Mivel a house dance alapvetően klubtánc, az oktatásával eredetileg senki sem számolt, vagyis szinte a nulláról kellett összeállítani a képzési módszert lehetőleg úgy, hogy az harmóniában legyen a tanulók egyéb táncos ismereteivel. Így került be a „tananyagba” például a balett ún. pas de bourrée mozdulatsora is. A tánc mai formájának kialakításában – a szintén MOPTOP családtag, Tony Williams ’Sekou Heru’ mellett – persze sokan mások is részt vettek, ma ők alkotják a Dance Fusion NYC tánccsoportot Tony Williams vezetésével.

New jack swing
A nyolcvanas évek második felében a Teddy Riley, Jimmy Jam és Terry Lewis nevével fémjelzett new jack swing (rhythm and blues/jazz fúzió) zenei irányzat népszerűsége újabb táncokat inspirált a New York-i klubokban. A zenei változást, amely mindig magával húzta a táncstílusok változását is, az a technológiai fejlődés okozta, hogy a samplerek elterjedésével a korábban főként dobgépeken alapuló electrót egyre szofisztikáltabb, kevert stílusú hangzás váltotta fel. Ez az időszak jelentette a klubszintű breaking, popping és locking táncok fénykorának végét, egyben a hiphop tágabb közösségi korszakának kezdetét. Bobby Brown, Big Daddy Kane, a Kid’n Play, a Wreckx-n-Effect, MC Hammer, Vanilla Ice és Janet Jackson – csak néhány az akkori tánczenét meghatározó és a hozzátartozó táncok elterjedését elősegítő előadóművészek közül. Európában az új táncot, mivel a zenéhez kötötték, érthetően new jack swingnek nevezték, Amerikában viszont nemcsak a new jack swing stílusú zenékre táncolták, hanem más (táncolható) hiphopszámokra is. Az akkoriban tévesen new jack swingként emlegetett táncot ma old school hiphopként tartjuk számon, viszont az, hogy mi a régi vagy éppen az új stílus, természetesen generációnként változik.

Freestyle hiphop/hiphop social dance
A hiphop aranykorának számító nyolcvanas–kilencvenes években születő zenék számtalan ún. fad dance – azaz rövid ideig népszerű, legtöbbször egy adott dalhoz kapcsolódó partitánc – kialakulását táplálták. Ezek a táncok kivétel nélkül a hiphop klubkultúrához tartoztak, és az éppen aktuális hiphopzenékre táncolták őket. Ezekből a táncokból alakultak ki a – Buddha Stretch által nevesített – hiphop freestyle stílus alappillérei, amelyek az akkori old, middle és new school hiphoptáncokat is tartalmazták.

A kétezres évek végén a New York-i Elite Force Crew közkinccsé tette New school dictionary című videosorozatát, továbbadva ezzel a hiphop és a house zenei világához kötődő partitáncok gazdag tradícióját. Az Elite Force Crew Michael Jackson Remember the Time című számának klipforgatásán alakult 1992-ben. Ők, a MOPTOP family és a Mystidious Misfits a tradicionális hiphoptáncok legjelentősebb mai képviselői.

Voguing
A voguing a harlemi Ballroom-kultúra fekete és latino transzszexuális közösségében született, gyökerei a nyolcvanas évek elejére vezethetők vissza, de a kilencvenes években nyerte el jelenleg is ismert, house zenére táncolt formáját.

A voguingnak alapvetően három irányzata van: az old way (eredeti nevén: Pop Dip’n Spin), a new way és a vogue femme. Az old way mozdulatvilágát részben a divatmagazinokban látható fotómodellek pózai inspirálták, de a katonaság, a harcművészet, valamint az egyiptomi hieroglifák mozgásmotívumaiból is táplálkozik. Ezáltal egyszerre hordoz afrikai, amerikai és ázsiai behatást, alapvetően mégis természetes mozgáson alapuló stílusról beszélünk. A new way gyakorlatilag az old way továbbfejlesztett, kilencvenes évekbeli változata, amelyben a tánc kiegészült több más technikai elemmel, jellegzetes kargyakorlatokkal, pózokkal, extrém nyújtásokkal és talajon végzett mozgással. Lényege, hogy a táncosok a „wow-faktor” elérése érdekében – akár a tornából vagy a ritmikus sportgimnasztikából átemelt elemekkel kombinálva – a leglehetetlenebbnek tűnő pozíciókba helyezzék a testüket előadás közben. A harmadik irányzat az ún. vogue femme, amely eredetileg a transzszexuálisok eltúlzottan nőies előadásmódja volt, célja pedig, hogy minél hihetőbben játsszanak el egy feminin karaktert. A vogue femme mára öt tipikus elemre bontható jellegzetességgel bír (catwalk, duck walk, hand performance, floor performance, dips).

