Fecskét is jó fölszálltában látni. Ám hogy mennyivel jobb követni egy ember szakmai röptét és pályára állását, azt különösen azok tanúsíthatják, akiknek élményt jelent egy alkotó indulásának és küzdelmeinek figyelése, még akkor is, ha csak távolról tudják őt követni. Ez az írás kortársi élménybeszámoló, nem történészi munka. Nem láttam Bagossy László minden rendezését, nem is olvastam mindegyikről elegendőt, de a munkáival való találkozások minden esetben hosszan foglalkoztattak. Azt meg személyesen tapasztaltam, hogy édesapjának, a pécsi kulturális élet egyik erős emberének, idősebb Bagossy Lászlónak óriási jelentősége volt a magyar amatőrszínjátszás felívelő szakaszában. Ma is emlékszem a Pécsi Amatőr Színpad játékaira, köztük az 1975-ben bemutatott Peter Weiss-darab, a Mockinpott úr kínjai és… című, döbbenetes erejű, sok díjat elnyert közelszínházi előadására, s arra, hogy a főhős nevét „magyarítás” végett Moc-kin-pot-nak kellett ejteni.

De emlékszem az esztétika szakos, gitáron is játszó, rendkívül szótlan pécsi egyetemistára is. Ő, mint akkor mind a többiek, a szerkesztési félév végén gépelt papírlapokon adta le a dolgozatát, melyet aztán hosszan őrizgettem. Nem emlékszem, mi volt a címe, csak arra, hogy vonaton olvastam, és Kelenföldig könnyesre nevettem magam rajta. Az egész csúfondáros és szellemes munka olyan közelmúltbéli és kortárs „majdnem jó” költők verseiből állt, akiknek soraiból érződött a jóindulatú kapaszkodás, de már az adott művükön belül kiderült, hogy poétai igyekezetük ellenére folyton lebillennek a maguk alá helyezett sámliról. Ez nem volt elég, a dolgozat írója zárójelekben pontosan jelölte, javaslata szerint ki mondja el az adott verset, s ezek az előadóművészek – tapasztalatom szerint is – épp olyan „majdnem-majdnem” tehetséggel bírtak, mint a felvonultatott költők. Valamikor 1989-ben ismertem fel, hogy milyen elképesztő belső humorral s milyen biztos minőségérzékkel rendelkezik ez a hallgatag hallgató. Nem tudtam, s csak mostanában olvastam, hogy 1984 óta rendszeresen jelentek meg versei és kritikái a Forrás, az Alföld és a Jelenkor lapjain. Ifjabb Bagossy László, a pécsi egyetem irodalom- és művészettudomány szakos diplomájával nyert felvételt Székely Gábor rendezői osztályába, s 1995-ben kapott oklevelet a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Első könyve a Pozsonyi Pagony kiadónál jelent meg, 2009-ben, A Sötétben Látó Tündér címmel. Színházi munkái időrendben követhetők a Wikipédia-oldalán. (A következőkben csak az általam látott előadásokkal való találkozásaimat sorolom, bár nem mindegyiket érintem. Említésük vagy elhagyásuk nem jelent azonban rangsorolást, nem minősítem a produkciók egészét, részemlékekkel foglalkozom, rendezői kézjegyeket keresve.)

Öccse, az 1968-ban született Bagossy Levente, a család képzőművészeti tehetséggel leginkább megáldott tagja, s ma már a legjelentősebb díszlettervezőink egyike, igen gyakran dolgozik együtt rendező bátyjával. Egyik közös munkájuk volt 1996-ban a Kecskeméten bemutatott Büchner-darab, a Leonce és Léna „egy kis operettnek” becézett produkciója a maga álombéli padlást idéző díszletével, furcsa, olykor amőbaszerűen mozgó előadásával, Kiss Jenő Popó királyával és az ő erősen elrajzolt udvarnépével. Ketten dolgoztak 1997-ben a Bárka Thomas Bernhard-bemutatóján, a koromfekete díszletben játszódó, kívülállók számára meglehetősen nyomasztó Ritter, Dene, Vosson is. Meg kellett volna néznem újra talán ezt az akkor dramaturgiai ördöglakatnak tűnő darabot, de inkább elijedtem tőlem, noha éreztem, hogy világos ruháikban azok ott fent (Lázár Kati, Udvaros Dorottya és Kovács Lajos) nagyon „meg vannak egyezve” abban, amit játszanak, csak én nem vagyok elég ennek felfogásához. És azt is éreztem, hogy a Győrffy Miklós által fordított szöveghez ötvösi pontossággal nyúl egy rendező, vés, rajzol, mélyíti, csipkézi, kedvére formálja mindazt, ami elhangzik.

