Rég letettem arról, hogy a Budapest Táncfesztivál eseménysorában valamiféle koncepciót leljek, legyen szó a fesztivál idejére időzített hazai bemutatókról vagy akár a vendégegyüttesek fellépéseiről. Idén azonban kirajzolódott – gyanítom, hogy nem tudatosan – egyfajta rendezői elv, talán annak (is) köszönhetően, hogy a seregszemle előadásai kiszorultak a Művészetek Palotájából, ahol korábban kötelezőnek tűnt legalább egy világnagyság meghívása.

Scapino Balett: Risonanza. Fotó: Hans Gerritsen

Most azonban kizárólag saját otthonában zajlottak a Nemzeti Táncszínház szervezte estek, így oldódhatott a kiemelt helyszín megkövetelte „görcs”, ezért aztán három olyan európai társulatot láttak vendégül, amelyek nem tartoznak a táncvilág élvonalába. Csupa – hazai szóhasználattal élve – vidéki balettegyüttes lépett fel, s ez rávilágíthat arra, milyen irányban és színvonalon dolgoznak azok a társulatok, amelyek Európa különböző kőszínházaihoz kapcsolódva távol vannak a fővárosoktól, a kulturális centrumoktól. S egyben három eltérő balettegyüttesi modell is kirajzolódott, amelyek tükrében akár érdemes is lenne végiggondolni sok mindent a hazai vidéki színházak gyakorlatáról.

Scapino Balett: The Great Bean. Fotó: Bas Czerwinsk

A Scapino Balett a legrégebbi, Amszterdamban még 1945-ben alapított holland együttes, amely évtizedeken át főként ifjúsági közönségnek játszott, hogy megismertesse a fiatalokkal a Hollandiában akkoriban semmiféle tradícióval nem rendelkező balettművészetet. Ez a nemes misszió a későbbi évtizedek változásai miatt rég értelmét vesztette, a társulat pedig művészileg is elfáradt. Ezért 1988-ban nem csupán átköltöztek Rotterdamba, hogy a város társulatává váljanak, hanem művészeti irányt is váltottak. 1992 óta Ed Wubbe a társulat vezetője, és a Scapino Akadémiát végzett, majd az NDT 2-ben és az Introdans-ban is éveken át táncoló Wubbe úgy döntött, megőrzi ugyan a balett alapokat, de populárisabb irányba mozdítja a vegyes repertoárt. Ő maga is koreografál – főként az elbeszélő jellegű darabok színre állításában jeleskedik –, de a repertoár színesítésére vendégalkotókat is hív. Például a break táncosként induló, és a holland Got Talent döntőjébe is bejutott Justin de Jagert, aki egy egészen különös koncepciójú darabot alkotott a társulatnak. A Carried Alive mozgásfolyondárok egymásba kapaszkodó sorából álló kísérleti mű, amely egyetlen térdelő és törzsben hátrahajló pózból bontja ki a fizikai kockázatokkal is járó mozgásvariációkat. A rövid mű üdítően szellemes és arányos: a hat táncos frízekbe, gúlákba, sorokba rendeződve komótosan bújik, kúszik, sétál és gurul egymáson – egy perccel sem tovább, mint ameddig az alapötlet és annak változatai kitartanak. Wubbe két művével tette le nálunk alkotói névjegyét: az egész estés Risonanza-ból kiemelt duettje amolyan mininovella, amelyben egy férfi és egy nő végigjárja az udvarlás, egy alakuló párkapcsolat sokféle pillanatát. A kettős bármilyen sztárgála megbecsült darabja lehetne, mert klasszikus, de sok egyéni mozgásötlettel dúsított táncanyaga az előadóktól nem csak magas szintű felkészültséget követel meg, hanem az érzelmi árnyalatok finom megérzékítését és a tökéletes egymásra hangoltságot is. (A táncművészek nevét, régi rossz, sőt, megengedhetetlen, mert épp az előadót semmibe vevő szokásához híven, most sem tartotta fontosnak közölni a Nemzeti Táncszínház.) A The Great Bean másik oldaláról mutatta meg a koreográfust, mert az estet záró egyfelvonásos a cirkusz és a tánc divatos elegyítésével főként szórakoztatni akart. A zsonglőrszámok és bűvésztrükkök közé illesztett táncjelenetek azonban inkább lankasztóan, mintsem felpezsdítően hatottak, mert valahol félúton megrekedtek a vicces és a virtuóz tartományai között.