Az új stílusnak nagyobb nemzetközi nyilvánosságot Madonna Vogue (1990) című számának videoklipje, illetve az 1991-es Sundance Filmfesztiválon díjnyertes Paris is burning című amerikai dokumentumfilm hozott. A film címének ihletője az első vogue-esemény, a Paris Dupree által szervezett Paris is Burning Ball volt. A voguing nemcsak stílusként, de életformaként is megjelent, hívei családként funkcionáló közösségekben éltek. Az első ilyen közösségi házat, a House of LaBeiját Crystal LaBeija alapította, aki Crystal Ball néven rendszeres partikat szervezett a feketéknek az akkorra már rasszizmussal telítődő dragball-események[4] helyett. A voguing elterjedésében fontos szerepe volt a New York-i Archie Burnettnek is, aki a vogue nagyapjaként is számon tartott Willie Ninja alapította House of Ninja közösség vezetőjeként, valamint a Breed of Motion csapat tagjaként vált ismertté.

Folyamatos reneszánsz
A zenei irányzatok váltakozó népszerűsége miatt egyszer már minden street dance kiment a divatból. Ma mégis világszinten ismerik és űzik ezeket a táncstílusokat. Ez nagyban köszönhető azoknak a pionír táncosoknak, akik szisztematikusan elkezdték megosztani a tudásukat a fiatalabb generációkkal, és persze azoknak is, akik továbbviszik vagy épp magasabb szintre emelik a tradíciókat.

A korábban leírtakból jól látszik, hogy az urban dance stílusok kialakulásában mennyire meghatározó szerepe volt a szórakozóhelyeknek, a bulizásnak (clubbing). A mai értelemben vett klubkultúra megjelenése előtt az élő zenés táncos összejöveteleken használatos jamming kifejezés már ugyanarra utalt: a közös zenélés, táncolás akkor is az ünneplésről, az elengedésről vagy épp a gőz kiengedéséről szólt. Az elmúlt három évtizedben Amerikában újabb utcai táncstílusok jelentek meg. Ilyenek például a krumping, a clowning, a turfing, a chicago footwork, a memphis jooking, a flexing vagy a litefeet. Ez egyértelműen arra mutat, hogy az afroamerikai és latin közösségek továbbra is magukban hordozzák a jazz örökségét, annak mintái organikusan újra és újra felbukkannak a nagyvárosi kultúrában.

Nem kérdés, hogy további fényes jövő áll az urban/street dance kultúra előtt, amelynek közösség- és egyben egyéniségformáló hatása, párbajkontextusa csak egy-egy szelete a stílus jellemzőinek, hiszen fúziós előadó-művészeti értéke is egyre szélesebb körben meghatározóvá válik.

A szerző a cikk elkészítéséhez nyomtatott és online szakirodalmat, archív kép- és hanganyagot, még nem publikált szakmai interjúkat egyaránt felhasznált, valamint segítségükért köszönetét fejezi ki az alábbi személyeknek: Radnai Krisztián ’Zulu’, Déri András, Köhalmi András ’Bboy Kiddy’, Oscar Reyes, Kiss Péter ’Waxman’, Alex ’Mechanikool P’ Peters, Albert Dorottya, Bessenyő Dániel ’Grizzly’, Katona Péter ’Soldier P’, Somoskői Mihály ’Bboy Ren’, Móritz Dániel, Pirovits Árpád, Kántor Mátyás ’Lil Matt’, Pados Péter ’Pubi’, Rácz Norbert ’Old School Peppino’.

[1] Csirke mozgására emlékeztető kar- és rúgó lábmozdulatokkal tűzdelt tánc, amelyről Rufus Thomas Do The Funky Chicken című számában is énekel.
[2] A sampler hangminták felvételére és visszajátszára alkalmas, programozható studiótechnikai eszköz (pl. Akai MPC60).
[3] A freak karibi eredetű, szexuális töltetű tánc, az ún. bump utódja, amelyben a párok már nemcsak ütköztették, hanem egymáshoz is dörzsölték a csípőjüket.
[4] Királynak vagy királynőnek beöltözött transznemű előadóművészek versengése.

Facebook Comments