Az első nagy és mellbevágó siker a Kamrában 2002-ben bemutatott s aztán 2018 júniusáig játszott Urs Widmer-darab, a nyolcszereplős Top Dogs volt. Ekkor nemcsak arra kellett figyelni, hogy Bagossy színészvezetése milyen frissítően hat a társulatra, s különösen például Rajkai Zoltánra, hanem arra az először itt megjelent mérhetetlen indulatra és könnyes dühre is, ami majd szétvetette a Kamra szűk terét. Megkezdődött egy talán életre szóló háború, a hazugsággal szemben vívott csaták – nagy és erős előadások – láncolata. Fontos itt megjegyezni, hogy a svájci szerző darabja lényegében csak kanavász. Volt tehát egy helyzet, ami engedte, sőt igényelte a betűbarát rendező erős dramaturgiai beavatkozását. Az állástalan felsővezetőkről szóló darab 2003-ban elnyerte a legjobb előadás díját a POSZT-on. Alighanem ekkor láthattam –Antal Csaba központi pásttal kettéosztott terében – Bagossy rendezésében a pécsi színház szabadon kezelt szövegű Revizorát is, mely kiváló lehetőség volt az alkotói harag igába fogására, s a fő hazugok – Bezerédi Zoltán mint Polgármester és Széles László mint Hlesztakov – pompázatos és nagyon mai helyzeteket villantó összeeresztésére.

Furcsa álomjáték volt 2004-ben Ronald Schimmelpfennig német honban élő törökökről/arabokról s magukat kereső hontalanokról szóló Az arab éjszaka című darabjának „ülőszínházi” változata az akkori Madách Kamarában. Hatalmas Hold alatt, vörösen izzó keleti szőnyegek fala előtt – ismét Antal Csaba díszletében – öt széken ült öt remek színész, és beszélt és beszélt, mi pedig elkezdtünk mozizni. Különösen élvezetes volt, hogy míg Vajdai Vilmos Schuberttől kölcsönzött zenei motívumai csobogva járták át a történetet, a mese lebegő széleit meg-meglebbentette valami jóféle irónia. Ha létezik olyan, hogy „természetes költészet”, amit színházi közegben jómagam a zavaró igyekvés nélkül, a kifejezés pontosságából adódóan elért és megépített szimbolikus pillanatok üvegszerű aurájaként érzékelek, úgy az – számomra, s tán épp ettől az időtől fogva – lépten-nyomon megjelenik Bagossy munkáiban.

Ónodi Eszter a Top Dogsban. Fotó: Lehotka Judit Zolka

Ugyanazon a színpadon, de már teljes mértékben az Örkény István Színház kebelében 2005-ben került sor saját írása, A Sötétben Látó Tündér című mesejáték bemutatójára. Ritkán adódik, hogy írói, rendezői, tervezői, színészi tehetségből egyaránt a legjobb jusson a közönségnek. Akkor megtörtént. Ez a mesebeszédként meghatározott írásmű magyar népmesék motívumaiból szőtt, szecessziós gyöngyözésű színpadi monológ. Mint annak idején megpróbáltam megfogalmazni: „Tökéletes lüktetésű prózavers ez, a magyarul beszélés örömének nagyvonalú felkínálása mesélőnek és hallgatónak. Szimbólumrendszerében nem találhatnak kivetnivalót az ortodox néprajzosok sem. A feldolgozás módja Tompa Mihály gyöngyházfényű regéit idézi impresszionista hárfafutamokkal, a színházi élményhez oly szükséges félelemről pedig a népi horror borzongató motívumai gondoskodnak. A Tündér szerepében – Bagossy Levente díszletében, rönktrónuson üldögélve egy rőzsepalota boltíve alatt – Pogány Judit meséli el, miképpen is jött világra háromezer évvel ezelőtt, irinyó-pirinyó testvérkéivel együtt, s miképpen tanulta meg a sötétben látás nagy mesterségét, melyet most nekünk is tanulmányozásra ajánl. Pogány Judit pont addig tartja a szünetet, pont akkor emeli pálcáját csendülő harangszóra, amíg és amikor a belső kép ki tud teljesedni. A színpadkép pedig pont akkor cserélődik, mikor a belső látomás már homályosodni kezd, s változás szükséges. Az előadás egyik bravúrja annak megmutatása, miként lehet színházban úgy mesélni, hogy a szöveg agyunkban megjelenő belső képeit ne összetörje, hanem kiteljesítse a külső képek sora.”[1] Bagossy egyik rendezői kézjegye az érzet és a rajta tapadó gondolat pontosan bemért idejű beültetése, s ha szükséges, annak dajkálása is. Szívósan igyekszik meggyőződni arról, hogy célba ér bennünk, amit elindított.

