Jézusok egymás között: „Yvan, nézd csak, ott fogsz meghalni” – így szól Yvan Sagnet kameruni aktivistához Pasolini 1964-es, emblematikus Jézus-filmjének, a Máté evangéliumának főszereplője, Enrique Irazoqui, miközben kedélyesen a dél-olasz kisváros, Matera fölötti kopár domb irányába integet.

Sokat látott már ez a kietlenségében is festői helyszín meg a környéke, ahol tucatnyi mozifilm forgott az elmúlt évtizedekben. (Meg most is forog: a 2021-es mozipremierrel tervezett huszonötödik Bond-film, a No Time to Die nézői is rácsodálkozhatnak majd a hatvanezer lakosú városkára egy adrenalinturbózó autós üldözésben. Milo Rau Jézus-filmjének castingján több civil szereplő büszkén el is mondja, hogy játszott a 007-es moziban is.)

Az itt felvett filmek közül a legnevezetesebbek alighanem Pasolini éteri szépségű mozija, majd negyven évre rá Mel Gibson vértől tocsogó Passiója, amelynek Máriája, a román Maia Morgenstern Rau kedvéért újra magára öltötte a fájdalmas anya szerepét. S hogy mindezek nem pusztán az idelátogató turistacsoportok fun fact igényét kielégítő bonbonok, azt Raunál is bizonyítja egy szép pillanat: a zegzugos, meredek utcácskákon haladó stábot egy nő állítja meg, aki ötvenöt évvel a Pasolini-forgatás után hezitálás nélkül ismeri fel a már említett Irazoquit, aki Raunál egyébként Keresztelő Szent János lesz.

„Egy Jézus-film önmagában igen unalmas dolog” – ezt már Milo Rau mondja egy kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a film 2021 húsvétjára időzített online vetítéssorozata után bonyolítottak le. Bár sokan hajlamosak (vagyunk) Raut színházi provokatőrként emlegetni – lásd változatos témáit a belga pedofilbűnténytől az Iszlám Állam központjában újramondott antik mítoszon át a ruandai mészárlás botrányos epizódjának újrajátszásáig, és még sokkal tovább –, amit itt állít, teljességgel rendben van: a történetnek, ahogy ikonográfiájának is minden egyes eleme már-már unásig ismert a nyugati ember számára. Vagyis Raut nem annyira a történet vonzotta, hanem az, amit körülötte talált, pontosabban amit szívós munkával és rengeteg közreműködővel köré felépített.

Amikor a 2019-ben Materán forgatott, 2020 őszén a Velencei Filmfesztiválon bemutatott, majd 2021-től (egyelőre) online forgalmazásba kerülő The New Gospel (Az új evangélium) című projektről írok, nem tehetem meg, hogy „csak” a 107 perces játékidejű filmről beszélek, hanem annak közvetlen előzményeiről, a program lefolyásáról, majd annak hatásairól is kell szólnom. És már ezen a ponton muszáj jelezni azt is, hogy ennek a történetnek koránt sincs vége. A Rivolta della Dignità (A méltóság lázadása) mozgalom, az Associazione NoCap (a bevándorlókat rabszolgasorban tartó Caporalato, vagyis az olasz agrármaffia kiterjedt hálózata ellen fellépő szervezet) által gyártott és forgalmazott termékek vagy a Matera közelében megnyílt első Casa della Dignità (A méltóság háza), amely a filmben látható, akkor még iratok és lakhatás nélkül élő menekültek számára ma már emberhez méltó körülményeket és legális munkát biztosító intézmény, mind mellékdaloknak tűnhetnek, holott valójában éppen ezek a projekt legfontosabb elemei. Mert ezek azok a magok, amelyeket a 2017 óta tartó munkafolyamat során Rau és alkotótársai elvetettek, s amelyekből majd évek, évtizedek kitartó munkájával jöhet létre, helyesbítek: muszáj, hogy létrejöjjön valami. Valami, amit még nem látott a világ.

Igen, zavarba ejtően nagy szavak ezek egy cinikus és reménytelen korban, mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy itt most nemcsak egy tenni akaró alkotó elméjében, hanem az ún. valóságban is megszületik-megszületett egy önmagán messze túlmutató kezdeményezés, amelynek a kifutását még egészen biztosan senki sem látja. A társadalomra érdemi hatást gyakorló művészetről a mi vidékünkön leginkább és legföljebb részeredményeket felmutató utópiaként szokás értekezni, ezért is csodálkozik rá a kis magyar valóság néző-résztvevője arra, hogy mi történik, ha egy társadalomkritikus projekthez legalább olyan komoly előkészítő és levezető szakasz kapcsolódik, mint amilyen a középpontba állított mű maga. Ehhez jegyzetet kell fűznöm: Rau – és megszólalásait, projektjeit valamelyest ismerve nincs okom kételkedni őszinteségében – a már idézett beszélgetésben szól arról is, hogy Az új evangélium csupán egyetlen alkatrész a hatalmas, közös erővel megépített gépben. Ami őt a film sikerénél vagy sikertelenségénél erősebben foglalkoztatja, az a felsorolt kísérőprojektek hosszú távú hatékonyságának kérdése: arra, hogy egy színházi lapban maga a mű kritikája helyett ilyen jellegű elemzés szülessen, valójában ő hatalmaz fel.

