71 halott. Migránsok, akik embertelen körülmények között végezték az embercsempészek hűtőkamionjában. A hír megrázza a világot. De árnyékot vethet-e egy nagy családi eseményre, két oligarcha frissen megkötött frigyére?

Fotók: Zágrábi Ifjúsági Színház (ZKM Theatre)

A Zágrábi Ifjúsági Színház Schilling Árpád rendezte előadása – amelyet a Budapesti Őszi Fesztiválon láthattunk – a véres valóságot vegyíti olyan fiktív eseményekkel, amelyek feltehetően nem állnak távol a valóságtól. Schilling és alkotótársai a közelmúlt súlyos erkölcsi kríziseinek egyikét sajátos nézőpontból dolgozták fel. A tömeghalállal végződő bűncselekményről éppúgy csak a híreket halljuk, mint maguk a szereplők. Nem jelennek meg a színen az áldozatok és a halálukért közvetlenül felelős embercsempészek sem. Az alkotókat az a közeg érdekli, amely az események hátterében áll. A haszonélvezőké – elsősorban a gazdasági haszon vámszedőié. Akik számára egy-két hűtőkocsi eladása az embercsempészeknek csak egy biznisz a sok közül, akik nem akarják, de nem is tudják átlátni legális és illegális üzleteik következményeit, akik nemcsak az üzleti életben, de a politikában és az egyházban is kiváló kapcsolatokkal, következésképpen befolyással bírnak. E közeg ábrázolásához Schilling értelemszerűen nem a dokumentarista megközelítést választja, hanem voltaképpen egy tradicionális színműtípust, amelynek dramaturgiája a nyilvánosság, illetve az egymás elől is rejtegetett titkok, hazugságok napvilágra kerülésére épül.

A beszédes nevű Éden panzióban ünnepli házasságkötés eredményeként létrejött egyesülését két befolyásos család és közvetlen barátaik, munkatársaik. A jó hangulatot eleinte csak kisebb magánéleti feszültségek zavarják meg, ám a rendezvényen az egyik örökösnő barátjaként részt vevő újságíró kérdései mind kényelmetlenebbé válnak, főként akkor, amikor a férfi előtt nyilvánvalóvá válik, hogy a frissen bemondott borzalmas hírhez házigazdáinak valamilyen szinten közük van.

A színlap szerint a szövegkönyvet eredeti ötlet és a színészi improvizációk felhasználásával Jakab Juli, Schilling Árpád és Zabezsinszkij Éva írták. Hogy az „eredeti ötlet” pontosan mit jelent (esetleg egy kész színmű-vázra utalhat-e, amelyre az írók a próbák során felmerült ötleteket is ráfűzték), nem tudom, de a konstrukció ismerős. A darab arra a klasszikus dramaturgiai formára épül, amelyben viszonylag nagy számú, egyetlen térbe többé-kevésbé összezárt szereplőt ismerünk meg, s miután körvonalazódik az, ahogyan ők ismerik egymást – illetve, ahogyan a világ ismeri őket –, fokozatosan eltűnnek a maszkok, s kiderül, kik is ők valójában. Feltárulnak a magánéleti és közéleti hazugságok, simlik, árulások és bűnök. Amelyek nem pusztán jellemhibából, hanem részint a közeg sajátosságaiból, részint egymásból következnek. Ezt a bejáratott dramaturgiai szerkezetet előszeretettel alkalmazzák azok a szerzők (is), akik fontos társadalmi problémákat próbálnak közérthetően, relatíve szélesebb közönségréteg számára befogadhatóan közvetíteni (és ezzel szélesebb közönségréteget felrázni). Schilling alkotói pályáján talán szokatlan ez a forma, de én kifejezetten alkalmasnak gondolom arra, hogy a társadalmi felelősségvállalás mélyebb rétegeit világítsa meg, hogy a kapcsolódási pontok analizálásával nyilvánvalóvá tegye, hogy egy olyan megrázó tragédiában, amely egy akut probléma szempontjából voltaképpen a jéghegy csúcsát jelenti, nemcsak azoknak van része, akik közvetlenül előidézik azt. És annak érzékeltetésére is, hogy milyen könnyen kialakulhat a társadalmi amoralitásnak az a foka, ahol a különböző súlyú és különböző következményekkel járó hibák és bűnök erkölcsi szempontból összemosódnak, pragmatikus megközelítésben pedig csupán az jelenti a különbséget köztük, hogyan lehet elhazudni, semmissé tenni azokat. Számomra kifejezetten rokonszenves ez az analitikus, a befogadói értékítéletben bízó, a nyers didaxist következetesen kerülő megközelítés. A szöveg és az előadás problémáit alapvetően a koncepció megvalósításában látom.

