A Yorick Stúdió már több mint tizenöt éve Marosvásárhely színházi életének meghatározó szereplője. A Sebestyén Aba színész-rendező alapította kísérletező színházi műhely nemcsak, hogy elkötelezte magát a kortárs, főként helyi drámairodalom színpadra állítása és a kultúraközi párbeszéd létrehozása mellett, de konokul hisz abban, hogy a színház segíthet a társadalmi problémák megoldásában. A kilencvenes évek marosvásárhelyi magyar-román etnikai összecsapásának közösségi és dokumentarista színházi feldolgozására vállalkozó 20/20, a migráció kérdését vizsgáló Eltűntek, vagy a román-magyar együttélés hétköznapjaiból ihletődött, gyilkosan szókimondó MaRó csupán néhány példa azokra a kibeszéletlen, kényes témákat felvető yorickos színházi eseményekre, amelyek beleégtek a nézői emlékezetbe.

Ezért nem lepett meg senkit, amikor a beharangozó sajtócikkekből kiderült, hogy a Yorick Stúdió új produkciójával a Romániába nem igazán begyűrűző #metoo mozgalom témakörében kíván megszólalni. Az viszont már meglepetésként hatott, hogy a #metoo-témához deklaráltan kapcsolódó, Nem történt semmi című előadás nem kizárólag a szexuális zaklatásra fókuszál, hanem azon túl a hatalommal való visszaélés problémáját többféle nézőpontból és különféle szituációkban: a férfi-nő, a főnök-beosztott és a tanár-diák viszonyban vizsgálja.

Fotók: Bereczky Sándor

A politikai korrektség jegyében a rendező, Sebestyén Aba helyi szerzőket, egy férfit és két nőt, két magyar (Dálnoky Réka, Székely Csaba) és egy román drámaírót (Elise Wilk) kért fel az előadás szövegének a létrehozására, akik személyes vagy megtörtént romániai esetekből inspirálódtak. Közös munkájuk eredménye egy hatszereplős, tizenegy jelenetből álló szöveg, amely úgy egységes, hogy közben megőrzi többszólamúságát. Ennek a hatkezes játéknak, stílusgyakorlatnak a mintájául Arthur Schnitzler dominóelvet alkalmazó Körtánca szolgált. A jelenetek itt is többnyire kétszereplősek (van ugyan egy monológ, vannak háromszereplős jelenetek és olyan is, amelyben mind a hat szereplő megjelenik), de a közöttük való átmenetet az valósítja meg, hogy az egyik szereplő mindig tovább lép a következő jelenetbe, ahol az új beszélgetőpartner(ek)nek megfelelően más diskurzust folytat, szinte más emberré válik.

Egy a szexuális bántalmazásokról készülő film castingjával, a középpontba helyezett szereposztó dívánnyal indul az előadás. A második jelenet a hagyományos szituációt reprodukálja: a befolyásos férfi, a stúdióvezető szexuális érintkezéshez köti a színésznő számára a szerep elnyerését. Így már az első jelenet kirajzolja azt az egész előadáson végigvonuló egyenlőtlen hatalmi viszonyt, amelyben kizárólag az egyik fél szabja meg az együttműködés kereteit, kényszerhelyzetbe hozva a másik felet.

A Bányavirág és Bányavakság című előadásokhoz hasonlóan, amelyeket a Yorick Stúdió ugyancsak a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal közreműködve hozott létre, a Nem történt semmit is a Kisteremben játsszák, a Yorick credójanak fontos eleme ugyanis, hogy előadásaikat stúdió- vagy nem konvencionális térben hozzák létre. A sűrű, vékony csíkokból álló függöny szellőssé teszi, ugyanakkor hátul félkörívben le is zárja a minimál díszlet miatt szinte üresnek ható játékteret. A színváltásoknál a sötét színű fényes padlón könnyedén görgethető, fehér műbőrrel bevont ülőalkalmatosságokat tolnak ki, majd be a színészek kanapét, kagylószéket, bárszéket, mikor, mire van szükség. (Díszlet: Sós Beáta). Néha egy kinyitható kisasztalkát is, amolyan zsúrasztal-félét, abból kerülnek elő a poharak, borok. Az előadás vizuális dimenziója akkor válik igazán izgalmassá, amikor a színes fényekkel megvilágított, hátsó függönyre a szereplők kinagyított fotóit (többnyire portrékat) és róluk készült lassított mozgóképeket vetítenek. (Operatőr: Sebesi Sándor). A hatalmas közelképek kéretlenül betolakodnak a látóterünkbe és a Cári Tibor komponálta, felvételről bejátszott dallamokkal együtt még inkább felzaklatnak. Úgy érezzük, hogy rajtunk is erőszakot tesznek, miközben a Színésznő (Gecse Ramóna) megalázott, fájdalmat tükröző mimikáját szemléljük, akinek a Stúdióvezető (Henn János) benyúl a lába közé, mint mondja, pusztán pedagógiai célzattal, azért, hogy segítsen neki mélyebben, hitelesebben átélni a szerepét.

