A színház szerzői jogi szempontból sem egyszerű műfaj. Az előadás az alkotók közös munkájából születik, de vita esetén ki dönthet a sorsáról? Mire mondhat nemet egy szerző (vagy az örököse)? Milyen jogi kérdéseket vet fel az online színház? Dr. Sápi Edittel, a Miskolci Egyetem tanársegédével és dr. Tomori Pállal, az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület igazgatójával Turbuly Lilla beszélgetett.

 

– Kezdjük egy egyszerű kérdéssel! Előfordulnak-e jogviták abból, hogy a színházak nem kérnek engedélyt egy mű felhasználásához, vagy nem fizetnek jogdíjat érte?

Sápi Edit: A kutatásaim során[1] azt tapasztaltam, hogy az engedélyt megkérik a színházak a szerzőktől vagy a jogutódoktól. Ebben segít, hogy vannak olyan színházi ügynökségek, amelyek ebben szerepet vállalnak: közvetítenek, elkészítik a felhasználási szerződéseket. Ezzel nem szokott probléma lenni. Olyan jogvitával már találkoztam, hogy a kőszínházi előadásra volt engedély, de nyáron elvitték a produkciót egy szabadtéri színpadra, amire már nem kértek külön engedélyt. Ez azonban ritkán fordul elő, általában nincs gond az engedélyek meglétével.

Tomori Pál: A darab egészére nézve ezzel valóban nem szokott probléma lenni. Az előfordulhat, hogy az előadás valamely részére, pl. egy filmrészlet vetítésére nem kérnek külön engedélyt. A színházak rendszerint hosszú sorozatokban gondolkodnak, ezért sem kockáztatnak. A jogdíjaknál néha előfordul vita, némi huzakodás, de ez a terület is rendezettnek tekinthető.

S. E.: Ha van is ebből vita, az rendszerint nem jut el bírósági szintig, a felek rendezik egymás között.

T. P.: Ha egy állami vagy önkormányzati színház egy jól futó West End-darabot szeretne megvenni, amelynek a jogdíja igen magas is lehet, akkor már feltehető a kérdés, hogy ezt ki fizesse meg. A válasz sokszor az, hogy a közönség: a jogdíjat beépítik a jegyárakba.

Sápi Edit. Fotó: Mohai Balázs

– A színház azonban az engedély birtokában sem dőlhet hátra, a jog védi a mű egységét, integritását is. Legutóbb a Delila nyíregyházi bemutatója maradt el, mert a színház nem tudott egyezségre jutni Molnár Ferenc örököseivel. A jogutódok itt elsősorban a szövegátiratot, az abba bekerült erős, általuk trágárnak tartott kifejezéseket sérelmezték.[2] Ilyen esetekben általában a Szerzői jogi törvény 13. §-ára hivatkoznak. E szerint a szerző személyhez fűződő jogát sérti művének mindenfajta eltorzítása, megcsonkítása, vagy a mű más olyan megváltoztatása vagy a művel kapcsolatos más olyan visszaélés, amely a szerző becsületére vagy hírnevére sérelmes.

S. E.: Valóban erre a szakaszra, a mű egységének a védelmére szoktak hivatkozni. Nagyon nehéz megfogni, hogy konkrétan mik azok a módosítások, amelyek már sértik a mű egységét, hiszen erre nincs egzakt zsinórmérték vagy felsorolás. A tapasztalat az, hogy legtöbbször olyan daraboknál nyúlnak bele drasztikusan a nyelvezetbe vagy a történetbe, amelyeknek a szerzője már több mint hetven éve meghalt, vagyis már nem vonatkozik rá a szerzői jogvédelem. Lehetséges, hogy ez a nézőközönség egy részénél „kiveri a biztosítékot”, de itt jogi eszközök már nem állnak rendelkezésre.

– A pécsi Bánk Bán-bemutató volt ilyen legutóbb.

S. E.: Sok ilyen ügy egyébként nincs a joggyakorlatban. Egy régebbi példa a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról átírása, egyes jelenetek markáns megváltoztatása, amiből per is lett. A német joggyakorlatban gyakoribbak az ilyen jogviták. Általánosságban azt lehet mondani, hogy ha úgy változtatják meg a mű szellemiségét, hogy az eredeti teljesen elhalványul, ha kulcsfontosságú karaktereket írnak ki vagy változtatnak meg, akkor lehet hivatkozni a mű egységének sérelmére.