Bagossy Levente emlékezetesen fehér díszletében 2007-ben került a Radnóti Miklós Színház színpadára Térey János Asztalizene című írása. Térey akkor már nagy tekintéllyel rendelkező szerző volt, s ezt a Kovács Krisztina dramaturg segítségével majd felére húzott alapműből született előadást is általános szakmai leborulás fogadta. Erősen hatott rám, hogy ezt az igen kellemetlen, a szerző saját hőseinek szánt méregetős megvetését sugárzó szöveget milyen mély kíváncsisággal kezeli a rendező, s hogy az eleve stilizált, verses szövegből miképpen próbál – nagyszerű színészeket helyzetbe hozva – darabot építeni. „A szöveg mesterfokú műviségét (az ürességet, mint tartalmat)” – Tarján Tamás megfogalmazása ez Térey egy másik darabjáról, a Protokollról írott kritikájában – olyan alamuszi erővel közvetíti, hogy a néző szeretne mondat közepén ordítva kirohanni, de persze nem teszi, mert fogva tartja ezeknek a fölöttünk libegő lampion-embereknek a vergődése. Föl szokták tenni a kérdést, hogy vajon miért nem játsszák sokfelé ezt a darabot. Gondolom, azért, mert bukásra ítélt vállalkozás lenne olyan rendező kezére adni, aki nem kezeli könnyedén a teátrális stilizáció eszközrendszerét, s nincsenek olyan színészei, akik olyan hidegrázós rángógörccsel tudnának reagálni a partner manírhalmazára, mint tette azt itt például Nagy Ervin. Ítélkezés nélküli, hideg részvét és elvállalt sebészi kutakodás tudta ezt a szöveget rendezőileg megemelni.

A következő években megkezdődtek Bagossy stuttgarti vendégrendezései. Ottani harmadik munkája volt Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című darabjának színpadra állítása. Aztán a darab 2009-ben megjelent az Örkény színpadán is: Darvas Ferenc zongorázó narrátorságával, bábszínházi, cirkuszi és filmes eszközökkel létrehozott, szuperstilizált formában, egy mozivászon méretű színpadi nyílásra szűkített térben, Hámori Gabriella és társai gyönyörű játékával. Valódi emberek valós nyomorúsága, igazi fájdalmak igazi föloldhatatlansága tette emlékezetessé ezt a megrázó estét, melynek végén a takarásból kiléptetett díszletmunkások lebontották a paravánt, kinyitották a teret, mintegy szétosztva közöttünk az élményt. Kaptunk egy előadást – elvitelre is.