A bántalmazás motívuma vezérfonalként halad át a tizenegy jeleneten, amelyek önállóan is értelmezhetőek, de összekapcsolja őket a hat szereplő, akinek útjai kereszteződnek, majd szétválnak, hogy a következő jelenetben újra találkozzanak. Ezért, ha nagyon ragaszkodunk hozzá, akár egy nem lineáris történetet is megláthatunk a különféle élethelyzeteket kibontó jelenetek sorjázásában, nyomon követhetjük a szereplők sorsának alakulását. Nem beszélhetünk precízen árnyalt jellemekről, hiszen itt nemtől függetlenül csupán két kategória létezik: bántalmazott és bántalmazó. (Egyetlen szereplő képez kivételt, a Színésznő, aki mindvégig áldozat marad.) A kortárs értelmiségi szereplők sosem egyenrangú félként kerülnek szembe egymással, mivel kapcsolataikat az alá-fölérendeltség határozza meg. A szóbeli bántalmazást mesteri fokon űző Főszerkesztőnő (Nagy Dorottya) emberi és szakmai méltóságában úgy alázza meg beosztottját, az Újságírónőt (Berekméri Katalin), hogy még a hangját sem emeli fel. A minden hájjal megkent Stúdióvezető is kínosan vigyáz verbális megnyilatkozásaira: udvarias, visszafogott, sőt tenyérbemászóan nyájas, szavaival mégis manipulálja, megfélemlíti még a Híres Színészt (Korpos András) is. A rendezés rezignáltan érzékelteti, hogy az élet mindig alá-fölérendeltségi viszonyokat produkál, és az, akinek éppen megadatik a hatalom, az élvezettel gyakorolja. A másik felismerés, amelyet az előadás jelenetről jelenetre, több-kevesebb sikerrel bizonyít, hogy az ember egyik kapcsolatban áldozat, a másikban pedig agresszor. A viktimológia valóban azt állítja, hogy a korábbi bántalmazott igen gyakran válik bántalmazóvá, ezért egészen hihető, hogy a családban agresszorként viselkedő Újságírónő munkahelyén főnöke hatalmi visszaélésének válik áldozatává. Ám az már nagyon nem stimmel, hogy a párját verbálisan és fizikálisan rendszeresen bántalmazó Munkanélküli (Bálint Örs Hunor) következő párkapcsolatában maga válik a tökéletes áldozattá: tehetetlenségében majdnem elsírja magát, amikor új párja, a jó anyagi helyzetű Újságírónő verbálisan bántalmazni kezdi, és teljes megadással tűri, hogy szexuális tárgyként kezelje. Ennél a jelenetnél érezhető, hogy a többféle nézőpontot érvényesítő technika alkalmazása relativizálja a központi témát. Hiszen, ha kinek-kinek kijut az egyszer fent, másszor lent, minden áldozatból lehet agresszor és fordítva, akkor ez a dolgok természetes menete.

Az erotomán Főszerkesztőnő múltjába vezet vissza az előadás egyetlen monológja. A színre betolt fehér műbőr forgószékben, minden újabb történet elmondása előtt körbe forog, és mintha pszichológusának mesélne halad gyerekkorából a jelenbe. Lassan-lassan derül fény arra, hogyan bántalmazták szexuálisan élete különböző korszakaiban, de arról is beszámol, hogyan tette tönkre diákként egyik tanára életét és karrierjét, amikor hamis feljelentést tett ellene szexuális erőszakért. Nagy Dorottya csevegő hangnemben, kedvesen mesél, mintha nem is történt volna olyan nagy baj, miközben reszket belülről, szinte szétveti a düh.

Az előadás több jelenetében ott áll a színpadra irányított, állványra helyezett videókamera, amely rögzíteni tudja a végbemenő eseményeket, mégsem rettenti el az agresszort, aki egy gombnyomással kikapcsolja a készüléket. Az emberek képmutatók, a #metoo után tovább folytatódik a bántalmazás, csak jóval kifinomultabb módszerekkel, sugallja a rendezés.

A világjárvány miatti korlátozó intézkedések sajnos most nem tették lehetővé a Yorick-előadások után szokásos élénk beszélgetés megszervezését színházi alkotók és nézők között, mégis biztos vagyok benne, hogy a Nem történt semmi közönsége nem úgy hagyta el a színházat, mintha mi sem történt volna. Hiszen, íme Kolozsváron is kirobbant a botrány egy jólismert egyetemi tanár körül, aki évtizedek óta zaklatja verbálisan kollégáit és tanítványait.

Mi? Dálnoky Réka – Székely Csaba – Elise Wilk: Nem történt semmi
Hol? Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Kisterem
Kik? Rendező: Sebestyén Aba. Szereplők: Nagy Dorottya, Korpos András, Bálint Örs Hunor, Henn János, Gecse Ramóna, Berekméri Katalin. Díszlet: Sós Beáta. Jelmez: Oláh Réka. Zene: Cári Tibor. Operatőr: Sebesi Sándor. Ügyelő: Rigmányi Lehel. Rendezőasszisztens: Talán Vanda.