T. P.: Magyarországon erős a rendezői színház, többek között ettől is jó. Az helyes, hogy vannak jogi korlátok, de például olyan rendezők is vannak, akiknél lehet tudni, hogy – jó értelemben – mi történik egy darabbal, ha a „kezük közé kerül”. Ilyenkor praktikus, ha a felek ismerik egymást, és pontosan kommunikálnak, hogy mindenki tudja, mire számíthat.

Olyat is láttunk már nem egyszer, hogy a jogutódok kicsit túlféltik a darabot. Ezt nem lehet a szemükre vetni, ők tiszteletben szeretnék tartani a szerző szellemi örökségét. Ha a jogutód laikus, nincs rálátása a színház világára, megrémülhet, hogy mi lesz ebből a darabból. Holott szinte nincs olyan színház, amelyik ne változtatna. A kivétel az, amikor ún. replica előadásokat vesznek meg, amelyeknél, némi túlzással, harminc oldalon keresztül részletezi a szerződés még azt is, hogy melyik oldalról kell bejönnie a színésznek, és hányat léphet, mielőtt énekelni kezd.

A csodálatos mandarin filmes feldolgozása kapcsán volt a Szerzői Jogi Szakértői Testületnek egy állásfoglalása,[3] amelyben Lendvay Kamilló, a kiváló zeneszerző, zeneszakértő azt mondta: „A remekművek joga a folyamatos újjászületés, de az újrateremtés jogával sem a színpadi, sem más műfajban alkotóknak visszaélni nem lehet.” Ezzel mélységesen egyetértek. A megoldás kulcsa itt is a jogtulajdonos és a színpadra állító közti jó kommunikáció.

– Ha már a replica előadások szóba kerültek: a jogtulajdonosok ellenőrzik, hogy pontosan betartják-e a „táncrendet” a színházak?

T. P.: Erről nincs tudomásom. Saját tapasztalatom, hogy a Nyomorultakat négy országban láttam, és mindenhol ugyanolyan volt. De úgy gondolom, ezek a rendezések patikamérlegen kiszámított hatáselemekkel dolgoznak, tudják, mi működik a közönségnél, ezért a színháznak sem érdeke, hogy ettől eltérjen. A fő szabály ez, de lehet kivétel is: Szirtes Tamás nyilatkozott arról a Mamma Mia! kapcsán, hogy a világon elsőként kaptak engedélyt a darab non-replica előadására.[4] Ez nyilvánvaló elismerés.

S. E.: Úgy tudom, a Madách Színház több Webber-darab kapcsán is kapott non-replica előadásra engedélyt. Ez szerintem is nagy dolog és elismerés az adott színház számára.

– A rendezőre visszatérve: őt a törvény nem sorolja fel a szerzői jog jogosultjai között. Az ő helyzetük, ugyanúgy, mint a koreográfusoké, dramaturgoké, nem tűnik egyértelműnek. A Szerzői Jogi Szakértő Testület a Nemzeti Színházban bemutatott Berzsián és Dideki kapcsán adott részletes véleményt arról, hogy mikor minősül egy rendezés önálló, szerzői jogi védelemre érdemes műnek, és mikor interpretáló jellegű előadó-művészeti tevékenységnek.[5]

Tomori Pál. Fotó: László Noémi / Páholy Stúdió

S. E.: A törvény nem közvetlenül a jogosultakat, hanem a műtípusokat sorolja fel, így a színművet és a jelmeztervet is. Ebből arra is következtethetünk, hogy a rendezőnek is egyfajta szerzői joga lehet, de a joggyakorlatban ez nem teljesen egyértelmű. A szerzői jogi oltalom feltétele, hogy az adott alkotómunka a szerző szellemi tevékenységéből fakadjon, egyéni és eredeti legyen. Egy erős rendezői színház lehet ilyen. Mások inkább arra hajlanak, hogy a rendezés interpretáló tevékenység. Ha az eredeti művet átdolgozzák, és egy származékos mű születik a színpadra állítás eredményeként, az átdolgozás megalapozhatja a szerzői jogi oltalmat. Ha a rendező „csak” színpadra állít, ha nem változtat lényegeset a szövegkönyvön, megmarad az eredeti történetnél, szereplőknél, az inkább interpretálás. Az ellentétes véglet, ha nagyon sokat változtat, nagyon átértelmez, akkor már szorítja őt a mű egységének védelme, amiről már beszéltünk. Ez tehát egy elég kaotikus terület jelenleg, de érdemes lenne kikristályosítani, hiszen a rendezők az előadás meghatározó alkotói.