A Genfi Balett – amelyet a klasszikus balett mellett a kortárs irányzatokban is sokféle tapasztatot szerző Philippe Cohen irányít 2003 óta, és akit 2022 őszétől Sidi Larbi Cherkaoui vált majd az igazgatói székben – repertoárját nem egyetlen állandó koreográfus határozza meg, hanem sokfelől meghívott vendégalkotók. Közülük a társulat a krétai születésű – tanulmányait is Görögországban kezdő, de aztán a Maurice Béjart vezette Rudrában végző – Andonis Foniadakis két egyfelvonásosát (Glory és Paron) hozta el a fesztiválra. Foniadakis mielőtt 2003-ban megalapította volna a saját együttesét, éveken át volt a Lyoni Balett tagja. Itt táncosként szinte mindenkivel dolgozhatott, aki a mai európai kortárs balettéletben számít. Aztán koreográfusként első darabjától kezdve kapkodtak érte a társulatok, mára pedig olyan népszerű lett, hogy Sydneytől Brazíliáig, az USA-tól Finnországig kapja a megbízásokat. Talán mert stílusát az a balett alapú, de többféle mozgásnyelvből kikevert energikus és virtuóz matéria határozza meg, ami ugyan sokfelől ismerős lehet, Foniadakis azonban egészen egyedi sűrűségű mozgásanyagot teremt ebből az egyvelegből. Az ő színpadán szünet nélkül vibrálnak a testek, a fej, a törzs, a kar, a láb ezerfelé mozdul, csavarodik és repül, vetődik és szárnyal, ami állandó túlfűtöttséget, hajszoltságot eredményez. Ezért a két tökéletesen eltérő zenei választás (a Händel muzsikáinak részleteiből összeállított montázs és Philip Glass Violin Concerto No. 1.) ellenére is, mintha ezen a budapesti fellépésükön ugyanazt a koreográfiát láttuk volna kétféle színpadi keretben. Lenyűgöző persze a táncosok fizikai teljesítménye, az összetett és hihetetlen sebességű mozgások bravúros megvalósítása, az energiák végtelen sodrása, a szimmetrikus térformák pontossága, a világítási effektusok ökonómiája, a jelmezek dekorativitása és a mozgásokat is befolyásoló hatásossága, csak mindezek mélyén alig sejlik fel valamilyen gondolat.

Genfi Balett – Ballet du Grand Théâtre de Genève: Glory és Paron. Fotó: Gregory Batardon

Sharon Eyal művei ellenben – akinek koreográfiáját a tanzmainz adta elő a fesztiválon – értelmezésre sarkallják a nézőt, mert az ő kompozíciói (bár soha nem tartalmaznak semmiféle anekdotikus elemet) félreérthetetlenül a magányra, a közösségekre, a vágyakra, a szenvedélyekre, a sóvárgásokra és az identitásokra vonatkoznak. Eyal – aki a Batsheva Együttesben vált táncossá, majd koreográfussá, és aki megtartotta ugyan az Ohad Naharin kidolgozta Gaga-alapokat, de ezen a bázison lényegében a Naharinétól eltérő mozgásuniverzumot formált ki – azt nyilatkozta egyszer, hogy legszívesebben egész életében egyetlen művön dolgozna, azt alakítgatná, csiszolná, változtatná, fejlesztené, ha tehetné. Hát szerintem ezt teszi, bár persze mindig más címmel prezentálja éppen aktuális változatát annak a kutatásnak, aminek fókuszában nála egyrészt a legegyszerűbb és legmindennapibb mozgás, a járás áll, másrészt viszont a legszélsőségesebb érzelmi állapotok nem mimetikus, hanem kinezikus megfogalmazásának kísérlete. Eyal a Soul Chainben a kényeskedő, apró lépegetésből épít olyan burjánzó formákban tobzódó mozgáskatedrálist, amivel talán még a szintén szertelen fantáziájú Gaudi is elégedett lenne. Mert Eyal táncosai – egy szál térdzokniban és a testüket szinte meztelennek láttató dresszekben és (a férfiakon) fűzőkben – eleinte úgy araszolnak kényeskedve a színpadi derengésben, mintha magas sarkú cipőkben tipegnének, pipiskednének, páváskodnának vagy éppen kakaskodnának. Minden rendezett és visszafogott, a karok a törzshöz tapadnak, szinte senki nem néz a másikra – a félhomályban az sem egyértelmű, ki milyen nemű –, mintha mindenki a neki kijelölt pályát róná végeláthatatlanul. Aztán egy oldalra kapott fej, egy gyors pillantás a másikra, a felsőtest váratlan elfordítása, a térdek magasra húzása, a karok felemelése – hol hullámzó, hol szögletes mozgása –, az ökölbe szoruló kezek, a test rázkódása indít be egy egyre extatikusabb crescendót. A fegyelmezett csoport egyszerre százfelé dobált karokkal, óriási terpeszekben és kihívóan duzzadó mellkasokkal, gömbölyödő tomporokkal tombol, miközben mintha törzsük minden porcikáját minden pillanatban egyszerre több központ lendítené, facsarná, tekerné. Aztán lenyugszik minden, hogy később mindez újra megismétlődjön Ori Lichtik monotonul lüktető, ismétlődő – bár akár a tangó pontozott ritmusaiig táguló – hipnotikus zenéjére. Eyal minimálisra redukálja a koreográfia mozgásvilágát, és egyáltalán nem (sosem!) használ páros mozgásokat. Így bár az egész csoport azonos módon lüktet mindvégig, mégis egy sokarcú, eltérő habitusokból álló közösség lakja be a színpad terét, mert a koreográfus a mozgások azonossága ellenére is felkínálja az önálló karakteralkotás szabadságát – és a „15 perc világhírt” is a röpke szólókkal – a táncosainak. A jobbára semleges mozdulatokból ugyanis az előadók maguk teremtenek a dinamikai fokozás vagy épp a plasztikai lehetőségek csodás kiaknázásával és ezerféle módosításával sokféle jelentésű mozgásszöveget, hiszen nagyon is eltérő belső – ha tetszik: lelki – történések zajlanak az alkatilag is kimondottan eltérő testekben.