Bagossy Lászlónak a Kolibri Színházban rendezett ifjúsági előadásaiból kettőt láttam, Háy János Völgyhíd című művét és Thomas Mann Bagossy által színpadra írt Mario és a varázslóját. Följegyeztem, még 2010-ben: „Kívül-belül szép előadás a veszprémi völgyhídról leugró, s röviddel azután halálát lelő fiú történetének bábszínházi feldolgozása. A napi aktualitású dialógusok szövetébe homályosan csillogó bibliai utalások vegyülnek Jézusról, Péterről meg az útról magáról, de ez elegendő ahhoz, hogy a történet formát kapjon, s az egyszeri tragédia példabeszéddé emelkedjék. Ami hibátlan, az a színházi megvalósítás. Barokk gyászmuzsika kíséretében egy sok részre szétszedhető, majd sokféleképp összeilleszthető, súlyos, faragott és aranyozott képkeret a fő látványeleme Bagossy Levente díszletének. Ennek mozgatását fekete köpönyeges, sötét angyalok látják el, hátukon akkorka szárnyakkal, mint amiket templomi szobrokon láthatunk. A köpenyek alól és mögül időnként előbukkannak a szereplők, akiket részben élő színészek, részben kiválóan mozgatott, megrendítően szép bábok hoznak elénk. Író is, rendező is sokat tud az emberi fájdalomról, a görcsökről, a tagadásokról, s érvényes ismereteik vannak a mai világról, a depresszióról, a kötődésképtelenségről és a kapcsolati zsákutcákról. Hézagos ballada épül fel, kecses szerkezetben, s épp elegendő információval a játék utáni beszélgetések elindításához.”

Bagossy kezéről nem esik le a gyűrű, ha az ifjúságot kell megszólítania. Ha a magyar közoktatás fiataljai egyáltalán tudnak valamit Thomas Mannról, akkor azt tudják, hogy ő írta a Mario és a varázsló című kisregényt. A cselekményét is képesek elmondani, ha nem olvasták is. Megrázó felnőttszínházat kínált nekik Bagossy 2012-ben. Cipollát a nagyszerű Scherer Péter, Mariót az ígéretes Bárdi Gergő játszotta. De amitől a hideg kirázta az embert, az Torre di Venere lakossága, a magyarmód gorombáskodó, egymásba maró, gyanakvó, hangoskodó embercsapat, akik velünk, nézőkkel együtt nyomultak be a sárgás sátorponyva alá. Egészen kiváló összmunka volt ez mind a partitúra pontosságú szövegmondás, mind az ének, mind a mozgás szempontjából, s élt benne valami sistergő harag.

Ez a harag keserű nevetés volt 2011-ben, amikor Dürrenmatt János királyát mutatta be az Örkény Színház. A nagyformátumú, formagazdag előadás élvezetes, gonosz karikatúrája volt a mindenkori politikai törekvéseknek. A hatalom adott grádicsán álló figuráknak szinte mindegyike kapott egy-egy röpke jelet, mely saját zuhanhatóságának esélyét mutatta. Vannak nagy erejű festmények, melyek azt a nézést örökítik meg, ahogy a festő tekint a témájára. Könnyű elképzelnem Bagossyt, amint szemlélődik, néz, és közben hunyorog kissé a legjobb szöget keresve. De ha már ez a hunyorog szó előkerült: igen, hunyorog, de sosem hunyorít, nem néz ki ránk, nem érzi szükségét a nézővel való összekacsintásnak. Inkább, mint valaha a biztos kezű Dürer, odarajzolja ő maga az egyre ijesztőbb ördögöt a főszereplők mellé. S még valami: itt már tetten lehet érni, miként használ és miként használ ki minden színpadra vitt tárgyat a rendező, teszi játszótársaivá a díszletelemeket, de még a kellékeket s a jelmezek tartozékait is. Nemigen vannak „egyszer használatos” tárgyak az előadásaiban.

A 2012-es évben vállalt sok feladat közül az egyik, Shakespeare A vihar című drámája Gálffi László pasztell és kissé szórakozottnak tűnő Prosperójával, mintha elúszott volna a rendező elől, ellentétben a Katona József Színházban bemutatott Thomas Bernhard-mű, a Heldenplatz tömbszerűen megformált, szinte körülszögelt előadásával. Bagossy szeretett szerzője, a kíméletlen hazafisága miatt az osztrákok egy része által sokszor megtagadott író 1988-ban írta ezt a Hősök tere című színművét. A színpadon Antal Csaba díszletének fehéren világító óriásmakettje idézi meg a teret, s vele a háborút megélt bécsiek és főként a játékban szereplő zsidó család idegeiben megmaradt hitleri bevonulás katonai seregszemléjének harsogását. Az írói vád szerint a katonák a szörnyű napon nem voltak egyedül. Máig nem tudni, hány osztrák hazafi gyűlt oda, s üdvözölte a náci hatalomátvételt. Bernhard nem engedi meg a jótékony feledést nemzete számára. Önvizsgálatot gyakorol, s önvizsgálatot követel. Megtudjuk, hogy a tudós professzor nem bírta tovább, s kiugrott a sokadik emeletről. Most az elhunyt temetésére érkező családtagokat és alkalmazottakat halljuk megszólalni. Monológokat hallunk, mégis olyan az egész, mint valami fekete-fehér kamaramuzsikálás. Hótól ázó avar illata lengi be a jeleneteket. Hideg van kívül és belül. Az öngyilkos professzor testvére (Máté Gábor), a játék főalakja apró részletekben követ el „öngyilkosságot”: cinizmussal és némi humorral próbálja feloldani a borzalmakat, de ő is, mint mindenki ez ügyben, alulmarad a küzdelemben.