T. P.: Annyit fűznék hozzá, hogy az erős rendezői színház miatt a rendezők magukra szerzőként tekintenek, nem pedig a színészek interpretáló művészetével azonosítják a munkájukat. A legtöbb esetben ezt joggal teszik. Arra a kérdésre tehát, hogy szerző vagy előadóművész a rendező, azt kell mondjam, amit a nem jogász közvélemény nem szeret hallani: attól függ. Minden előadás olyan sok egyedi jellemzővel bír, hogy nagyon nehéz általános szabályokat felállítani, hogy mikortól szerzői jogi tevékenység a rendezés. A magyar jog nem adja meg az előadóművész pontos definícióját, a nemzetközi szerződések rendelkezéseit használjuk. Ezek szerint előadóművész az, aki elénekli, elmondja vagy más módon előadja a művet. Ebbe a más módon előadásba férhet bele a rendező. (Hozzáteszem, előadóművész lehet akár a hangosító vagy a világosító is, ha a munkájában van személyes, eredeti jelleg.) Egy példa: az Örkény Színházban játszották Bagossy László rendezésében a Kasimir és Karolinét, egy feketével keretezett „képkivágatban”. Én ezt egy olyan kreatív ötletnek, sajátos nézőpontnak tartom, amely már túl van az interpretáción, és inkább szerzői jogi védelmet érdemlő megoldás. A kérdést tehát előadásonként lehet megítélni, ez egy mozgó terület az előadó-művészet és a szerzői minőség között. A hazai gyakorlat többnyire a kreatív hozzájárulást várja el a rendezőtől.

A példából kiindulva: mi a helyzet a színházi jelmezek és díszletek szerzői jogi védelmével?

T. P.: A védelem esetükben is azt jelenti, hogy – hacsak nincs erre valamilyen törvényi kivétel, mint pl. az olyan szabad felhasználás, amikor aktuális, napi hírek között tudósítanak egy új színházi bemutatóról, és ennek során láthatók a darabban felhasznált jelmezek és díszletek is – a jelmez és a díszlet, valamint azok tervének minden felhasználásához, egyebek között például többszörözéséhez, nyilvánossághoz közvetítéséhez, a szerző engedélye és megfelelő díjfizetés szükséges. Jogsértés esetén pedig a szerző rendelkezésére áll a Szerzői jogi törvény teljes szankciókészlete, pl. hogy a jogsértő nyilvánosan tett nyilatkozattal ismerje el a jogsértés tényét, vagy térítse vissza a szerzőnek azt a pénzben kifejezett többletet („hasznot”), amelyhez a jogsértés révén jutott.

Talán éppen azért kezelhető néhány kérdés nehezen a szerzői jog számára, mert ez a terület annak idején egyéni teljesítmények védelmére lett kitalálva, a színház pedig közösségi alkotás, sok szereplővel.

T. P.: Ez is benne lehet. Egy alkotócsapat munkáját össze kell fogni, ami a rendező dolga, neki kell egységes koncepcióvá összegyúrnia a különböző hozzájárulásokat, és ez is az ő alkotói mivoltát erősíti. De ez sincs mindig így.

– Ki lehet az előadás „ura” abban a tekintetben, hogy ki mondhatja, hogy nem járul hozzá, hogy továbbjátsszák vagy online közvetítsék?

T. P.: Az alkotók (legyenek szerzők vagy előadóművészek) mind valamilyen jogviszonyban állnak a színházzal. Sokan vannak, akik egy előadást megtilthatnak, mert annak idején engedélyezhették is, és sokan ezt nem tehetik meg, mert például munkaviszonyban állnak a színházzal. A konkrét példára mindig van konkrét, végleges válasz, hogy egy adott előadásnál egy adott alkotó megállíthatja-e a további felhasználást, vagy sem. A tipikus eset, ha az eredeti felhasználási engedélytől eltérően akarják felhasználni a művét. Például ha élő előadásra adott engedélyt, és interaktív közvetítésre akarják felhasználni. Ilyenkor minden egyes szerző hozzájárulhat vagy tilthat. Az előadóművészeknek is van ilyen joga, igaz, hogy ezt közös jogkezelésben[6] gyakorolhatják. Itt is a konkrét szereplő konkrét jogait kell megnézni.