Minden mindennel összefügg – többször volt ez a benyomásom a filmet és környezetét vizsgálva. A 2019-ben (a bulgáriai Plovdiv mellett) Európa Kulturális Fővárosává választott Matera tényleg ideális helyszínnek látszik a krisztusi szenvedéstörténetet látványos természeti és épített kulisszák között újramondani vágyók számára. Nem meglepő, hogy Milo Raut a díszletekkel kitakart valóság ezúttal is jobban érdekelte: több tízezer menekült él itt, akiket az olasz politika kriminalizál. A többségében színes bőrű bevándorlók papírok és fedél nélkül, nyomorúságos körülmények között tengetik az életüket, éhbérért végeznek kemény mezőgazdasági munkát a környező földeken: az olasz családok asztalára az ő kétkezi munkájuk eredményeként kerül évente sok-sok tonna, paradicsomból és más zöldségekből készült termék, a folyamatba beiktatott multik jóvoltából természetesen az előállítási ár többszöröséért.

A 2007-ben Kamerunból Torinóba tanulni érkező Yvan Sagnet 2011-ben a megkeresett pénzből tanulmányait fedezni kívánó mezőgazdasági idénymunkásként találkozott először a maffiafőnökök által irányított paradicsomtermelés rideg valóságával. A kizsákmányolók ellen a Materától kétórányi autóútra található Nardòban szervezett első komoly sztrájk egyik rendezője és hangadója volt Sagnet. A megmozdulásoknak köszönhetően az olasz parlament végül törvényt fogadott el a caporali, vagyis az agrármaffia haszonélvezői ellen. A színházi aktivista Rau és a politikai aktivista Sagnet találkozása 2018-ban szinte szükségszerű volt, már csak azért is, mert a 2015 óta léptéket váltott menekültprobléma miatt a kérdés mostanra újabb árnyalatokat kapott. Törvény ide vagy oda, a helyzet nem látszott sokat javulni közel egy évtized alatt, és ez lett a Sagnet No Cap egyesülete, illetve a Rau művészeti projektjeit koordináló IIPM – International Institute of Political Murder által összefogott Rivolta della Dignità mozgalom alapköve.

A mozgalom manifesztuma[1] az evangélium egy versét tűzi ki mottóként: „Nem megszüntetni jöttem [a törvényt], hanem teljessé tenni.” (Máté 5:17) A mozgás szabadságát, tisztességes lakhatást, emberi munkakörülményeket, a munka értékét kifejező árakat, az ember méltóságát követelő, hat pontból álló nyilatkozat kimondja azt is, hogy egyetlen ember sem illegális. Forradalmi(an egyszerű) gondolatok, egyben Milo Rau hibrid mozijának meg a belőle kibontakozó rendszernek a megingathatatlan alappillérei. Hibrid, hiszen egyrészt részleteiben, de azért megkapjuk az evangéliumi történetet, szóval meglesz az áhított Jézus-film, másrészt viszont látunk egy dokumentumfilmet egy szárnyait bontogató politikai mozgalomról, amelyben kitapinthatóak a napi egymásnak feszülések éppúgy, mint a hosszabb távon is gondokat okozó problémák, harmadrészt pedig a mindezekről szóló werkfilmnek is jut hely és idő. Sok ez egy kicsit, igen, a nézőnek pedig muszáj erősen figyelnie, ha a hiányokkal, ugrásokkal elmesélt történetet minden ízében érteni akarja.

De nem is biztos, hogy ez az egyetlen, a „helyes” olvasási mód, hiszen a film narratívájának látványos lyukai arra ösztönzik nézőjét, hogy kiegészítse, kikövetkeztesse a lehetséges és szükséges tartalmakat. A dolog attól válik felvillanyozóan izgalmassá, ahogy a jó ideig párhuzamosan futó szálak – sokáig felváltva, azaz külön-külön látjuk a fekete Jézust és tanítványait, illetve a nyomorúságos körülmények között tengődő menekülteket – szépen egymás felé kanyarodnak, hogy végül szétbogozhatatlanul összefonódjanak. Rau, a pedagógus elemében van: mindaz, amit cirka kétezer éve egy Jézus nevű radikális reformer és forradalmár követelt Rómától, ma erőlködés nélkül számonkérhető az Európai Unión és csatolt részein.