Schneider Zoltán és Kovács Patrícia az Asztalizenében. Fotó: Koncz Zsuzsa

Sławomir Mrożek Tangóját is ugyanebben az évben mutatták be az Örkény István Színházban. Eszmék és fölzavart molyok között zajlik a családi darab rémlátó története, s a végén megszólal a tangó. A formákat áhítattal tisztelő, mindig főnökre szoruló Eugéniuszt (Csuja Imrét) a földbuta, ámde kigyúrt és módfelett sunyi Edek (Debreczeny Csaba) parádésan megtáncoltatja. Mi meg töprenghetünk, hogy a múltat, a jelent vagy a jövőt látjuk-e ott fent, s hogy mitől legyünk jobban megijedve. Az értelmiség vagy a honfibúval bélelt „érzelmiség” végzi-e csúfosabban? Kiváló, egyenként és összességében is aprólékosan kimunkált színészi alakítások születtek. Még akkor megjegyeztem: „Bagossy László rendezésében van némi természettudósi kajánság. Kis szikével, itt-ott érfogókkal működik, láthatóvá téve a történelmi ideológiák vérrel különbözőképpen ellátott, folyton újrasarjadó szerveit, a lázadás, a lihegés, a butaság, a megalkuvás és az agyatlan agresszió egymáshoz dörzsölődő alakzatait. Hűvös, okos, fenyegető előadás, nem lesz könnyű az álmunk tőle. Csak hát, sajnos, igaza van.”[2]

Arról, hogy Bagossynak mindenképpen lehet egy rendezői „kiskése”, rég meg vagyok győződve. Egy pillanatra visszatérek a múlthoz: A Sötétben Látó Tündérben „van egy magában varrogató öregember, akit valaha faképnél hagyott dühödt fiacskája – ki az ő apai indulata miatt nem lehetett más, csak csökött kis törpe. Ez az öregember válaszokat varrogat a mesebeli kendőre. A kis dühödt törpe meg valahol a távolban csuklóztatja-fincogtatja a felé tévedő vándorokat találós kérdéseivel. Aztán egyszer Tökmagkirályfi, akinek az öreg előzőleg odaajándékozta a tudással telehímzett kendőt, óvatlanul és váratlanul megválaszolja a törpe egyik kérdését, kilesve a helyes választ a kendőről. Ez a felismerő pillanat megríkatja a törpét, s hazazavarja elhagyott apjához. És a néző hiába fogadja meg, hogy most aztán nem bőgi el magát, nagy az esély rá, hogy akkor is megteszi azt, ha már látta a játékot.”[3] Máskor a hirtelen felfogott veszteség rémülete csap le ránk, mint akkor például, amikor a Shure Stúdióban játszott Diggerdrájver kisfiúja a megkezdett magyar mesét már hibátlanul, de angolul, és csak angolul folytatja.

