Ez a népmese még megírásra vár, ellenben két este négy friss, elgondolkodtató előadást volt alkalmam megtekinteni a MU Színházban. Az első kettő az IZP (Imre Zoltán Program) keretében került bemutatásra, míg Oberfrank Réka és Molnár Csaba egy hosszabb alkotói folyamat első stációját tárta a nézők elé. Én mindenesetre azóta is boldogan élek (míg meg nem halok).

Rácz Réka: Fotó: MU Színház

Rácz Réka Nárcisz című szólója hajtogatással kezdődik. A táncosnő egy kupac közepén ül, s egyre másra szedi elő a felismerhetetlenségből egyszeriben pulcsivá, inggé, passzos nadrággá nyúló-formálódó darabokat, s hajtja őket decens kis toronnyá, miközben láthatóan egy fekete, estélyi formájú ruha a padlón kiterülve várja a sorsát egy darab pink színű magassarkú társaságában. Párja pár méterrel arrébb szintén pink színben szemez a közönséggel. A nézők lassan szivárognak a terembe. Rácz olykor fölnéz, nyugtázza, hogy számunk gyarapodik, akárcsak a toronnyá épülő ruhák száma. Tevékenységét egészen addig folytatja, míg el nem fogy az alapanyag, és el nem sötétül a színpad. A rendszerező lány helyébe a tornyot magához ölelő lény lép, olyan, akinek arca eltűnik, teste egybeolvad azzal a sokféleséggel, amit az előbbi ruhák megjelenítettek, és amelyet most már lehetetlen különválasztani érző testre és érzéketlen tárgyra. Az egész egy. Ez a lény különös gömböcként hömbölödik végig a színpadon egészen lassú, kimért, tapogatózó mozdulatokkal, így lesz a helyzetváltoztató mozgásból helyváltoztató, s mivel karjai foglaltak, a lábával tolja, tereli megnövekedett testét. A zúgó, zaj hatású zene, vagy a sötétség, vagy talán a karok görcsösen ölelő tartása teszi szomorú kis lénnyé ezt a gömböcöt, és ez a szomorú küllem akkor sem változik nagyon, mikor kivilágosodik a színpad, és a táncosnő többé nem öleli a kupacot, hanem a földre dobja, s az ismét káoszban keveredő darabokat elkezdi szisztematikusan magára ölteni: a pulcsit, az inget, a passzos és a bő nadrágot, a még bővebb nadrágot, a zakót, a topot, a kiskabátot, a nagyot, az összeshoppingolt öltözékek és identitások végtelennek tűnő (ám a karcsú táncosnőt épp csak moletté erősítő) tömegét. Az öltözés egészen hétköznapi, de persze finoman színpadképessé színezett mozdulatokból áll össze a börleszk mozgásvilágát idéző tánccá, melynek a legkülönfélébb zenék adják az alaphangulatát. A sor Edith Piaftól Edith Piafig terjed, de közben hallunk diszkóslágereket, Doors-t, reggae-t, miegymást, legalább annyiféle zenét, ahányféle ruha borítja már a testét, s ahány rádióadó közt válogathat az unalmát űzni akaró. Amikor újra fölcsendül a Piaf-sanzon, végre elnyeri értelmét a fekete ruha meg a pink cipellők. A rétegeit egyben lehántó, majd estélyibe bújó Rácz egészen fals hangon, de hamisságát még hamisabb szemekkel, kihívó-kacér nézéssel ellensúlyozva dörgöli a néző képébe a Je ne veux pas travailler!-t, de olyan sikeresen, hogy a tájékozatlan nézők tapssal jutalmazzák a nárcisz művészi kitárulkozását. Borzalmas a magából előcsiholt hang, de a gátlásait, szorongásait – levedlett identitásait – maga mögött hagyó tragikomikus figura élni kezd.