Színházi előadások közvetítésénél voltak abból viták, hogy előadóművészeket nem kérdeztek meg. Volt, hogy a színház azt gondolta, minden további nélkül, „szőröstül-bőröstül” rendelkezik az adott előadással. De a tévés közvetítéseknél ez nem jellemző, általában tisztességesen leszerződnek.

S. E.: Én is úgy tapasztalom, hogy ez rendezett terület.

– A szerző (rendező, koreográfus stb.) letilthat egy olyan előadást, amelyhez korábban már hozzájárult?

T. P.: Szerzői műveknél megilleti a szerzőt az a személyhez fűződő jog, hogy alapos okból visszavonja a mű nyilvánosságra hozatalához adott hozzájárulását, vagy a már nyilvánosságra hozott művének további felhasználását megtiltsa (a köznyelvben ez utóbbira használjuk – pontatlanul – a „letiltás” kifejezést). Tudni kell azonban, hogy az ilyen tiltás joga nem feltétlen, és nem is következmények nélküli. Az „alapos ok”, személyhez fűződő jogról lévén szó, szubjektív is lehet, tehát fakadhat a szerző valamilyen belső meggyőződéséből, értékítéletéből is, a tiltással okozott kárt azonban a szerzőnek meg kell térítenie. További korlát, hogy munkaviszonyban készült mű esetén a szerző ugyan bejelentheti a visszavonási igényét, de ennek következményeként a munkáltató nem köteles beszüntetni a felhasználást, hanem azzal tehet eleget a szerzői igénynek, hogy az érintett művön megszünteti az szerző nevének feltüntetését.

– Az általános gyakorlathoz képest most a járványidőszak online közvetítései milyen új problémákat hoztak elő?

T. P.: Ez egy viszonylag friss felhasználási terület. Egy 1996-os nemzetközi egyezmény hozta létre az internetes jogosultságok szabályozását.[7] Említsük meg, fontos szerepe volt ebben két magyar szerzői jogásznak: Bogsch Árpádnak és Ficsor Mihálynak, akik akkoriban a Szellemi Tulajdon Világszervezetének főigazgatói és főigazgató-helyettesi tisztségét töltötték be. Utóbbinak köszönhetjük azt az ernyőszabályt, hogy interaktív nyilvánossághoz közvetítés az, amikor a közönség minden egyes tagja megválaszthatja, hogy mikor és hol akarja megnézni/meghallgatni az adott művet. Tehát önmagában az, hogy valamit streamelnek, nem minősül interaktív közvetítésnek. Amikor az eSzínházban egy bemutatót 7-től fél 10-ig nézhetünk meg, az nem interaktív közvetítés, hiszen az időt nem választhatjuk meg, csak a helyet. A köztes változat, amikor felvételről lehet megnézni az előadást 16 vagy 24 órán keresztül, vagyis az idő nem választható meg teljesen szabadon. Ez már közelebb áll az interaktivitáshoz, de a klasszikus eset az, amikor valami fent üldögél az interneten, és a néző (mondjuk, mert előfizet a szolgáltatásra) akkor és ott hívja le, amikor szeretné.

Szűcs Elemér és Ladányi Andrea A csodálatos Mandarinban (2005), Közép-Európa Táncszínház, kor.: Horváth Csaba. A Bartók-örökösök tiltakozása folytán az előadást a bemutató után Mandarin címmel már zene nélkül játszották. Fotó: Katkó Tamás

S. E.: Egyetértek. Az a fajta elérés, amikor meghatározott, de nem túl hosszú ideig lehet megnézni egy előadást, szerzői jogi értelemben nem minősül interaktív közvetítésnek. Itt a színházi szakma és a jog eltérő fogalomrendszert használ. Színházi előadásoknál az interaktív, lehívásra történő hozzáférhetővé tétel ritka. Gyakoribb az a köztes, hibrid megoldás, amikor meghatározott időre teszik lehetővé az elérést.