Nemrég voltam olyan szerencsés, hogy felvételről láthattam Bagossy Vilniusban 2013-ban rendezett Liliomját. Ebben a nagyszerű litván színészeket felvonultató, remek előadásban is van egy szinte elviselhetetlen jelenet, az, amikor Julika egyedül marad a halott Liliommal, s „rendbe teszi”. Először csak letörli Liliom szájáról Muskátné búcsúcsókját, öltözteti a tehetetlen testet, majd az előbbi dörzsölő, tisztázó mozdulattal letörli Liliom cipőit is, hogy rendben álljon az ő embere a Jóisten elé. Minden színház zenés színház, mondják tanult barátaim. Különösen igaz ez Bagossy munkáira, akinek speciális ismétlési, fokozási, rímelési technikája hol az előadás látható, hol a hallható, hol a gondolati mezőjében jelenik meg. S van persze a kése, mellyel a kibírhatatlan helyzeteket hámozza és bontogatja, s ha megvan, amit keresett, úgy rejti beléd a felismerést, hogy fölnyögsz vagy sírni kezdesz, pedig meglehet, sokadjára látod ugyanazt. Ehhez persze a rendező részéről igen sok ismeret és döntési bátorság kell. Szükséges például tudnia, mi mindennek kell lezajlania és megtörténnie, hogy egy-egy színésze megérkezzék a kívánt állapotba. Annak a pillanatnak a tüzével dolgozik, azt formálja, mint a forró üveget, s azt teszi törhetetlenné, s így ismételhetővé.

A Sötétben Látó Tündér. Fotó: Gordon Eszter

Akik idáig elolvasták ezt a cikket, azok valószínűleg kortársaim, akiknek éppolyan meghatározó élménye a 2014-ben született lenyűgöző, „stadionszékes” Hamlet Polgár Csaba főszereplésével, mint a 2015-ös Tartuffe, melynek Orgonját Znamenák István játszotta tragikus nagysággal,[4] s őrzik magukban ezeket az Örkény színházi előadásokat. Látták, ugye, a 2016-os Mesél a bécsi erdőt is? S emlékeznek? Ez az, amiben a bécsi „nyócker” lélekben és agyban is korlátolt, napra rajzó kis emberszörnyei Wachau fái közé s a Duna-partra járnak szellőzködni. Rögzítettem: „Egy harmincas évekbeli kisember-hadat látunk egy gondosan preparált zongorából (!) kikelni, s aztán sírszagú virágba szökkenni. Nem csupán színházi, de kifejezett építészeti örömöket is rejt a Bagossy Levente díszletében kitestesedő háromfelvonásos előadás. Egyetlen pontból, a fekete hangszerből növeszti ki, s annak ördögi zongoristájával, Kákonyi Árpáddal celebráltatja, vezényelteti végig a mesét a rendező. A motívumokkal való gazdálkodás magasiskolája ez a kezdeti klimpírozástól a hörgő kétségbeesésen át a bénult megalkuvásig vezető játék. S hogy a történet fenyegető tanmese? Igen. Ödön von Horváthot előbb halálba küldte egy lezuhanó faág, mintsem láthatta volna a darabbeli Erich eszméinek kiteljesedését. Mi, ha figyelünk, talán elkerülhetnénk az őrület megismétlődését. De ez az előadás azt sziszegi: »Nem figyelsz, nem figyelsz, nem figyeltek!«”[5]

Most 2021 várakozó tavaszát éljük, még mindig a pandémia bénultságában, maszkokat viselve, zárt színházakkal. Bagossy László utolsó nagyobb szabású bemutatója, Kerékgyártó István Hurok című műve az Orlai és a Füge Produkció együttműködésében született meg. Lidérces könnyedséggel működő, ördögi látlelet ez, énekkel és énekbeszéddel. Gogolhoz méltó látomás az életünkről, arról, hogy mit kezdünk a hatalommal és a hazugságokkal, s hogy mit vagyunk képesek megtenni és elviselni.

Még 2018-ban Kovács D. Dániellel közös munkája volt a nagyon is kezére álló közösségi színház formai jegyeit mutató Secondhand című előadás az Örkény színpadán, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező és dramaturg szakos hallgatóinak közreműködésével készült. Bagossy László 2021. február 22-étől nem tanít többé az alapítványivá lett Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

[1] GABNAI Katalin, „A Sötétben Látó Tündér”, Kritika 35, 3. sz. (2006).
[2] GABNAI Katalin, „Eszmék és molyok között”, Criticai Lapok 22, 1. sz. (2013).
[3] GABNAI, „A Sötében Látó…”
[4] GABNAI Katalin, „Orgon országunk képe-mása”, Criticai Lapok 23, 14–15. sz. (2014) [24, 3–4, 2015].
[5] GABNAI Katalin, „A muzsikus rémmeséje”, Criticai Lapok (2016).

Facebook Comments