A sötétben három bársonyos női hang meséli gyermekkori álmait: bölcs csacskaságok, (ir)racionális jövőképek, karriervágyak zsonganak a mikrofonban. Olyan gyors tempóban jönnek a mondatok, hogy bár érzékeljük a különböző szólamokat, mégsem tudjuk élesen körülhatárolni a három személyiséget: összeolvad az, ami közös és ami megkülönböztet. A Saját drive következő jeleneteiben aztán szétválik egymástól és egyre jobban körvonalazódik a három női alak, hogy a végén egy közös táncban, egymásra hangolódva hozzon létre egy új entitást.

Fotók: Szabó R. János

Ebben a folyamatban, az egyediségnek is teret adó kollektivitásban, a három játszó közötti kapcsolódások és kölcsönhatások sorozatában értelmezhető leginkább az az alkotói szándék, mely az előadást „a megszokott időbeli, térbeli tagoltságból és hierarchiából” igyekszik kibillenteni. A Jurányiban bemutatott előadást Nemes Anna, Raubinek Lili és Szenteczki Zita hozta létre, kiindulópontként mindössze azzal, hogy ott vannak egymásnak. Mert színdarab vagy klasszikus értelemben vett előadásszöveg nincs. Sőt igazából téma se, olyan értelemben legalábbis semmiképp, mondjuk, hogy akkor most csináljunk előadást az apakomplexusról. Témacsírák vannak legfeljebb, mint például a fent említett gyermekkori álmok, melyek először alighanem csak az ötletelést segíthették, hogy az előadás aztán univerzálissá, a (női) létet átfogóvá terebélyesedhessen.

Ám ez a lényegében a semmiből életre lehelt előadás okozhat némi feszültséget, feszengést, szorongást a nézőben, aki egyedül van hagyva a semmibe kapaszkodásban, főleg, ha nincs tudása az alkotófolyamat sajátosságairól. Én is azt éreztem időnként, hogy kívül maradok, hogy nincs közöm ahhoz, amit látok, nem érzem annak a puttonynak a súlyát, amit az alkotók cipelnek, mert kevés az ismeretem az útról, küzdelemről, ami idáig vezette őket.

Ugyanakkor a képek, amiket a Saját drive létrehozott bennem, az azóta eltelt időben csak színesedtek és mélyültek (pedig az esetek többségében ez pont fordítva szokott lenni).

A közös jeleneteken túl mindhárom lánynak megvan a saját performansz-etűdje, melyben valamennyire a többiek is jelen vannak, segédkeznek. Nemes Annának egy takarítós kézikocsit tolnak be szülinapi tortával, melynek gyertyáit újra és újra meggyújtja és elfújja, a nagy akarásban mintegy elgépiesítve a kívánság kívánását. Aztán egyre fokozódó megszállottsággal, több tekercs ragasztószalag segítségével mindenféle tárgyat erősít a testére a játékmackótól kezdve a tisztítószeres flakonon át a cipőig. Végül önmagát is becsomagolja fóliába: bebábozódott alakjában egymás után sejlik fel egy menyasszony és egy rőzsehordó öregasszony képe. A végén már lépni, mozdulni sem bír, még eltántorog valameddig, de a színpad szélén összerogyik és elterül: feladja. Meghal?

Még akkor is ott hever, amikor Raubinek Lili jelenik meg bikaszarvakkal a fején, világító égősorral csupasz mellkasán, csizmával a lábán, egyébként teljesen meztelenül. Leül egy sámlira, majd eszeveszetten pörgős táncba kezd, szó szerint kifulladásig. Finom jelzésekkel kommunikál a színpadi történésekkel együtt lélegző, keresetlen, de határozott jelenléttel bíró zenésszel, Mákó Rozival, akire már korábban is fel lehetett figyelni, és aki most sokkal egyértelműbben belép az előadás terébe. Eleinte csak akkor indítja újra a zenét, amikor Raubinek lihegése lelassul, majd ez a kíméletesség fokozatosan megy át kegyetlenségbe, őrült hajszába: a táncos nem is bírja az iramot.

Szenteczki Zita úgy jön be a színpadra, mint egy kiscserkész: elszánt és nyílt tekintettel, vállán hátizsákot cipelve. Hatalmas vásznat terít szét a színpadon – először arra gondolok, biztosan sátor lesz belőle, de egy álomleírásnak tűnő monológot követően kiderül, hogy palást, amit Szenteczki a vállára erősít, és úgy menetel körbe-körbe. Megvalósult gyerekkori álomnak tűnik először a jelenet – ki nem képzelte el magát efféle rendíthetetlen angyalként? De aztán Raubinek rápakolja a palástra az előadás kellékeit, „szemeteit”: a ragasztószalag-tekercseket, maradék fóliát, felmosóvödröt, a kiskocsit, sőt a végén ő maga is ráül. Szenteczkinek egyre nagyobb ballasztot kell maga után cipelnie, egyre jobban meggörnyed a súly alatt, és egy idő után persze már nem bír tovább lépni. Ennél a jelenetnél éreztem leginkább, hogy magáról az előadásról és annak létrejöttéről is szól, a független, de egy ponton egymásba fonódó-épülő és egymást cipelő sorsokról.

Mindhárom performansz egy játékosabb, könnyedebb állapotból jut el a lehetetlent megkísérlő küzdelemig, melyben a játszók tényleg a falig mennek el, hiszen egy ponton túl nincs tovább – ilyen értelemben kudarcot vallanak. Ebből a hosszan kitartott, lassan felgyülemlő szenvedésből a néző is részesül – más kérdés, hogy mihez kezdünk vele (unalomnak is értelmezhetjük).

Ezután újra közös jelenetek következnek. Raubinek és Szenteczki először is kiszabadítják Nemest, majd összepakolják a széthullott kellékeket. A visszarendeződés alatt furulya szól, és a játszók idézeteket olvasnak fel a reményről. De tényleg, nagyon blőd az egész, mintha a citatum.hu gyűjtését hallanánk a filmrészletektől kezdve a Biblián át a klasszikus magyar versekig. A végén előkerülnek a korábban is használt esernyők, melyeknek a Mary Poppinsból elhangzó részletek is megágyaztak már. Minimalista táncba kezdenek velük a játszók, fények és csinnadratta nélkül, leheletkönnyű, szarkasztikus nyugodtsággal lépegetnek ide-oda, egymást követve rajzolnak az ernyő hegyével a színpadra, némán énekelnek az esőben. Összefonódnak, majd újra elválnak egymástól útjaik, és közben az is kiderül, hogy a kifordított esernyő olyan, mint egy virág, ráadásul viccesen zizeg is. Arra gondolok, hogy néha ennyi is elég, főleg, hogy előtte lényegében mindenki meghalt a színpadon.

Mi? Nemes Anna – Raubinek Lili – Szenteczki Zita: Saját drive
Hol? Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház
Kik? Koncepció, írta, rendezte, játssza: Nemes Anna, Raubinek Lili, Szenteczki Zita Zene: Mákó Rozi. Asszisztens: Beke Anna
A sosem vártnak utat nyit a sors c. jelenetet szerkesztette: Bódi Zsófia

Facebook Comments