Kiss Róbert koreográfiája, A második nem a nőkről szól. A kiindulópontja – talán – Simone de Beauvoir két kötetes filozófiai jellegű műve, az azonos címet viselő A második nem lehetett. Két táncosnő, Wéninger Dalma és Nyeste Adrienn táncában kirajzolódik, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a nők, mit élnek meg együtt, meddig tart az összetartozás, hol tapasztalhatók meg a különbségek az azonosságok ellenére. Táncuk hol lassú, hol dinamikussá válik, hol szorosan egymás közelében mozognak változatos egyensúlyhelyzeteket teremtve, hol elszakadnak egymástól a térben, s csak távolról érzékelhetőek az elszakíthatatlan szálak a két, karakterében lényegesen eltérő táncos között. Nyeste Adrienn kisebb, ruganyos, váratlan tempóváltásokat is könnyedén megoldó testalkata mellett Wéninger Dalma sudár alakja csontosnak, merevnek, tömbszerűbbnek hat, s így, ebben a relációban közelít ahhoz a képhez, melyet általában a férfiassal hozunk összefüggésbe. Ez a finom polarizálódás jót tesz a darabnak, árnyalja és titkokkal telíti a duettet. Mégis, nekem úgy tűnik, hogy a mozgásanyagot sokkal otthonosabban ölti magára Nyeste, akinek jól állnak a vibráló, izolált, megakasztott mozdulatok, míg Wéninger hosszú végtagjain mindez oda nem illőnek tetszik, szerencsés lett volna, ha – kihasználva a táncosnő adottságait – általa hosszabb kifutású, végtelenbe tartó erők is megjelenhettek volna a színpadon.

Kiss Róbert: A második nem. Fotó: MU Színház

A Dear 21st century! című szólója táncosként és színészként is kihívás elé állítja megalkotóját, Oberfrank Rékát, aki negyvenöt percen keresztül csacsog, beszél, pózol, mozog, táncol, csetel, influenszerkedik, edz… – és mindezen keresztül – véleményt nyilvánít a századról, amelyben élünk. Farmerjében, csillogós fölsőben egy átlagos fiatal lány képét ölti magára, egyedül a fején ágaskodó két szarvacskaszerű törpekonty kölcsönöz neki az átlagosnál furább, figyelemfelkeltőbb külsőt. Egyébként meg semmi. Az előadás sok apró, egymás mögé fölfűzött jelenetből tevődik össze, általában simán, valamilyen átkötő, teret betöltő mozgássorral csússzanunk egyikből a másikba, itt-ott vannak csak apróbb döccenések. Oberfrank valósággal beront a színre, és azt kérdezi tőlünk, láttuk-e, amit csinált. Persze hogy láttuk, de azért megismétli, hátha nem azt, hátha nem úgy láttuk, ahogy ő szeretné. Majd arról kezd beszélni, hogy ha ő most kihangosítaná mindazokat az üzeneteket, amelyek egyikünk-másikunk telefonjára érkeznek, akkor bizony… A közösségi média, valamint az emberekre ömlesztett, illetve az emberek által termelt információtömeg, mint a század (már nem annyira) új jelensége szervezi az előadást, működik viszonyítási pontként, termeli a humort. Szerencsére van min nevetnünk. Bár a darab egyenetlen, a táncos betéteknél kevéssé átgondolt és gyakran érdektelen, Oberfrank Réka előadói vénája át-átemeli a nézőt a kevésbé sikerült pillanatokon, hogy aztán a következő percben már a szépség-témában influenszerkedő lány műfajidegen, de annál ironikusabb arctornájában, az arcfeszesítés illetve arclazítás groteszk látványában gyönyörködjünk. A darab egyik drámai csúcspontja az a jelenet, amikor egy külső hang angolul újra és újra arra biztatja az időközben bokszkesztyűt húzott táncost, hogy mondjon véleményt a fontos dolgokról… a világról. Válasz nincs, és van. Maga a Dear 21st century! a válasz, többször is csúcsra járatott jeleneteivel, a felajzott, tombolós utolsó képpel, melyben Oberfrank Réka félrerángatja a táncteret szegélyező óriás sötétítő függönyöket (úgymond, „lerántja a leplet”), majd műanyag kábelt húz balról jobbra, jobbról balra, a színpad különböző pontjai közt. Bele lehet ebbe gabalyodni.

