Február 5-én kikerült a világhálóra egy videoösszeállítás, amelyben a kép felső részén egy korábbi, az alsón egy későbbi kortárs cirkuszi előadás egy-egy jelenete pereg egymással párhuzamosan. Zavarba ejtően hasonló mozdulatok, beállítások, színpadi ötletek, eszközök, zeneválasztás kettő, hét, tíz, harminc év különbséggel – nem ugyanattól az alkotótól. De a tágabb nagyközönség – Franciaország jelentősebb városi színházaié és a nemzetközi – többnyire csupán a későbbi változatot ismeri: Yoann Bourgeois-ét.

Yoann Bourgeois: Minuit (Éjféltájt). Fotó: Géraldine Aresteanu

L’usage des œuvres, azaz a művek felhasználása a címe a képekből és jelenetekből összevágott anyagnak,[1] amelynek a végén a névtelenségbe burkolózó közreadó(k) belengeti(k), hogy ez még csak az első rész, több is van ott, ahonnan ez jött. Ki tudja, miért most, színpadi ínség idején, miért így látott napvilágot ez a tízperces kvázi feljelentő video, szavak nélküli vádirat? A francia újcirkuszi köröket és sajtót mindenesetre felbirizgálta,[2] elsősorban nyilvánvalóan azokat, akiknek a műveit – minden jel szerint megint csak – a beleegyezésük nélkül, ugyanakkor a „vádlott” bevett gyakorlatával szemben ezúttal őket nevesítve használták példának arra, hogy gyakorlatilag kétségbe vonják az ágazat jelenleg ország- és világszerte legismertebb és legbefolyásosabb alakjának, illetve munkásságának eredetiségét.

Yoann Bourgeois (1981; a továbbiakban YB) pályája az utóbbi tíz évben egyenesen ívelt felfelé egészen odáig, hogy 2016 óta a grenoble-i koreográfiai központ (CCN2) társigazgatója Rachid Ouramdane koreográfussal (aki idén áprilistól átigazol Párizsba, a Chaillot Színház élére, míg Bourgeois kitölti 2022 végéig szóló második mandátumát). Mindeddig senkinek, sem a szakmának, sem a kritikának egyetlen hangos szava sem volt ez ellen (utóbbinak valószínűleg fel sem tűnt), sőt, a francia újcirkusz népe valószínűleg még örült is annak, hogy Philippe Decouflé után akadt megint egy kolléga, aki pozícióba került, akit keresnek a populáris zenészek is, hogy csináljon nekik klipeket, és akinek a neve magasabb szférákban is felmerült, mégpedig egy olimpiai megnyitó (a 2024-es) potenciális rendezőjeként. Bourgeois előadásai valóban tetszetősek, a számok érdekesek és kellőképpen líraiak, gondoljunk csak a Budapesten a Trafóban is vendégszerepelt Éjféltájtra. Az összeállításban ebből a produkcióból is vannak idézetek bőven: az összecsukló bútorok, az egyensúlyozandó platón elérhetetlen mikrofon (vö. Camille Boitel), a leszakadó reflektor (vö. Lucien Reynes/Cie Cahin Caha)… Átvételek? Plágium?

És innen kezd bonyolódni a kérdés. Úgy tűnik, az érintetteket nem érte meglepetésként a sok hasonlóság, egyik-másik Bourgeois-premieren már mind szembesültek a saját korábbi ötleteikkel – és ma már szégyenérzetként lecsapódó szótlanságukkal. Vagy mert a rendező – akivel jó barátságot ápoltak, többen dolgoztak is együtt, ugyanabba a cirkusziskolába jártak – eleve lefegyverezte őket („Szóltam ám a csapatnak, hogy a nézőtéren itt van a függeszkedés királynője!”, idézi fel nyilvános Facebook-bejegyzésében Chloé Moglia, hogyan fogadta őt YB az Éjféltájt bemutatóján, amely az akkori verzióban a Mélissa Von Vépyvel 2007-ben készített előadásukra kísértetiesen emlékeztető függeszkedős számmal kezdődött), vagy mert maguk sem akartak hinni a szemüknek, és fogalmuk sem volt, hogyan tehetnék szóvá a számukra egyértelműt, vagy mindezért együtt.