Fotók: Thomas Eirich-Schneider

Hogy a két gyújtózsinór találkozása micsoda detonációhoz vezethet, abból ízelítőt nyújtanak a passió bizonyos epizódjait életre keltő jelenetek, mint amikor például a tanítványai társaságában egy szupermarketbe beszabaduló Sagnet-Jézus törni-zúzni kezd a nem fair trade kereskedelem jegyében forgalmazott termékek között. Abszurditásában is ismerős a Pilátus színe előtt lezajló jelenet: Sagnet-Jézus megaláztatását egyfelől mobillal veszik-közvetítik a színészekből és városlakókból összeverődött tömeg tagjai, másrészt a prokurátort rasszista bekiabálásokkal igyekeznek rábírni a helyes döntésre. A főszereplő bőrszínére ezen kívül csupán egyetlen, sokkoló jelenetben történik utalás. A római katonák castingján egy helyi férfit az improvizációk során arra kér Rau, hogy egy könnyű műanyag széket korbácsoljon, alázzon, szidalmazzon, mintha Krisztus lenne az. Az egyébként hívő katolikus, a szereppel messzemenőkig azonosuló férfi a legocsmányabb négerező szólamokat hosszan cifrázza: a templomban felvett jelenet döbbenetes kor- és kórkép.

Nem halogathatom tovább, itt muszáj szólni a film legnagyobb botrányáról (?), a fekete Jézus alakjáról. Elég a máris bőséges recepció szalagcímeit átfutni, hiszen mindenki e tény hangsúlyozásával kezdi és fejezi be írását; igaz, a sajtóanyagok is arról beszélnek, hogy az európai filmtörténet első színes bőrű Megváltóját látjuk a vásznon. Kínos vagy sem, de bevallom: többszöri megnézés után sem érzem központi jelentőségűnek Yvan Sagnet bőrszínét. Ezzel véletlenül sem a gesztusnak a mai nyugati gondolkodásban képviselt, nagyon is tudatos radikalizmusát kérdőjelezem meg: persze, hogy hangsúlyos a döntés, de Rau annál érettebb alkotó, hogy mindössze egy polkorrekt tézist illusztráljon markáns választásával. Mint sok más vállalásánál, itt is egy kínosan egyszerű kérdést tett fel, hogy adekvát válaszokat találjon rá, azt tudniillik, hogy kicsoda, mit mondana ma Jézus, illetve kik lennének a tanítványai. Rau missziója nem kevesebbet céloz, mint az evangélium kortárs újrafordítását.

Már a feltett kérdésektől összeszorul az ember torka, de szerencsére Rau és alkotótársai kellő iróniával közelítenek a felvetéshez. A film werkepizódjai rokonszenves és esendő pillanatokat idéznek fel a forgatásról, mert a rendező nem engedi, de legalábbis határozott keretek közé szorítja a pátoszt. Tény, hogy nem mindegy, milyen magasan van a feszületen a lábtámasz, ha azt akarjuk, hogy Mária megérinthesse fia lábát, de az utolsó vacsora éjszakáján a paradicsomültetvényen az apró személyautóból kikászálódó római katonák is megmosolyogtatnak.

Rau ügyesen sáfárkodik itt is: amikor Matera polgármestere jókedvűen közli, hogy Pilátust tán nem játszaná el, mert egy vezetőnek mégiscsak a szolgálat dolga, cinikus énem felkacag, majd kürénéi Simonként mélységesen igaz pillanatot ajándékoz neki Rau. Vagy a „színész” saját magának? Egészen különös hatása van annak, hogy a bibliai történet szereplőit civilben is látjuk tevékenykedni: tüntetnek, blokádot szerveznek, dolgoznak vagy csak beszélgetnek, bohóckodnak. Nem akarom ezt misztifikálni, mégis az a benyomásom, hogy amikor felöltik jelmezeiket, hogy újramondják az evangélium szavait, a gyakran törődött, meggyötört alakok megnőnek, mindig lesütött tekintetüket felemelik, napcserzett arcuk megnemesedik.

Pasolini filmjének végén Krisztus feltámadt, Raunál viszont már a keresztről való levételt sem látjuk, csak egy hosszú pillanatra a jelenet után fázósan takaróba burkolózó Sagnet-t. A záró képkockákon a narrátor Máté evangéliumának utolsó szavait mondja: Jézus a tanítványait buzdítja a nagy munka folytatására, miközben mi az esti Földközi-tenger sötétszürke, fenyegető hullámait nézzük. Vagyis nem egészen: az ezt követő vége főcím alatt a forgatás óta eltelt idő eredményeit összegzik az egykori szereplők. A flott és szellemes befejezés végképp meggyőz a leglényegesebbről: folytatása következik.

[1] https://rivolta-della-dignita.com/manifest/

Facebook Comments