Oberfrank Réka. Fotó: MU Színház

Molnár Csaba fehér körgalléros, Amerikából hazatért, egyszemélyes standup-ördöge ezúttal egészen más formában mutatkozik meg. Az Ördög címet viselő előadás tánctere fekete-fehér kockás, olyan, mint egy nagyra nőtt, elrontott sakktábla. A teret négy alak őrzi, a sötétben csak annyi látszik belőlük, hogy napszemüveget viselnek, és katonai gyakorlóruhát. Lassan mozdulnak, elindulnak a tánctérre. Óvatosan lépkednek, ekkor derül ki, hogy a fekete-fehér szőnyeg kockái nem fixek, vagyis a fehér lapok elmozdulva fölfedik az egyébként fekete színpadburkolatot. Van valami komikus, de egyben vészjósló is botladozásaikban. Talán át sem látnak a fekete napszemüvegen? Annyira nem bírják a fényt, hogy – paradoxon – inkább vaksággal óvják szemüket? A feszültséget növeli az előkerülő gépfegyverek látványa. Majd az egyik katona bekapcsol egy lombfújót, s a még stabilan fekvő fehér lapok is felröppennek, magukat az erős légfuvallatnak megadva, mint az őszi levéláldozat kavarognak a levegőben magatehetetlenül. Ez az erős expozíció beleég a nézőbe. S tulajdonképpen az előadás rá következő része is. A katonák mozdulatlanná dermednek a térben, és a hátsó falra apró emberalakok vetülnek. Nők, férfiak. Megsokszorozódnak, tükröződnek, átvilágítódnak, miközben tornáznak, mozognak, ugrabugrálnak. A videó és a fénytechnika, valamint a bejátszáskor előszüremlő, de érthetetlen emberi beszédhangok furcsa, infernális hangulatot hoznak létre. Talán nem is kellene nevén nevezni az Ördögöt a címben, akkor is érezné a néző, hogy valami sötéttel és hátborzongatóan hideggel találja most szembe magát, noha az is nyilvánvaló a számára, hogy a transzformált képek alapjául valószínűleg egy táncpróba-helyzet szolgált. Hosszúnak tűnnek a percek. Időnként vakító fény villan az arcunkba. Valahol robban valami – gondolom. Aztán megint az a sűrű, képlékeny és groteszk tudatalatti képi zsongás, mely szinte elaltatja az embert, mely ellen védekezni kell. Majd egyszer csak véget ér a vetítés. A színpad kivilágosodik. A katonák állnak mozdulatlanul. Vajon meddig? A nézők lassan szivárognak. Magam is az elsők közt hagyom el a termet, miközben végig azon morfondírozok, hogy a hátam közepére nem kívánom újra ezt a darabot, de mégis, nem volt-e a távozásom túlontúl korai? Aztán arra gondolok, hogy a menekülők valószínűleg sosem mérlegelnek.

Mi? Rácz Réka: Nárcisz (IZP)
Hol? MU Színház
Kik? Alkotó-előadó: Rácz Réka. Zene: Csuzi Márton. Fény: Rácz Lőrinc. Produkciós vezető: Kárpáti Lili Melánia. Mentor: Cserne Klára. Dokumentáció / videó: Szabó János.

Mi? Kiss Róbert: A második nem (IZP)
Hol? MU Színház
Kik? Alkotó: Kiss Róbert. Előadók: Wéninger Dalma, Nyeste Adrienn. Zene: Mádi László. Fény: Szabó Dániel. Mentor: Duda Éva.

Mi? Oberfrank Réka: Dear 21st century!
Hol? MU Színház
Kik? Alkotó-előadó: Oberfrank Réka. Zene, hang: Porteleki Áron. Videó: Ofner Gergely, Kőrösi László. Fény: Pete Orsolya. Mentor: Zsalakovics Anikó.

Mi? Molnár Csaba: Ördög
Hol? MU Színház
Kik? Nincs részletes színlap.

Facebook Comments