T. P.: Erre a rövid idejű közvetítésre még nincs bírói gyakorlat. Nincs olyan kapaszkodó, hogy ha 3 órán át van fent az előadás, az még nem, de ha 12 órán át, akkor az már interaktív közvetítés. Az Előadóművészi Jogvédő Iroda erre kidolgozott egy szerintem életszerű és használható megoldást. Az internetes tarifáinkban az ilyen time-shifting, azaz magyarul kb. halasztott idejű streamingnél az első közzétételt követő 72 óráig jelképes összeget, pl. ha a felhasználónak ebből csekély bevétele származik, akkor nézőnként 1 Ft minimumdíjat kell fizetni. De ezt csak a magunk nevében mondhatom. Ha biztosra akarunk menni, akkor azt tudom mondani, hogy ami konkrét időponthoz kötött, olyan, mint egy tévéműsor, hogy 7-kor be lehet kapcsolni, 10-kor vége, azt nem minősítjük interaktív lehívásnak, ami ennél hosszabb időtartamban érhető el, azt már inkább igen. A határt most nem lehet pontosan belőni, jó lenne, ha kialakulna ebben egy szélesebb szakmai, ennek hiányában bírói gyakorlat.

– Mi a jogkövetkezménye annak, ha azt mondjuk, hogy ez már interaktív hozzáférés?

T. P.: A zeneszerzők és a szövegírók esetében – a zenedrámai művek kivételével – az Artisjus adja ki az engedélyt, az előadóművészek esetében pedig az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület. Tehát minden alkotótól, előadótól be kell szerezni az engedélyét.

– Vagyis ha fent van, mondjuk, 24 órát egy előadás, a szerzőtől a rendezőn keresztül a színészekig mindenkitől kell engedély, és az előadóknak díjazás is jár, amit majd a közös jogkezelő szervezeten keresztül kapnak meg.

T. P.: Többféle jó megoldás is van. A mi gyakorlatunk megengedi azt is, hogy előzetes bejelentés mellett az előadóművésszel a rögzített előadás „gyártója”, esetünkben a színház számoljon el. Az elszámolás pedig azoknál az előadóművészeknél, akik munkaviszonyban állnak az adott színházzal, megtörténhet akár a munkaviszony keretében is, ha a munkaszerződés az online előadásokra is kiterjed. Eddig ezt nem nagyon szabályozták a szerződésekben, de mostantól valószínűleg jobban figyelnek majd a színházak, hogy a szerződésekben ezt a kérdést is rendezzék. A színházi gyakorlat most alakul, hiszen egy krízishelyzetben vagyunk.

S. E.: És most türelmesnek kell lenni az érintettekkel, hiszen senkinek sem lehet célja, hogy tovább nehezítse a színházak vagy az alkotók amúgy is megterhelő helyzetét.

 

[1] L. SÁPI Edit, A színpadi művek szerzői joga, Budapest:Patrocinium Kiadó, 2019.
[2] Ebben az esetben az örökösök az engedélyt meg sem adták, a színház azonban végig bizakodott, így az előadás elkészült, de a bemutató előtt néhány órával lemondták. A jogtulajdonosok itt írtak az érveikről: https://molnarcitizen.wixsite.com/molnar. A színház közleménye már nem szerepel a honlapjukon, arról itt olvashatunk: https://fidelio.hu/szinhaz/molnar-ferenc-orokosei-letiltottak-egy-kesz-eloadast-a-moricz-szinhazban-148156.html.
[3] https://www.sztnh.gov.hu/sites/default/files/SZJSZT_szakvelemenyek_pdf/szjszt_szakv_2003_030.pdf
[4] https://szinhaz.hu/2014/09/27/_en_a_tortenetekben_hiszek_interju_szirtes_tamassal
[5] A szakvélemény innen tölthető le: https://www.sztnh.gov.hu/hu/szjszt/kereses?title=&field_szakterulet_value=42&field_megkereso_value=All&field_targy_value=&field_szoveg_value=&field_birosagi_hatarozat_value=All.
[6] A közös jogkezelésbe tartozó jogokat a jogosultak nem egyénileg, hanem az erre a célra létrehozott szervezetek útján gyakorolhatják. Ilyen szervezet az Artisjus vagy az Előadóművészi Jogvédő Iroda. Azokban az esetekben, amikor a felhasználási szerződést közvetlenül a szerzővel, illetve az őt személy szerint képviselő ügynökséggel vagy „producerrel” kell megkötni, nagyjogról, míg azokban az esetekben, amikor a szerzők igényeit a jogkezelő szervezet kollektíven érvényesíti, kisjogról beszélünk. Ilyenkor a díjfizetés is a jogkezelő szervezeten keresztül történik.
[7] A Szellemi Tulajdon Világszervezetének (WIPO) Előadásokról és a Hangfelvételekről szóló Szerződése. Magyarországon az egyezményt a 2004. évi XLIX. törvény hirdette ki.

Facebook Comments