Egyrészt abban, hogy a megjelenített közeg közhelyes marad. Délszláv országban vagyunk, ahol nemrég háború dúlt, ami többféle értelemben is meghatározza a jelent; akkor alakultak ki azoknak a kapcsolatoknak a magjai, amelyek az összetartó „családokat”, üzleti-politikai köröket azóta is mozgatják, s akkor teremtődtek meg hierarchiájuknak az alapjai is. Ennek megfelelően a darabbeli asztaltársaságnál is jelen vannak a háborús veteránok és utódaik, s minden fontos, a közelmúltból eredeztethető befolyású társadalmi réteg képviselői. Ám az analízis ennél sem mélyebbé, bonyolultabbá, sem egyedibbé, izgalmasabbá nem válik; a színen megjelenő érdekcsoportok tagjairól voltaképpen az előadás végére sem tudunk meg sokkal többet annál, amit már az elején is sejtünk (többségük tipizált figura marad). Másrészt mintha az írók kicsit belefeledkeznének a történet bonyolításába, a lelepleződések adagolásába. Meghatározott időnként fény derül egy-egy hazugságra, míg végül gyakorlatilag mindenki lelepleződik valamelyest, de ezek a hazugságok – a közéletiek éppúgy, mint a magánéletiek – sablonosak, banálisak. Ebből eredően egy idő után a befogadó némi szkepszissel fordul feléjük, a sok kicsi helyett inkább egy revelatív erejű leleplezést várva, ám erre talán éppen az ábrázolásmód jellegéből nem kerülhet sor. Ha ugyanis az amoralitás egyik meghatározó fokmérője, hogy egy magánéleti ballépés és az embercsempészekkel való üzletelés között a társaság tagjai nem képesek erkölcsi különbséget tenni, akkor revelatív erejű lelepleződésnek sem lehet helye – legalábbis akkor nem, ha a szerzők nem váltanak nézőpontot. A szövegkönyvet író triász mintha benne ragadna a választott dramaturgiai sablonban, nem tudja azt az előadás jelentésének szolgálatába állítani (ami azt is jelenti, hogy nem tudja az igazán hangsúlyos pillanatokban meghaladni azt). Így aztán mind az ábrázolás egyedisége, mind az igazi feszültség hiányzik az előadás nagy részéből. A dramaturgiai sablon elhagyása aztán egy már-már váratlan fordulattal a játék utolsó negyedében bekövetkezik, amikor megindul a családi bűnökkel való szembenézés, ám az itt alkalmazott dramaturgiai eljárások, fordulatok paradox módon egyszerre tűnnek erőltetettnek és kiszámíthatónak.

Schilling Árpád vélhetően teljesen másképpen látja az általa is létrehozott szöveg kvalitásait, s nem kíséreli meg rendezői eszközökkel felülírni azt. Legalábbis az előadás nagy részében nem; az utolsó húsz perc elemeltebb, ambivalensebb jelentéstartalmakat fedő, valós feszültséget indukáló, eredetibb játékmódja számomra egy másik – ebben a produkcióban jórészt kihasználatlanul hagyott – megközelítés érvényességét mutatja. Ám a játék nagy részében voltaképpen a szövegkönyv precíz, alapvetően a színészi alakításokra támaszkodó megvalósítását látjuk. A színészek hosszú, egyenes asztal mellett ülnek, az asztal szépen megterítve, más, hangsúlyos díszletelem nincs. A ruhák szolidan alkalmiak; Marta Žegura jelmezei szerencsésen kerülik azt a lehetőséget, hogy ízléstelenségbe és/vagy iróniába csomagolják a megjelenített társadalmi rétegekről ízléséről alkotott véleményt. A színészi gesztusok is kerülik a direkt fogalmazást; ahogy hull le a szereplőkről a maszk, a játszók úgy fednek fel egyre többet a szereplők valódi lényéből. A szakmailag egységesen színvonalasnak látszó, együttesként is jól működő társulatból két alakítás emelkedik ki igazán. Zoran Čubrilo joviális keresztapát játszik, aki magától értetődő módon uralkodik az egész társaságon, hidegvérét a végsőkig megőrizve rendezi el vagy söpri szőnyeg alá a konfliktusokat, és akinek árnyéka az erős színészi jelenlétnek köszönhetően akkor is a többiekre vetül, ha éppen nincs színen. Urša Raukarnak pedig az előadás utolsó részében jut hangsúlyos szerep; az ő leépült, kerekesszékhez láncolt asszonyának metamorfózisa ágyaz meg a játék elemelésének, a feszültség sűrítésének. Addig azonban csupán korrekt színészi csapatmunkát látunk, amely precízen, lelkiismeretesen, feltehetőleg a rendezői instrukcióknak megfelelően reprodukálja a problematikus szöveget.

A bemutató estéjén kétségkívül érezni lehetett némi csalódást azoknak a részéről, akik Schillingtől keményebb, nyersebb, egyértelműbb fogalmazást vártak. Én e tekintetben nem csalódtam, sőt, magát az elképzelést, a koncepciót ígéretesnek találtam – ezért is sajnáltam az írói munka gyengéit, amelyek meggátolták, hogy átütő erejű előadás jöhessen létre.

Mi? Éden Panzió
Hol? Zágrábi Ifjúsági Színház (Budapesti Őszi Fesztivál)
Kik? Rendező: Schilling Árpád. Szereplők: Hrvojka Begović, Katarina Bistrović Darvaš, Zoran Čubrilo, Dado Ćosić, Petar Leventić, Edvin Liverić, Filip Nola, Urša Raukar, Rakan Rushaidat, Doris Šarić Kukuljica, Mateo Videk, Tina Orlandini. Szövegkönyv: Jakab Juli, Schilling Árpád és Zabezsinszkij Éva (eredeti ötlet és a színészek improvizációja alapján). Fordító: Gyarmati Kata és Xenia Detoni. Jelmez: Marta Žegura. Zene: Nina Perović. Fény: Aleksandar Čavlek.

Facebook Comments