tanzmainz / Sharon Eyal: Soul Chain. Fotó: Andreas Etter

A Mainzi Városi Színház tipikus több tagozatos intézmény, vegyes – prózai, opera és tánc – repertoárral. És ahogy Németországban szokásos, amikor egy-egy új intendáns vagy művészeti vezető érkezik egy városba, akkor hozza magával korábbi sikeres elképzeléseit, ötleteit és nem egyszer korábbi munkatársait is. Így történt ez 2014 őszén, amikor Honne Dohrmann – kurátor és dramaturg, újságíró és fesztiválszervező – Oldenburgból Mainzba szerződött, hogy radikálisan megújítsa a színház táncegyüttesét is. S miután Dohrmannt korábbi széleskörű nemzetközi kapcsolatai és saját érdeklődése a független szférához és a kortárs tánchoz köti, a tanzmainz első bemutatója Sharon Eyal korábban Oldenburgban bemutatott darabjának átdolgozása lett, a Plafona Now. Dohmann ezzel, s azóta is, nem kevesebbet tett, mint a jelen egyik legígéretesebb koreográfusának saját hazáján és izraeli együttesén kívül, Európában is állandó műhelyt teremtett. Mert Eyal nem korábbi műveit tanítja be a tanzmainznak – mint ahogy például a Magyar Nemzeti Balett az NDT számára készült Bedroom Folkot vette át tőle –, hanem eredeti műveket alkot számukra: így született meg 2017-ben a Soul Chain is, és novemberben így kerül majd színre a Promise. Az új tehetségeknek, a művészi eredetiségnek és innovációnak elkötelezett Dohrmann Eyal megnyerésével rögtön a társulatát is felrakta a nemzetközi tánctérképre, hiszen kit ne vonzana Eyal neve – bár nem ő az egyetlen kortárs koreográfus, akit meghív a társulat. Mert Dohmann éppen azt a modellt dolgozta ki és vitte sikerre, ami nálunk egyszerűen elképzelhetetlen: hogy egy vidéki kőszínház kortárs együttest működtessen csupa meghívott koreográfussal. Hogy ez a modell nemzetközileg nem egyedi, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a 2022-re Mainzba meghirdetett Tánckongresszus: itt azt járják majd körül, másutt hogyan próbálják meg összekötni a kőszínházi és a független táncszcénát, és ezt a híd szerepet hogyan valósítja meg a tanzmainz. Híd? Nálunk csak árkok…

Mi? Scapino Balett: Carried Alive, Risonanza és The Great Bean
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Carried Alive – Zene: Nils Frahm: Talisman, Ólafur Arnalds: Ypsilon, Ólafur Arnalds & Voces 8: Partial, Alaskan Tapes & Voga: Tell. Világítás: Xavier Spruit Bleeker. Zenei szerkesztés: Zino Schat. Jelmez: Petra Finke. Koreográfus: Justin de Jager.
Risonanza – Zene: Michiel Borstlap: Risonanza. Hang: Rimmert van Lummel. Világítás: Ramuntxo Stoete, Xavier Spruit Bleeker. Jelmez: Pamela Homoet. Koreográfus: Ed Wubbe.
The Great Bean – Zene: montázs. Világítás: Benno Veen. Jelmez: Pamela Homoet. Koreográfus: Ed Wubbe.

Mi? Genfi Balett – Ballet du Grand Théâtre de Genève: Glory és Paron
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Glory – világítás: Mikki Kunttu. Jelmez: Tassos Sofroniou. Zene: Georg Friedrich Händel. Koreográfia és szcenográfia: Andonis Foniadakis. Paron – Zene: Philip Glass: Violin Concerto No. 1. Jelmez: Tassos Sofroniou. Szcenográfia és világítás: Sakis Birbilis. Koreográfia: Andonis Foniadakis.

Mi? tanzmainz / Sharon Eyal: Soul Chain
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Színpad- és fényterv: Alon Cohen. Jelmez: Rebecca Hytting. Kompozíció: Ori Lichtik. Társszerző: Gai Behar. Koreográfia: Sharon Eyal.

Facebook Comments