Az összeállítás egyébként távolról sem kiegyensúlyozott. Vannak a képek alapján tagadhatatlan koppintások, és vannak kevésbé kínos, szabadabb felhasználások, átkeretezések. A szűkebb szakmában eddig is közismert és hallgatólagosan elfogadott jelenségből most viszont ügy lett, de egyelőre csak ketten fejtették ki hosszabban és részletesen az álláspontjukat azok közül, akik YB ország-világlásának kárvallottjai. (Röviden többen is válaszolgattak a Libération kérdéseire, ami szintén árnyalja a képet, például: a munkakapcsolat megszűnése után YB egyedüli szerzőként más címmel bejelentette a közös jogkezelőnél a korábbi, másokkal együtt szignált előadás továbbfejlesztett változatát, így azok után az eredeti mű társalkotóinak jogdíj már nem járt.[3]) Nekik a kifosztottság érzésén túl konkrét káruk is származik Bourgeois helyzeti előnyéből: utóbbi a nagyobb figyelemnek köszönhetően könnyebben kap meghívásokat, míg a kisebb és független, a fellépéseikből élő társulatokat turnészervezés közben a befogadóhelyek vezetőitől rendre az a kritika érte, hogy szép, szép, de ilyet Bourgeois-tól már láttunk. A fentebb már említett Chloé Moglia, valamint a Collectif Petit Travers két alapítója, Nicolas Mathis et Julien Clément (2013-ban a Trafó tőlük is hozott már előadást, pontosan azt, amelyik „hatott” Bourgeois-ra, ez volt a 2009-es Pan-Pot – A szolidan éneklős) nem indulatból reagált, írásaik nem vagdalkozóak, inkább viaskodóak.[4] Ők a békés rendezés módját keresnék, a párbeszédet, ugyanakkor nem minden keserűség nélkül éles kérdéseket fogalmaznak meg – pláne azok után, hogy pár nappal a video körbeküldését követően YB a francia újcirkusz szakmai weboldalán kicsit leereszkedően, enyhén kioktatóan nyilatkozott. Mentegetőzni esze ágában sincs, sem önvizsgálatot tartani, inkább afféle szomorú, rágalmazási esetnek tekinti a kontextusukból kiragadott jelenetek önkényes egymás mellé helyezését, és a művészettörténeti hatásmechanizmusok párhuzamára támaszkodva kifejti, hogy egyrészt a rekvizitek és a számok nem kisajátíthatóak, azok a közkincs részét képezik, másrészt szó sincs koppintásról, legfeljebb motívumok felhasználásáról, átértelmezéséről, amelyeket a sajátos dramaturgia, színpadi írásmód és a beletett szív egyedivé avat. Emellett azt is egyértelműsíti, hogy a nyilvános térben a konkrétumokról nem kíván párbeszédbe elegyedni (mint a különféle cikkekben elejtett megjegyzésekből kiderül, a telefont azért még felveszi, bár dűlőre senki sem jutott vele), a szakmai vitát viszont szorgalmazná.[5]

Állítását a jogászok is alátámasztják, akik szerint ha az ügy tárgyalásra kerülne, a felpereseknek egyenként minden kétséget kizáróan bizonyítaniuk kellene a saját alkotásaik, beállításaik stb. eredetiségét, ami objektíve meglehetősen nehézkes és hosszadalmas. De az alapvetően baráti eszmecserékhez, egyenrangú viszonyokhoz, egymás munkájának kölcsönös tiszteletéhez szokott cirkuszisták nem is akarnak a bíróságra rohangálni. Beérnék a színlapon egy hivatkozással vagy köszönetnyilvánítással, a jogdíjból egy arányos és méltányos százalékkal – és bár nem mondják ki, de egy bocsánatkérés sem esne rosszul nekik.

A struktúra alkotói és terjesztői oldalát egyként képviselő ernyőszervezet, a Territoires de cirque február 22-i kommünikéjében[6] elítélte a bemószerolás módját, ugyanakkor kész szembenézni saját felelősségével: nemcsak a szellemi tulajdon, de a művészek érdekeinek védelmét is erősíteni kell, érdemes alaposabban szabályozni. És van még egy feladat, amelyet kötelességének érez: gátat vetni a hatalommal való visszaélés minden formájának, hogy a rajból kivált nagyhalak ne falhassák fel a kisebbeket. Mert mindezek ismeretében jogos kérdés – Chloé Mogliáé –, hogy mit mond majd az a fiatal, aki alkotói rezidenciára megy Grenoble-ba, amikor az igazgató megkéri, hogy meséljen neki a terveiről…

Végeredményben nagyjából mindenki ugyanazokra a következtetésekre jut. Egyrészt: miért hallgattak, amikor évekkel ezelőtt először gyanakodtak koppintásra? Másrészt: kár lenne, ha az alapvetően kollektív újcirkuszi alkotásokat jogi formulákká kellene silányítani, elvégre az ellentmond az előadó-művészet eleven dinamikájának. Harmadrészt: ez nem jogi, hanem etikai kérdés. És „mint minden etikus viszonynak, az átvételnek is beleegyezéses alapon kell működnie”.[7]

Frissítés: Lapzártánk után a Le Petit Bulletin grenoble-i kiadásában[8] megjelent egy interjú, amelyben YB végre hajlandó nyilatkozni az ügyről, de a válaszai finoman szólva is arrogánsak. Állítása szerint mediációval próbálkozik, ugyanakkor úgy érzi, a támadással intézményi pozícióját kívánják megingatni, elvégre az érintettek közül senki sem folyamodott jogorvoslatért, értsd: nem perelte be. Hogy a video zárszavával éljünk: vége az első résznek.

 

[1] https://vimeo.com/509288862
[2] A továbbiakban idézett cikkeken kívül lásd még: Ariane BAVELIER, „Yoann Bourgeois, Celui qu’on fait tomber”, Le Figaro, 2021. február 22.; Emmanuelle BOUCHEZ, „Le circassien Yoann Bourgeois accusé de plagiat : quand la vérité ne tient qu’à un fil…”, Télérama, 2021.02.17.,  Anaïs Heluin, „L’affaire Yoann Bourgeois : un tournant pour le cirque contemporain ?”, 2021.02.27.
[3] Maïté DARNAULTAnnabelle MARTELLA, „Yoann Bourgeois, le je du cirque”, Libération, 2021.03.04. (előfizetői tartalom).
[4] Julien CLÉMENT és Nicolas MATHIS (Collectif Petit travers), „Quel usage pour les œuvres?”, 2021.02.25.
[5] „Hogy a kicsinyes veszekedéseken felülemelkedjünk, a vita hasznos és minden bizonnyal izgalmas is lenne. Beszélgethetnénk a művekről, megoszthatnánk egymással a színpadi látásmódunkat, körüljárhatnánk, mit jelent a szerzői kézjegy, közösen gondolkodhatnánk a hagyományhoz való viszonyulásunkról, a kötődéseinkről, a nemzedéki különbségekről… Olyasmikről, amikből esetleg összeállhatna a mi művészetünk, a cirkusz története.” Yoann BOURGEOIS, „L’histoire peine”, Artcena, 2021.02.09.
[6]Pour une éthique renouvelée de la relation”, 2021.02.22.
[7] Julien CLÉMENT és Nicolas MATHIS (Collectif Petit Travers), „Quel usage…”.
[8] Aurélien MARTINEZ, „Yoann Bourgeois: »Je réfute de potentiels soupçons de contrefaçon«”, Le Petit Bulletin édition Grenoble, 2021.04.16.

Facebook Comments